Mario délután az Orgil-villa hátsó kertjében heverészett, és afféle ejtőző állapotban élvezte egy hibátlanul megtervezett nyugágy kellemes ölelését. Azt tapasztalta, hogy szinte minden hang, minden történés abba az irányba hat, hogy ő most aludjon egy keveset, és álmodjon valami szépet.
Zsongító volt a környezetének minden apró nesze. A szél susogása és a fák levelének zörgése. A madarak egyre halkuló csivitelése és a bogarak zümmögése. De még az épületből odahallatszó asszonyi beszélgetés lágy hangjai is elálmosították.
Kövér, fehér fellegek úsztak át a halványkék égen, néha vadlibák raja húzott el a horizont felé, Mario pedig megadóan lehunyta a szemét, befészkelte magát a nyugágy friss illatú párnái közé, és megpróbált semmire sem gondolni. Érezte, hogy valami mennyei béke árad szét minden sejtjében, és egyszeriben nem is akart sehol máshol lenni.
Otthon van itt ő, otthon van Evilágon. Mert hiszen mi lehetne jobb helye az emberi létezésnek, mint ez a csodás miliő, ahová nemsoká megérkezik élete szerelme, a leggyönyörűbb lány, akit ember csak láthat? Ugyan mi lehetne nagyobb boldogság, mint arra a nőre várni, akivel immár egybeforrt a sorsa, akinek ismeri a sírását és a nevetését, ismeri minden porcikáját, mert ez a nő már mindörökké az övé?
Őt már nem bánthatja semmi és senki. Nem kínozhatják régi emlékek, legyenek bármilyen agyamentek is, mert Emma az övé. Cserbenhagyhatja bárki, elárulhatja bárki, de Emma az övé. És ennél nincs semmi fontosabb széles Evilágon.
Szendergéséből a legkedvesebb hang riasztotta fel:
– Mario, édes lelkem… Mondanom kell neked valamit.
A fiú kinyitotta a szemét.
Emma szólította ilyen szelíden. Ott állt a lugas kapujában, és ahogy a lemenő Nap átsütött a haján, bearanyozta a szőke fürtjeit.
– Gyerekünk lesz.
Mario nagyon nehezen fogta fel ezt a közleményt. De csakhamar be kellett látnia, hogy igen, Emma azt mondta, hogy gyereke lesz.
És ekkor az a feneség történt meg, hogy az ég fekete lett, lehullottak róla a kövér felhők és a vadlibák, a szél bántóan süvöltve futott át a kerten, a madarak szelíd csivitelése pedig fülsiketítő perlekedéssé változott.
– Hogy mondod? – kérdezett rá a fiú, és a szavak úgy estek ki a száján, mintha az összes foga is eme két szó után akarna hullani.
Emma arca elkomolyodott. Nem értette, hogy most mi történik.
– Gyerekünk lesz – ismételte meg, már valamivel halkabban és bizonytalanabbul.
Csak két lépésnyi távolság volt közöttük, de Mario ezt a távolságot most úgy érzékelte, mintha egész világok választanák el őket egymástól.
Sok minden átfutott ekkor a fiú agyán. Sokféle gondolat és még több olyan mondat, amelyekről úgy gondolta, hogy azokat most mind ki kellene ordítani magából, kiordítani, kiüvölteni, artikulálatlan módon beleharsogni ebbe az álságos, nagy békességbe, ebbe a tetves, velejéig rothadt Evilágba, ebbe a nyomorult fertőbe!
De aztán csak némán ellépdelt Emma mellett, űzött tekintettel, megbántottan, egyetlen pillantást sem vetve a döbbent lányra. Később úgy értékelte, hogy ez volt a lehető legokosabb, amit csak cselekedhetett.
Az istállónál összefutott az öreg Tanítóval. Hosszasan néztek egymás szemébe, de egyikük sem szólt semmit. Mario a lelke mélyén nagyon hálás volt Baskírnak, amiért a szokásával ellentétben ezúttal egyetlen kérdést sem tett fel. Úgy érezte, most képtelen lenne válaszolni a legegyszerűbbre is.
Már rég a lova hátán ült, a semmi felé igyekezve, és nem emlékezett rá, hogy mikor ült lóra, és mikor vette az irányt a semmibe.
Lefékezte a lovat, meg is állította, aztán lepattant róla.
– Bocsáss meg – nyomta oda a homlokát a derék állat fejéhez. – Tudod, engem most nagyon elárultak, és nincsen senkim.
A ló horkantott egyet, és mintha bólogatott is volna. De lehet, hogy csak Mario akarta így látni.
Keserves arccal roskadt le a földre. Úgy érezte, most aztán már tényleg nem érdekli semmi. Melyik világon van még egyáltalán értelme az életnek?
Valami hülye hangyabolyra ülhetett, úgyhogy felpattant, aztán levette a nadrágját is, és kirázta belőle a csípős kis rovarokat.
Hova lehet itt menni?
Annyira valószínűtlennek tűnt még a kék ég is. Meg egyáltalán minden. Végül is ki ő? Hol, melyik világban lelhet otthonra? Ki lehet neki bármilyen szempontból a társa? Merthogy az áruló és csalfa Emma nem, az immár fényesen bebizonyosodott.
Biztos, hogy az a rohadék Zurab az apa. Ki más lehetne?
Hirtelen ezer és egy olyan kivégzési mód jutott eszébe, amelyek mindegyike alkalmas lett volna arra, hogy ezt a mocsadék halárust a legnagyobb kínok közepette tanácsolja át a túlvilágra, csak egy volt a bökkenő, hogy nem lehetett mindegyiket egyszerre alkalmazni.
Aztán Emma jutott az eszébe. Hiszen Zurab egyedül nem lehetett hibás. Kellett a fogadó fél is. És micsoda képmutatás kellett mindehhez! Így szerelmem, meg úgy drága életem!… Pfej! Undorító szerepjátszás.
Feltápászkodott ültő helyéből, aztán megfogta a lovat, és felült rá. Hogy hova menjen? Hát az egyetlen helyre, ahol ezen a világon még mindig csak szeretettel fogadták.
