– Megkaptam az üzenetedet, derék titkárom.
– Hála az egy igaz Istennek – mormolta halkan Trin.
– Kérlek, számolj be röviden a történésekről.
– Röviden nem tudok, uram.
– Pedig kénytelen leszel. Már elküldettem az országbíróért. A háza nincs messze, tehát hamarosan itt lesz. És nem szeretnék veletek hármasban beszélni, sőt! Kifejezetten négyszemközt akarom kifaggatni.
– Nem hiszem, hogy otthon találják, uram – legyintett lemondóan Trin. – Még éjszaka is a várost járja, és kivégzendő bűnösök után kutat. Az is lehet, hogy reggelig sem fog senki a nyomára bukkanni. A legbizalmasabb katonái vannak ilyenkor vele, akik tűzbe mennének érte. Engedtessék meg nekem, de ez a brigád olyan kemény, elszánt és hűséges, hogy akár még ellenedben is intézkednének, uram.
– Úgy – biggyesztette le a száját a kormányzó. – Kérlek, ennek a brigádnak is állítsd össze a névsorát számomra… Jut eszembe! Amit a legutóbb kértem tőled, abban az ügyben van-e már előrehaladás?
– Nihuc múltjának feltérképezésére gondolsz?
– Mi másra gondolnék?
– Nem merült fel semmilyen új adat, uram, de még javában dolgoznak rajta az ügynökeim.
– Köszönöm – nézett hálásan titkárára a kormányzó. – Most pedig, kérlek, meséld el nekem, hogy miért fogalmaztál úgy sürgős üzenetedben, miszerint a helyzet pattanásig feszült Osmosisban.
A megtörtnek tűnő államférfi öntött magának egy kis vizet az asztalon álló kancsóból, majd miután mohón kortyolt a pohárból, kifejtette meglátásait:
– Nehéz időket él át a népünk, uram. Zavar és elbizonytalanodás mindenhol. Az emberek a megszokott életük alapjait látják összeroskadni. Az isteneik létezését kétségbe vonták, a hitüket érvénytelenné tették. Az új vallást sokan az eddigi meggyőződésük durva megerőszakolásának érzik. Naponta láthatják, hogy az ország legkülönbözőbb pontjain akasztanak, vagy éppen lefejeznek eddig köztiszteletben álló embereket. Még nemes embereket is karóba húznak, akiket pedig a társadalmunk oszlopainak hittek.
– De milyen indokkal teszi ezt az országbíró?
– Azt csak ő tudhatja, uram.
– Nem így értettem. Mik a vádak?
– A vádak a legkülönbözőbbek. Korrupció, erőszak, felbujtás, csalás, lázítás, de még emberrablás is – sorolta Trin, aztán megemlítette néhány főrendű ember nevét, olyanokét, akik az utóbbi két kvinta alatt hóhérkézen végezték, vagy éppen az Arénában.
A kormányzó döbbenten hallgatta az elbeszélést, majd a főrendű emberekről eszébe jutott egy bizonyos személy, és róla kezdett érdeklődni, mire Trin készséggel előadta, amit tudott:
– Zsatar főpap vidékre indult egy bizonyos Bulun atya társaságában. Zarándokútjuknak mindjárt az első állomásán kis híján meglincselte őket a feldühödött tömeg. A következő faluban viszont hősként ünnepelték a főpapot, aki aranypénzt osztogatott a szegényeknek. És ez így ment szinte mindvégig, míg le nem értek a délvidékre. Egy kisvárosban például, az érkezésükről hallván, hatalmas tömeg vonult eléjük. Mivel már besötétedett, fáklyákkal. És mivel ölni akartak, vasvillákkal és dorongokkal. Ekkor hirtelen hatalmas eső támadt a semmiből, és először a fáklyákat oltotta el, aztán kioltotta a csőcselék lelkesedését is. Az emberek megijedtek, és szétfutottak.
Dariosznak óhatatlanul is eszébe jutott az az emlék, amikor az Orel hasonló módszerrel akadályozta meg Osmosis főváros porig égését. Aztán arra gondolt, hogy voltaképpen ez volt az első találkozása Oleszjával, még akkor is, ha azon az éjszakán nem láthatták egymást, vagy legalábbis ő nem láthatta a lányt, de még az űrsiklóját sem.
– Azt kell mondjam, ezeknek az embereknek még szerencséjük is volt, olcsón megúszták – folytatta az elbeszélést a titkár. – A következő faluban ugyanis rejtélyes és hátborzongató eset történt, ráadásul fényes nappal. Nyolc férfiember vonult ki a földútra, a zarándokok fogadására, miután híre ment, hogy a falujuk felé tartanak. Kapákkal és kaszákkal tették mindezt, mert Zsatar főpapot Osmosis egyházának legfőbb és legaljasabb árulójának tartották. Nem sokkal később az asszonyaik találták meg a tetemeiket. Mind a nyolc férfi szétlapítva hevert az úton. Úgy festettek, mintha valami hatalmas szikla nyomta volna agyon őket, de a környéken nyomát sem találták semmiféle sziklának.
A kormányzó rögtön kikövetkeztette, hogy az Orel volt az a bizonyos „hatalmas szikla”, és most már arról is volt némi sejtése, hogy mivel töltötte Raudona az elmúlt napokat.
– És akkor megint egy éles váltás – lapozgatott a papírjai között az öreg Trin. – A déli partra érve, a nevezett Bulun atya szülővárosában, Ketalim főterén olyan pompával fogadták Zsatart, mint ahogy talán fénykorában sem. A főpap csakhamar rögtönzött egy ünnepélyes istentiszteletet, talán mondanom sem kell: az egy igaz Isten tiszteletére. Viszont ennek fényét beárnyékolta, hogy a városfalon kívül rekedt környékbeli parasztok őrjöngve követelték Zsatar kiadatását, hogy máglyára vethessék. A jelentések szerint, miután belátták, hogy erre nem fog sor kerülni, egy Zsatart ábrázoló jelképes szalmabábut próbáltak meg elégetni azon a bizonyos máglyán, de ekkor is eleredt a zápor. Mégpedig úgy, hogy egyetlen felhő sem volt az égen. Ennek hatására a parasztok végül lecsillapodtak, és kisebb csoportokban hazakullogtak a városfal tövéből.
– Egyikünk sem gondolhatta, hogy egyszerű feladat lesz megértetni az emberekkel, csakis egy igaz Isten létezik – jegyezte meg Dariosz.
– Mindezeket annak alátámasztására mondtam el, uram, hogy országszerte a zavar és a bizonytalanság jelei tapasztalhatók. Egyébként már megjelentek a felkavart helyzet vámszedői is. Némelyek az egy igaz Istent ábrázoló faragványokat árusítanak szent szobrokként, természetesen hatalmas összegeket kérnek értük. Az egyik ilyen szélhámost maga Zsatar főpap átkozta ki Ketalim főterén, mondván, hogy Isten nem is emberre hasonlít, mert kettős kereszt alakja van… De mindezek csak a bajok legkisebbjei, uram. Sokkal inkább ijesztő, hogy eleddig tizenhárom olyan jelentés futott be hozzám, amelyek szerint a régi vallás felkent papjait különböző falvakban és kisvárosokban felakasztotta a nép. Jellemzően olyan papokat, akik egyben adószedőkként is működtek. Ezen helyszínek Osmosis főváros vonzáskörzetében találhatók, és teljesen nyilvánvaló, hogy az országbíró áldatlan tevékenysége bátorította eme tűrhetetlen cselekményeket. Hát ezért írtam neked, uram, hogy a helyzet pattanásig feszült. Az emberek elbizonytalanodtak a hitükben, sőt, megrendült a bizodalmuk az egész államberendezkedésben.
– Miféle államberendezkedés az, amelyikben néhány kvinta leforgása alatt meg lehet rengetni a bizodalmat? – kérdezte Dariosz, de sem nem kötekedően, sem nem provokatívan, hanem inkább elgondolkodva.
– Leginkább olyan, amelyikben éppen az az ember akar rendet tenni, akiről nem is olyan régen még azt sem lehetett tudni, hogy királypárti-e vagy a köztársaság híve – felelte csöndesen Trin. – Nem igazán segít az egyszerű embereknek a tájékozódásban, ha pont ez az illető akasztgat. Talán nem volt a legjobb döntés éppen őt kinevezni országbírónak.
Rendkívül szerencsétlen helyzet alakult ki ekkor, mivel rövid kopogás után gyakorlatilag azonnal benyitott a helyiségbe az emlegetett Nihuc országbíró, és így a levegőben maradt sok-sok el nem mondott szó. Dariosz pontosan érezte a kritikát derék öreg titkára utolsó mondatában, Trin pedig azzal a bizonytalansággal volt kénytelen nyugovóra térni, hogy vajon megbántotta-e a kelleténél nagyobb mértékben a kormányzót, aki mégiscsak az egy igaz Isten legkitűnőbb lélekvándora.
– Lemaradtam valamiről? – érdeklődött kedélyesen a vezérezredes, miután Trin mögött becsukódott a Kormányzói Hivatal ajtaja.
– Ezt inkább én kérdezhetném – vetette oda mogorván Dariosz.
Nihuc letelepedett az egyik székbe az ovális asztal mellé, a kormányzóval szemben, és megpróbált nem tudomást venni a feszült hangulatról. De hiába, mert az ausztrál nyomban nekiesett:
– Mondd csak, mi a fenét művelsz te itt, amióta kitettem a lábam a szigetről?
– Teszem a kötelességemet – szögezte le Nihuc.
– Valóban? Tehát úgy értelmezed a kötelességedet, hogy egy országbíró legfőbb feladata kivégeztetni a fél országot?
– Ugyan már! Ne essünk túlzásokba…
– Túlzásokba esnék? Akkor talán az sem igaz, hogy karóba húzattál embereket a város legkülönbözőbb terein?
– A magam részéről erősen megkérdőjelezem az emberi mivoltukat – vonta meg a vállát flegmán a vezérezredes, aztán rákérdezett: – Az ügybuzgó kisöreg árulkodott rám, igaz?
– Ne merd még egyszer ügybuzgó kisöregnek nevezni a jelenlétemben! – rivallt rá a metamorfra Dariosz, és úgy bedühödött, hogy felállt a székéből, majd határozottan kijelentette: – Az országbírói kinevezésedet azonnali hatállyal visszavonom!
Nihuc rezignáltan vette tudomásul a közleményt.
– És kinek akarod átadni? – kérdezte csöndesen – Tán csak nem a titkár úrnak?
– Vedd tudomásul, hogy sokkal alkalmasabb lenne nálad! – harsogta még mindig felindultan Dariosz. – De továbbmegyek: azt sem bántam volna meg ennyire, ha Mariót nevezem ki országbírónak. Még az is lehet, hogy megteszem.
– Csakhogy ennek volna egy nem elhanyagolható akadálya. Mario már jó ideje nem tartózkodik a szigeten, és egyelőre nem is szándékozik visszatérni.
