Osmosis – 375. fejezet

– Milyen hallgatag lettél mostanság – jegyezte meg a Kisfiú a ponyva alatt.

– Hát igen, azt hiszem, bőven van min gondolkodnom – felelte Mario.

– Nem akarsz róla beszélni? – kérdezte a gyerek.

– Nem – vágta rá az olasz fiú, majd miután ezt a közleményt túl szikárnak érezte, valamivel barátságosabban hozzátette: – Ne haragudj, de tényleg nincs sok kedvem diskurálni. Tudod, úgy érzem, hogy a hullámzó tenger meg a Fekete Kócsag olcsó bablevese nem túl nyerő kombináció.

A Kisfiú ehhez nem tudott mit hozzáfűzni, hiszen androidként a szédülést, mint olyat hírből sem ismerte, a bableveshez meg szintén nem volt szerencséje. Ez utóbbival kapcsolatban Zizi is kezdett értetlenkedni.

– Te miért nem eszel semmit, kisfiú? – faggatta a gyereket.

– Rossz a gyomrom – próbálta leszerelni az ütődött trónörököst az android. – Nem akarok úgy járni, mint Mario. Látod, mennyit kínlódik ő is? Ez az átkozott hullámzás felkavarta benne a bablevest. Nem csodálnám, ha egyszer csak odatámolyogna a hajó korlátjához, és belehányna a tengerbe.

– Hányni nem jó – ismerte el Zizi. – Főleg a tengeren. Pedig pont a tenger tehet róla, hogy az embernek hányni kell, mert folyton hullámzik. De ha a hullámzás hányást okoz, és ettől minden ember belerókázik a tengerbe, akkor a végén több lesz a hányás a tengerben, mint a víz, és nem is lesz kék, hanem inkább pirosas-barnás-zöldes a sok babtól, borsótól meg répadarabtól. És ettől végül még azoknak is rókázni kell, akik csak a parton állnak. A tenger tehát maga a hányás.

– Te Zizi! – nyögött fel Mario. – Ugye tudod, hogy ez a bájos kis meséd nem nagyon segít nekem, hogy magamban tudjam tartani a bablevest?

– Ne haragudj, kordés ember – kért bocsánatot őszintén sajnálkozva az ifjú Gunnerud, aztán az ökleivel két oldalról kocogtatni kezdte a halántékát. – Minden csak azért van, mert ennyire okos vagyok, és amiket kitalálok, azt ki is kell mondanom gyorsan, mert félek, hogy elfelejtem, és akkor nem tudja meg senki se. Még én sem, mivel elfelejtem.

– Ez tényleg nagy kár lenne – hazudta Mario.

Zizi ekkor odahajolt a Kisfiúhoz, és a fülébe súgta:

– Ne mondd neki azt, hogy Mario. Titkos a neve. Hívd csak kordés embernek, mint én. Nem szabad a nevén szólítani, ezt megmondta már régen. Igazán megérthetnéd, mert neked is titkos a neved, ezért szólítunk úgy, hogy kisfiú.

– De hát nekem tényleg az a nevem, hogy Kisfiú! – bizonygatta az android.

A trónörökös töprengett egy sort, majd kibökte:

– Ez marhaság. Nem a neved a kisfiú, hanem a kinézeted. Engem se szólít úgy senki, hogy fiú, pedig fiú vagyok. Az anyukám Nyinya néni, de senki se hiszi azt, hogy Anyuka lenne a neve, hiszen ő csak nekem az anyukám, meg Tutyinak. Mondjuk Loransz az más, mert neki Lora az igazi neve, de senki se hívja kislánynak, pedig tényleg kislány. Én szólítom egyedül Loransznak, de ezt úgyse tudhatod, mert titok.

Az android agyában felizzottak a nyomtatott áramkörök, keresvén a megfelelő megoldást, hogy vajon mit lehet egy ekkor baromságra válaszolni, de egyelőre nem hoztak ki a számítások semmiféle elfogadható eredményt. Szerencsére erre nem is volt szükség, mert Zizi ejtette a témát, és inkább azzal kezdett foglalkozni, hogy vajon mikor láthatja újra az ő imádott kis bigéjét.

– Ne szomorkodj – biztatta Mario –, egyszer majd visszatérsz a szigetre, és újra láthatod a bigédet.

Zizi roppant hálás volt a vigasztaló szavakét, és úgy érezte, illene valamivel viszonoznia a kedvességet, ezért megérdeklődte:

– Neked is hiányzik a bigéd, kordés ember?

– Nem – komorult el az olasz fiú.

– Hogyhogy nem? – tátotta el a száját az ütődött herceg. – Ugye tudod, hogy most a kordés asszonyról beszélek?

– Persze, hogy tudom – vágta rá kissé bosszúsan Mario.

– Akkor hogyhogy nem hiányzik? Nekem nagyon hiányzik a bigém.

– Ez azért lehet, Zizikém, mert a te bigéd egy jó bige, az enyém meg nem.

– A kordés asszony nem jó bige? – ámuldozott a trónörökös. – Nem szép, meg nem csinos? Vagy nincs jó szaga?

– Nagyon is szép, csinos és jó illatú – közölte Mario révedezve.

– Hát akkor?

– Tudod, az a helyzet, hogy neki is volt egy titka, mint neked meg Loransznak. Csak sajnos azt a titkot én tudtam meg utoljára – mondta csöndesen az olasz fiú.

Aztán, hogy megelőzze a további fájdalmas faggatózást, kikászálódott a ponyva alól, és odasétált a hajó korlátjához. Hosszan bámulta a tengert, amely szerencsére kék volt, és egyetlen borsószem vagy répadarab sem úszott a felszínén. Csak nézte szomorúan a nagy vizet, de nem merte visszafordítani a fejét az elhagyott Osmosis irányába. Hiába is tette volna. A Fekete Kócsag fedélzetéről már rég nem látszott az a kínzó emlékekkel teli sziget.