Dariosz terve a vérfürdő elkerülésére lényegében már az invázió első napján megbukni látszott. Mert nehezen lehetett volna másnak nevezni, amit a Neridea Ezred katonái a saját fővárosukban megvalósítottak, mint fékevesztett, őrjöngő vérengzésnek. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egész Evilágon nem élt olyan katona, akit vissza lehetett volna fogni azok után, hogy a szeme elé tárul, mit műveltek a betolakodók a hazája fővárosával.
Az inváziós seregek a fővárostól délre és északra kötöttek ki, és két oldalról szándékoztak lerohanni Neridea igazgatási központját. Úgy tudták, hogy a városfal nem fogja nehezíteni az ostromot, mert az egy igaz Isten lerombol minden akadályt, amely a felszabadító csapatok előtt tornyosul.
Ez így is történt, azzal az apró distinkcióval, hogy északon Oleszja, délen meg Szubotáj hajtotta végre az „isteni” parancsot, és néhány jól irányzott robbantással jókora rést ütöttek a kőfalon, szabad bejárást nyitva az inváziós seregeknek. Utána pedig a Szigma-hatást alkalmazva lebénították az orzók városvédő alakulatait, ahogy azt a haditerv előírta számukra.
Csakhogy amíg Osmosis katonái messzemenően betartották a parancsot, miszerint nem gyilkolunk, hanem foglyokat ejtünk, a Neridea Ezred gyakorlatilag úgy viselkedett, mintha soha, semmiféle eligazításon nem vett volna részt egyetlen tagjuk sem, és ilyesmiről még csak nem is hallottak volna.
A főváros gyors visszafoglalása után különös hangvételű tanácskozás vette kezdetét a királyi palota üszkös falai között. Leginkább Dariosz volt az, aki idegesen és magából kikelve szónokolt:
– Megmondtam előre, hogy ez lesz a vége, ha nem hallgattok rám! Kértem, könyörögtem, hogy ne így legyen! Könyörögtem, hogy hallgassatok a józan eszetekre! Most tényleg le akarjátok mészárolni az összes orzót ezen a szigeten?
Nerid király a könnyeivel küszködött, és bár nagyon nehezére esett, de most felemelkedett egy hajdan szebb napokat látott karosszékből, és így szólt:
– Tisztellek, kormányzó, és a hálám irányodban soha el nem múló… De azért, minden istenekre már! A saját szemeddel láthattad, mi folyik a királyi székhelyem utcáin! Szó szerint a szar! Neridea palotáját kifosztották, a könyvtárát felégették, ezek a barbár senkiháziak megsemmisítették a múltunk minden emlékét. Nincs már történelmünk, odaveszett a tűzben. Amit csak azért gyújtottak meg, mert látták, hogy nincs már esélyük megtartani a fővárost… Hát csak ordíts velem, meg a vezérkarommal, Dariosz kormányzó. Ordíts, és közben ne is vedd észre, mivé lett néhány hónap alatt ez a jobb sorsra érdemes sziget.
– Én nem akartalak megbántani, nagy király – próbálkozott valamivel szelídebb hangnemmel Dariosz –, de amit…
– Most ne szólj, kérlek – intett az őszes szakállú öregúr. – Gyászolom és siratom nagyapáim és dédapáim örökségét. Nerid király vagyok, ezen a néven a huszadik. És én vagyok az, aki mindent elveszített. Az országot, a hatalmat, a múltat, a történelmet. Mindent. A fővárosomban gaz latrok ültek tort, a mocsok és a gyalázat hírnökei, a semmit nem tisztelő barbárok, és ledöntötték az összes szent szobrunkat, az utcákon pedig a szar folyik. Csodálod, hogy amikor ezt a katonáim meglátták, nem voltak képesek visszafogni magukat, és vért akartak látni?
Guzel lépett elő a háttérből, és odahajolt a királyhoz:
– Nem vesztek el a szent könyvek, felséges uram.
Az öreg Nerid meghökkenve kapta fel a fejét:
– Mit beszélsz?
– Légy benne egészen biztos, méltóságos uram – folytatta Guzel rendkívül megnyugtató hangon –, a néped történetét és az országod valamennyi törvényét leíró könyvek nem vesztek el, hiába hamvadtak el a tűzben. Az egy igaz Isten mindegyik könyvet ismeri, betűről betűre, és ha akarod, én megszervezem, hogy az országod felszabadítása után máris megkezdje a munkát egy elhivatott írástudó csapat, hogy helyreállítsa atyáid könyvtárát.
Az öreg Nerid kifordult a székéből, hiszen Guzel hátulról, a füléhez hajolva közölte mindazt, amit tudatni akart vele. És ez a kifordulás azzal járt, hogy immár térdre esve hálálkodott ennek a lélekvándornak, vagy hogy a csudába nevezik ezeket Osmosisban, de mindegy is, csak legyen igaz, amiről itt szónokol!
Darioszhoz eközben feltűnés nélkül odalépett az egyik tisztje, és a fülébe súgta:
– Kormányzó úr, ezt látnod kell.
Az ausztrál rendkívül kíváncsi lett, mi az, amit neki feltétlenül látnia kell, majd amikor nem sokkal később elé tárult a meghökkentő látvány, elismerte magában, hogy a tisztje a legcsekélyebb mértékben sem volt hatásvadász vagy fontoskodó.
Dariosz azonnal intézkedett, hogy a főváros szélén, a katonái által foglyul ejtett fiatal nőt és a kisgyerekét különítsék el mindenkitől, és helyezzék a legmagasabb szintű védelem alá. Nem sokkal később pedig elszállíttatta őket a Ziara-fennsíkon lévő központi táborba, és a kihallgatást csak akkor kezdte meg, amikor a kormányzói sátorban már jelen volt Oleszja, Szubotáj, Attila és Pindzsuja lovag is.
– Beszéled a meori nyelvet? – kérdezte a fiatal anyától, akinek csak ekkor vették le a kötést a szeméről.
A nő, aki fehér bőrű volt, mint bármelyikük, riadtan pislogott körbe, de nem szólt semmit.
– Nea larzen norling ekjaer? – faggatózott Pindzsuja lovag, szintén hatástalanul.
– Do you speak english? – kérdezte Oleszja, majd az anyanyelvére váltott: – Gávárítye pá ruszki?
– Beszélsz esetleg magyarul? – csatlakozott Attila is, nem túl nagy meggyőződéssel.
A fiatal nő csak nézte, nézte ezeket a furcsa szerzeteket, zavartan és értetlenül, és közben apró mozdulatokkal ringatta a gyerekét, aki ott gőgicsélt a pólyában. Láthatóan az foglalkoztatta leginkább, hogy a csecsemővel minden rendben legyen. Ennek megfelelően, amikor a kisded felsírt, szabaddá tette a bal mellét, és megszoptatta a gyermekét.
– Azt hiszem, ez a sok talány engem már kezd felőrölni – sóhajtott fel Szubotáj, és tapintatosan elfordult a szoptatós jelenettől.
– Pedig ez egy újabb mozaikdarab a nagy egészhez – mutatott rá Dariosz. – Azt már tudjuk, hogy evilági és földi embernek nem lehet közös gyereke. Túl sok a különbség a DNS-ünkben. Rendben. De akkor ennek a kis embernek itt ki az apja?
– Minek teszel fel olyan kérdést, amire egyértelmű a válasz? – csóválta meg a fejét Oleszja. – Nyilvánvaló, hogy ki az apja.
– Na jó, de akkor az is nyilvánvaló, hogy ez a nő itt egy földi ember – állapította meg Attila. – És lehet, hogy nem beszél angolul, oroszul vagy magyarul, de akkor is a Földről származik.
– Világos, a Földről származik – bólintott Szubotáj, aztán kifakadt: – De akkor miért nem teszik valahogy lehetővé, hogy kommunikáljon velünk? Kinek jó az, hogy csak bámul ránk bután, bármit is kérdezünk tőle?
– Ennek nincs semmi értelme – fakadt ki csüggedten Oleszja, és a halántékára szorította a két öklét. – Semmi értelme…
Pindzsuja lovag zavartan és tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra, hiszen semmit sem értett az angol nyelven folyó párbeszédből. Most már csak annyi különböztette meg a fiatalasszonytól, hogy ő szerencsére nem akart senkit megszoptatni. Ám mielőtt végképp elanyátlanodott volna, Dariosz félrehívta, és így szólt hozzá:
– Derék lovag, van számodra egy jó hírem. Máris valóra válik az a frissen támadt vágyad, amelyikről a minap beszéltél nekem. Megtehetsz egy rövid utat a kerekek nélküli égi szekéren. Ez a kedves lélekvándor – mutatott Szubotájra – elvisz téged a fővárosba. Az lesz a dolgod, hogy összeszedj minden orzót, aki ennek a nőnek a környezetében volt, amikor foglyul ejtették őket, és szállítsd ide bilincsbe verve az összeset. Lehet testvér, szolga, kuzin, dajka, bármilyen rendű és rangú rokon vagy cseléd, de záros határidőn belül mindegyiket itt akarom látni a színem előtt. Ne aggódj, a katonáim mindenben a segítségedre lesznek, erről ez a jelvény fog gondoskodni – nyúlt bele az íróasztala fiókjába, majd feltűzte a lovag mellére a nyolcágú csillaggal ékesített rangjelzést.
Pindzsuja katonásan fejet hajtott:
– Parancsod szerint, kormányzó úr!
Mindeközben a szóban forgó nő a lehető legtermészetesebb módon szoptatta a barna bőrű csecsemőjét.
Hú ha …