Nihuc az összes képességével felvértezve indult neki a keresésnek a megszállt villa folyosóin. Magával rángatott egy kopaszodó kis embert, Albiberda úr legbizalmasabb személyi szolgáját, aki annyira bepánikolt a razzia kezdetén, hogy a testőröknek úgy kellett kicibálniuk a saját ágya alól. Mögöttük a rangidős tiszt haladt, két másik tagbaszakadt testőrrel kiegészítve.
– Ez itt mi? – mutatott sorra az ajtókra és a különböző helyiségekre az országbíró, mire a rémült szolga készségesen sorolta, hogy ez itt a kamra, befőttek és savanyúságok eltárolására szolgál, ez a másik az élelmiszerraktár, ahol legfőképp liszt, tojás és só lelhető fel, az meg a fegyverszoba, nem kell külön magyarázni, ez meg az irattár, elvégre Albiberda úr mégiscsak egy tudós jogászember volna, nem csoda hát, ha alaposan betárazott mindenféle könyvekből és pergamenekből…
A metamorf az egyik folyosón megtorpant. Már tudta, hogy megtalálták, amit kerestek. A hőtérképtől kezdve a legkülönbözőbb sugárvető detektorokig minden rendszere azt jelezte, hogy ez itt a cél.
Megkopogtatta a falat.
– Emögött mi van? – kérdezte szigorúan.
– Ez csak egy fal, nagyuram. Mögötte a kert van – bizonygatta a kopaszodó kis fickó.
Nihuc megragadta Albiberda úr személyi szolgájának a nyakát, felemelte maga mellé, mélyen belenézett a szemébe, és még egyszer megkérdezte:
– Emögött mi van?
A kopaszodó kis fickó sírva, fuldokolva hörögte:
– Semmi, nagyuram, semmi…
A vezérezredes arcára kiült a jellegzetes farkasvigyor:
– Szóval a gazdádtól még mindig jobban félsz, mint az Isten haragjától… Na nem baj. Remek felvezető szám leszel az Arénában, úgyis szomjúhozza már a nép a szórakozást, amióta véget ért az olimpia.
Arcul köpte, majd a padlóra dobta a rémült szolgát. Megfordult, és elkezdte tapogatni a falfelületet, mint aki egy titkos retesz után kutat. De aztán úrrá lett rajta valami behatárolhatatlan, féktelen düh, megfejthetetlen türelmetlenség, és immár puszta ököllel ütötte a falat.
– Hozzatok csákányt és kalapácsot! – ordította magából kikelve, mire a hadnagy villámló tekintettel pillantott hátra, némán utasítva a fiatal testőrt, aki azonnal megiramodott a folyosó túlsó vége felé.
Nihuc továbbra is elszántan csépelte a falat, már minden létező vakolat lehullott a környezetében, de az igazi eredmény csak akkor mutatkozott meg, amikor a katona visszatért egy vasrúddal, amelyiknek a végén méretes fémgolyó csillogott. Kevéssel azelőtt még Albiberda úr kertjének egyik szökőkútját díszítette, de hamarosan sokkal hasznosabb eszköznek bizonyult. A fiatal katona mindössze kettőt csaphatott vele a falra, amikor a vezérezredes kiragadta a kezéből a célszerszámot, és aztán akkorát sújtott vele, hogy hat sornyi tégla és terméskő szakadt le egyben a folyosó faláról.
Odabenn három kisgyerek nézett rémülten a frissen támadt nyílás felé. Mindannyian a szemközti falhoz voltak láncolva. Remegtek a félelemtől, és keserves sírásra fakadtak, meglátva a marcona ábrázatú férfiakat.
Az elé táruló kép nyomán Nihuc szemét is elfutották a könnyek, bár közben szünet nélkül gyűlölte magát azért, hogy nem tud úrrá lenni azokon az érzelmeken, amelyeket nem is lett volna szabad tanúsítania. Arról nem is beszélve, hogy az önmaga iránt érzett harag elvileg soha, semmilyen formában nem szerepelt az emocionális térképén.
– Ne féljetek, kis drágáim, most már nincs semmi baj! – kiáltotta biztatólag, miközben újabb terméskődarabokat taszított le maga elől. – Mi azért jöttünk, hogy megmentsünk titeket! Tőlünk nem kell tartanotok! Elhoztuk nektek a szabadulást!
Végül nem bírt magával. A fal kibontását a fiatal testőr fejezte be, és aztán a rangidős hadnagy szabadította meg a gyerekeket a láncoktól. Ez már csak azért is alakult jól így, mert a hadnagynak is két kisfia és egy kislánya volt otthon, és amikor magához ölelte a reszkető gyerekeket, azok bízvást úgy érezhették, hogy ez a katona bácsi nem akarja bántani őket, immár tényleg megmenekültek.
Nihuc közben a folyosó végében próbálta rendbe szedni magát, és amikor úgy érezte, hogy ez sikerült, visszafordult a színhely felé. Komor arckifejezést erőltetett magára, és határozott léptekkel megindult előre. Megköszörülte a torkát, bár ezt sem értette, és azonnal detektálta, hogy abszolút felesleges hangkibocsátás történt. De azért jöttében jó alaposat belerúgott a még mindig a padlón jajveszékelő kopasz fickó háta közepébe, és ez igencsak jólesett neki.
Nem sokkal később újra ott ült az immár pesszimista Albiberda úr előtt, és abszolút közönyös arccal sorolta a tudnivalókat:
– Az ország legelismertebb jogtudorát nem tiszteljük a személyedben, tehát nyilván tisztában vagy vele, hogy most mi következik. Már holnap bíróság elé állsz, a tanúm mindent bevall, hogy ne kelljen kínhalált szenvednie, de neked nincs ilyen szerencséd. Az Arénában fogsz kimúlni, igen népes közönség szeme láttára. Hogy milyen módon, azt majd éjszaka kitalálom. De nagyon emlékezetes lesz, efelől ne legyenek kétségeid.
A házigazda szeméből sűrűn peregtek a könnyek, amikor óvatosan megérdeklődte:
– Hiába is ígérnék bármit, ugye…?
Nihucnak alig észrevehetően biccent a feje, miközben megadta a választ:
– Hiába.
Hátra volt még egy igencsak fontos eljárás. Odakinn, az egyik ablak alatt magához tért a vámfőtiszt, és mintha elfelejtette volna, hogy mi történt előzőleg, újra elkezdett hőbörögni. Ekkor két marcona testőr megragadta, felrángatta, majd becipelte a házigazda dolgozószobájába.
– Foronyes vámfőtiszt! – dörgött rá Nihuc. – Tégy vallomást, hogy mit kerestél ebben a villában! Hadiállapot van, én pedig az országbíró vagyok. A fejeddel tartozol tehát a szavaidért!
– Én csak nemrég érkeztem – makogta megszeppenve Foronyes. – Abban a tárgyban kívántam tájékozódni Albiberda úrnál, mint neves jogtudornál, hogy a hadiállapot beállta okoz-e valamilyen módosulást a vámtörvényeinkben. Mindig is Osmosist szolgáltam, és a mai látogatásom is annak volt köszönhető, hogy a leghívebben kívánom ellátni a feladatomat, amit a Köztársaság rám testált.
A vezérezredes ajkára gúnyos mosoly ült ki. Már az első szavak elhangzásánál tudta, hogy a vámfőtiszt hazudik. Ezer és egy jelből detektálta. A szagokból, a tekintetből, az arcizmok rezdüléseiből, a verejtékezésből, a szívverés intenzitásából, a hangkibocsátás milyenségéből, és még számtalan tényezőből. Nagyon sajnálta, hogy ezek közül csak néhányat említhet meg, mert a többit ezek az egyszerű emberek úgysem értenék. De azért igyekezett leszakajtani a helyzet minden virágját.
– Nagyon érdekes, amit említesz, Foronyes – ült le egy karosszékbe, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a delikvensről. – Szóval a vámtörvényekről társalogtatok, ugye? Akkor mivel magyarázod, hogy az Albiberda úr előtt szereplő pergamenek egyike sem ezt a témát taglalja? Merthogy kivétel nélkül mindegyik a rabszolgatartás szabályairól szól.
– Nem értelek, nagyuram – pislogott zavartan a vámfőtiszt.
Nihuc abszolút magabiztos volt. Már rég beolvasta és kiértékelte a házigazda asztalán szereplő iratokat.
– Segítek – szólt oda jóságosan Foronyeshez. – Azt állítod, hogy csak nemrég kerested fel Albiberda urat, mégpedig azt megtudakolandó, miszerint a hadiállapot beállta okoz-e valamilyen módosulást Osmosis Köztársaság vámtörvényeiben. Ehhez képest a szagodból arra lehet következtetni, hogy már legalább egy éjszakát itt töltöttél, és közben nemi kapcsolatod is volt valakivel, de elmulasztottad a fürdést. Valószínűleg annyira jól sikerült a tegnap esti mulatozás, hogy már nem volt erőd tisztálkodni, ma meg későn keltél, másnapos is voltál, vagy tán amúgy is lusta és igénytelen vagy, mindenesetre ma sem mostad le magadról a tegnap esti bűneidet.
– Na de uram…
– Ne pofázz, még nem fejeztem be! – csattant fel a vezérezredes. – Eddig annyit tudunk, hogy nem ma érkeztél ide, és nem is a vámtörvények megbeszélése céljából. Tehát amit az első kérdésemre válaszoltál, annak minden egyes szava hazugság volt!
– Nem hazudok, uram! Minden istenekre esküszöm! – rivalgott kétségbeesetten a vámfőtiszt.
Nihuc most már fölpattant ültő helyéből, odament a gyanúsítotthoz, és olyan átható pillantást vetett rá, hogy az alatt sok mindenki összeomlott volna.
– Szóval még soha nem találkoztál ebben a villában gyerekekkel? – kérdezte halkan, de metszően hideg hangon.
– Gyerekekkel…? – tátotta el a száját a fővámtiszt. – De hiszen Albiberda úrnak nincsenek se gyerekei, se unokái! Hogy találkozhattam volna itt gyerekekkel?
Az országbíró odaintett az embereinek:
– Hozzátok be őket!
Nemsokára megjelent a dolgozószobában három izmos testőr, akik a karjukon hozták be a kicsiket. Letették őket a drága szőnyegre, Foronyessel szemben, de jó hat lépésnyi távolságra. A gyerekek, ahogy meglátták a vámfőtisztet, riadtan egymáshoz bújtak, a kislány pedig azonnal maga alá is pisilt.
Nihuc fel volt készülve rá, hogy a jelenet során egyfolytában monitorozza a kis emberpalánták összes biometrikus adatát, de erre itt már nem volt szükség. Gyorsan intett hát, hogy vigyék ki a csöppségeket. Aztán újra odalépett a fővámtiszt elé:
– Ha igazat mondtál volna, vagy ha bármiféle végső megbánás látszott volna a sötét pofádon itt, a halál kapujában, akkor országbírói minőségemben talán meggondolom a valamivel kíméletesebb véget. Mondom: talán. De te semmiféle kíméletet nem érdemelsz. Ebben most már biztos vagyok. Mint ahogy abban is, hogy szörnyű kínhalálod tanulsággal fog szolgálni az Aréna népének, mindjárt holnap délután. Az összes rokonod, ismerősöd, minden rendű és rangú beosztottad tanúja lesz dicstelen pusztulásodnak, és mind tudni fogják, hogy miféle embertelen bűnök terhelik a mocskos lelkedet. Ha rajtam múlna, száz kínhalált szenvednél, a vén gazember cimboráddal együtt. Ám sajnos csak egyet áll módomban elintézni nektek. De biztosíthatlak, az az egy nagyon emlékezetes lesz.
