A négy fiú a Fekete Kócsag fedélzetén már rég nem azért gubbasztott a ponyva alatt, mert esőtől tartottak. Immár a tűző naptól védték magukat. Az egyre melegebb idő arra utalt, hogy közel járhatnak a déli partokhoz. És valóban, a kajütjéből előbújó kapitány is megerősítette, hogy hamarosan megérkeznek a Dundé nevű város kikötőjébe.
Mario, Zizi és Tutyi a hajó orrában állva bámulták a Déli-földrész távoli partjait, a pálmafák kibontakozó sziluettjét. Egyedül a Kisfiú maradt a ponyva alatt. Mit bámuljon Dundé kikötőjén, amikor már úgy ismeri a várost, mint a tenyerét? Arról nem is beszélve, hogy úgysem érné fel a hajó korlátját.
A kiszálláskor akadt némi közjáték. A rengeteg áru mellett tizenhat utast is szállított a Fekete Kócsag, és közülük tizenöt minden további nélkül elhagyhatta a hajó fedélzetét, így például Zizi, Tutyi és a Kisfiú is. A sor végén lépdelő Mariót azonban a kapitány nem szándékozott ilyen egyszerűen elengedni.
– Egy aranyat kapok – lépett a fiú elé.
– Tessék? – pislogott értetlenül Mario.
– Mondom: egy aranyat kapok! – ismételte meg immár szigorúbb hangon a kapitány. – És örülj, hogy nem számítok fel éves kamatot!
– Nem egészen értem…
– Na, ne játszd meg magad! Azt hiszed, nem ismertelek fel? Te voltál az, akit tavaly a gordeai Temeriából vittem el Királyrévbe. Csak a pénz felét tudtad előre kifizetni, de én voltam olyan kedves, hogy nem dobtalak a tengerbe félúton. Elhittem neked, hogy a nagybátyád ott vár téged Királyrév kikötőjében, és ő majd készséggel kifizeti a fuvardíj másik felét.
– Nem tudom, miről beszélsz…
– Nem, mi? Te ilyen bamba gyerek vagy, ugye? Sőt, alkalmi bamba gyerek, mert érdekes módon tavaly nagyon is vágott az eszed a kikötésnél, amikor láttad, hogy összetűzésbe keveredek a fedélzetmesterrel. Akkor villámgyorsan le tudtál slisszolni a hajóról, aztán meg eltűntél a forgatagban. És nyilván azt hitted, hogy örökre megúsztad a fizetést.
– Biztosíthatlak, kapitány, én…
– Azt hiszed, nem láttalak a kajütből, amikor rájöttél, hogy besétáltál egy csapdába? Járt a szemed, mint a holdfényben meglapuló tolvajé. Tisztán látszott, hogy éppen felismered a nyomokat az árbócon, ahol levágtam annak a ganaj fedélzetmesternek a fülét. A hiányzó sasomról már nem is beszélve! Hát komolyan mondom, kis híján felröhögtem! De most már nem vagyok vicces kedvemben, úgyhogy vagy kapok egy aranyat, vagy ledobatlak a hajófenékbe, aztán evezhetsz vissza Osmosisig!
Ebben a pillanatban a Kisfiú hátulról meghúzogatta a kapitány ingujját, aztán belenyomott egy aranyat a markába.
– Így már rendben vagyunk – csettintett elégedetten a tengerész. – Látom, a kisöcséd sokkal becsületesebb ember lesz, mint te. Na, lódulj! – csapta hátba Mariót, és végre félreállt az útjából.
Az olasz fiú dúlva-fúlva haladt végig a pallón, aztán a partra érve ráförmedt a Kisfiúra:
– Ezt most miért kellett? Hát ez így színtiszta rablás volt! Közönséges rablás!
– Gondoltam, jobb, ha nem okozunk feltűnést mindjárt az érkezésünk pillanatában – felelte csöndesen az android. – Elvégre mégiscsak az a feladatunk, hogy elrejtsük és megvédjük ezt a két kis legényt – intett a fejével a két trónörökös után, akik eddigre már bávatagon elindultak a piac hívogatóan színes kavalkádja felé.
– Menjünk is utánuk, mielőtt rögtön elvesznének – enyhült meg Mario is, de a nyugodtsága csak látszólagos volt, mert az elméjében heves viharok tomboltak, és egyre zavartabbnak érezte magát.
Először is az iménti jelenetet gondolta végig, de már ez is kínzó tanácstalanságba kergette. A kapitány felismerni vélte őt, pedig ő tudja, hogy még sosem utazott ezelőtt az átkozott Fekete Kócsagon. Vagy csak hiszi ezt, de ez nem is igaz…? Pedig igaznak kell lennie! Elvégre arra mégiscsak emlékezne, ha járt volna valaha Gordea szigetén! Márpedig ha még sosem járt Gordea szigetén, akkor hogyan tudott volna onnan Királyrévbe utazni?
Töprenkedéséből az zökkentette ki, hogy az egyik árus megszólította, azt kérdezvén, mit szeretne vásárolni.
– Non prendo niente. Sto solo guardando – vágta rá hirtelen. (Nem kérek semmit. Csak nézelődöm.) És még csak észre sem vette, hogy olaszul válaszolt.
A Kisfiúnak persze annál inkább feltűnt a dolog. Már küldte is a jelentést a többi androidnak: „A jelek szerint most járhat a szinuszgörbe csúcsán. A következő órák lesznek a legnehezebbek, de utána megkezdődik a konszolidáció, és ebben a helyi impulzusok sokat fognak segíteni. No meg természetesen én is.”
Egy bizonyos helyi impulzus máris érkezett, bár ez még csöppet sem a megnyugvás irányába hatott. Mariónak ugyanis megcsapta az orrát egy illat, és onnantól kezdve a szeme is keresni kezdte az illat forrását. Olyan erős volt ez a késztetés, hogy hősünk még a két trónörökös pesztrálásáról is megfeledkezett, a Kisfiúnak kellett kézen fognia őket. Így vonultak el négyesben egy olyan standhoz, amelyen az átható illatú termény volt megtalálható, irdatlan mennyiségben.
Mario elvett egyet a kívánatos gyümölcsök közül, és az orrához emelte. Ez azt eredményezte, hogy újra előbújt egy sor olyan emlék az agytekervényei közül, amelyek igencsak zavarba ejtőek voltak. Egy istálló jelent meg a lelki szemei előtt, aztán pedig Gonagót látta, amint a kissrác ennek a jellegzetes, narancssárga-fehér csíkos gyümölcsnek a héját egy vaskályha tetejére pakolja, ezáltal pedig csakhamar kellemes, citrusos illat lengi be az istállót.
Hősünk végre észrevette, hogy mások is vannak a piacon, nemcsak ő meg az illat. Oda is fordult rögtön a Kisfiúhoz:
– Ismered ezt a növényféleséget?
– Persze. Ez egy gyümölcs, darinka a neve – felelte az android.
– Ezt csak itt ismerik, a Déli-földrészen?
– Nem mondanám. Igaz, hogy csak itt terem meg, de a kereskedők szinte mindenhova szállítják a Szigetvilágban.
– Mindenhova? Akkor hogy lehet, hogy Osmosisban még sosem találkoztam vele?
– Azt mondtam: szinte. Szinte mindenhova a Szigetvilágban. Osmosisba pont nem.
– És oda miért nem?
– Még kérdezed? Hát csak nézz rá! Narancs-fehér csíkos a héja!
– Na és?
– Létezne, hogy te nem tudod, milyen volt a királyság zászlaja? – hüledezett a Kisfiú.
– Fogalmam sincs – ismerte be Mario.
– Hát akkor elárulom, hogy narancs-fehér csíkos. A köztársaság kikiáltása után egyenesen hazaárulással ért volna fel Osmosisban, ha bárki is vásárol ebből a gyümölcsből. Úgyhogy azt javaslom, ha valaha is kereskedő leszel, ne pont darinkát akarj Osmosisba szállítani, mert rád fog rohadni az egész rakomány.
Mario tekintete messze révedt, s közben elgondolkodva forgatta két kezében a sárgadinnye méretű gyümölcsöt, mint valami tanácstalan kézilabdázó, aki nem tudja, melyik csapattársához passzoljon. Aztán még feltett egy utolsó kérdést:
– A Kalrund Fejedelemségben találkozhattam én ezzel a darinkával?
– Nem – csóválta meg a fejét a Kisfiú. – Az északi népek valahogy nem kedvelik.
Mario visszatette a gyümölcsöt a többi közé. Hirtelen irritálni kezdte az illata. Bele is szédült kissé. Vagy nem is az átható illat miatt érezte úgy, hogy forog vele a világ?
****