Osmosis – 356. fejezet

– Veled vagyok, uram, csakis téged szolgállak – jelentette ki Zsatar főpap lehunyt szemmel, hátát a templom falának vetve, de ezt senki sem hallhatta, mert a főpap mélyen aludt, és csupán álmában beszélt. Mégpedig abban a bűvös álomban, amelyik visszavitte őt az egy igaz Istenhez, és így újra átélhette, milyen csodálatos érzés az egy igaz Istenben létezni, ámulattal nézni a villódzó fényeit, súlytalanul lebegve ledobni a gyarló test minden terhét, varázslatos zenét hallani, és közben megbékélni mindazzal, ami maga a minden sejtet átható isteni jóság.

– Veled vagyok, uram, csak téged szolgállak – ismételte meg a kinyilatkoztatást áhítatosan Zsatar főpap.

– Veled vagyok, uram, csak téged szolgállak – hallotta visszhangozni valahonnan messziről, aztán egyre közelebbről, és most már mintha a kezét is rázogatta volna valaki.

Zsatar kinyitotta a szemét. Zavartan tekintett körbe, és egyelőre nem értette, hogyan került vissza ilyen hirtelen Osmosis fővárosba, a főtemplom tövébe.

– Veled vagyok, uram – ismételte meg az idegen hang, és a főpap egy borzos szakállú, barna csuhás embert pillantott meg maga előtt, aki így folytatta: – Bocsáss meg nekem, kegyelmes uram, hogy felébresztettelek. Bulun atya vagyok Ketalim városából. Sürgős megbeszélnivalóm van veled.

Zsatar ekkorra már teljesen visszazökkent a rögvalóságba, és bár még fájt neki egy kissé a csudás álom szertefoszlása, most azonban már teljes figyelmét a barna csuhásra fordította:

– Üdvözöllek, Bulun atya! Mi vitt rá, hogy oly messziről, a délvidéki Ketalim városából útra kelj, és felzarándokolj ide, főtemplomunk tövébe?

– Hozzád jöttem, kegyelmes uram, hogy iránymutatásért esedezzek – felelte az atya. – Egyre nagyobb a kuszaság azon a vidéken, ahonnan felzarándokoltam a fővárosba, és útközben mindenhol azt tapasztaltam, hogy Osmosis többi településén sem különb a helyzet. Egyre nagyobb a zavar a fejekben, az utcákon, a kocsmák söntéseiben, és bizony az egyházunk kebelén belül is. Paptársaim engem jelöltek ki, hogy nyakamba vegyem az országutat, és felkeresselek téged egyértelmű útmutatásért, kegyelmes uram.

– Ezt a kegyelmes uramozós, ájtatos hozzáállást engedjük el – fintorgott Zsatar –, hidd el, enélkül sokkal hatékonyabb megbeszélést folytathatunk. Tárd hát elém egyszerű szavakkal, mi okozza a zavart, amelyet az imént említettél.

– Nem más, mint azok a hírek és mendemondák, amelyek a fővárosból érkeznek vidékünkre, nap nap után, szakadatlanul. Az égen szálldosó furcsa gépmadarakról, a nagy hatalmú emberi lényekről, akik vagy az istenekkel, vagy a démonokkal cimborálnak, no meg a…

Zsatar közbevágott:

– Az égen szálldosó valamik nem madarak, hanem kenészek. A kenész pedig a kerekek nélküli égi szekér neve. Amit te gépmadárnak mondasz, az nem más, mint az egy igaz Isten járműve, amellyel nemcsak a magas égbe lehet felrepülni, hanem magához az egy igaz Istenhez is.

A barna csuhás eddig tiszteletteljesen térdelt a főpap előtt, de most kissé elgyengülve oldalra dőlt, leült a kövezetre, és remegő karral támasztotta le magát, közben pedig csüggedt arccal sóhajtotta:

– Hát mégis igaz volna…?

– Micsoda? – nézett rá szinte gyermeki érdeklődéssel a főpap.

– Hogy csak egyetlen Isten létezik…

– Ez olyannyira igaz, hogy jómagam személyesen győződtem meg róla – bólogatott lelkesen Zsatar. – Egy kenészben utazva jártam odafönn, a magas égben, és találkozhattam az egy igaz Istennel. Azok a nagy hatalmú emberi lények pedig, akikről beszélsz, soha nem cimborálnának semmiféle démonnal, mert ők az egy igaz Isten leghűségesebb hívei. Ők a lélekvándorok, akik csakis Istent szolgálják, és az ő jóságát hivatottak kiterjeszteni egész Evilágra.

Bulun atya olyan tanácstalanul meredt maga elé, mint aki még nem tudja eldönteni, hogy a hallottak nyomán vajon kétségbeesni volna jó, vagy netán örömujjongást hallatni.

– No, mi az? – bökte oldalba a főpap. – Tán nem ilyen válaszokra számítottál, amikor nyakadba vetted az országutat, és elindultál a fővárosba?

A vidéki atya nézte egy darabig Zsatar arcát, és meg volt róla győződve, hogy a főpap legszívesebben kajánul vigyorogna, de ezt őrült önfegyelemmel igyekszik elnyomni.

– Már nem is tudom, mire számítottam – rázta meg végül a fejét.

A főpap is megrázta magát, aztán feltápászkodott a templom tövéből. Kinyújtóztatta a tagjait, felnézett az égre, és megállapította, hogy a Nap éppen delelőn jár.

– Szerintem ma még sokra mehetünk, mindenféle értelemben – jelentette ki, mire újra csak értetlen pillantásokat kapott a vidéki paptól, ezért gyorsan hozzátette: – Emelkedj fel, Bulun atya, és legyél az útitársam. Visszamegyek veled Ketalim városába, és útközben mindenkinek elmeséljük, hogy csak egyetlen igaz Isten létezik, aki maga a mindenség, a jóság, a béke és a hatalom, és minden becsületes, jóakaratú embert a pártfogásába vesz Evilágon.

A vidéki pap felvillanyozva pattant fel a kövezetről. Ugyan még a lábában érezte a fővárosba vándorlás minden fáradtságát, de úgy vélte, egy ekkora megtiszteltetést nem utasíthat vissza, hiszen ilyesmi csak egyszer adódik az ember életében. Még hogy ő, az egyház jelentéktelen tagja együtt zarándokolhat Osmosis főpapjával? Nemhogy abba a délvidéki porfészekbe, Ketalim városába, de bárhova szívesen elindult volna vele!

Nem sokkal később már együtt battyogtak a fővárosból déli irányba kivezető főutca kövezetén, és ekkor újra megjött Bulun atya hangja:

– Megkérdezhetem, kegyelmes uram, hogy miért vagy ilyen szegényes öltözékben?

– Az evilági hívságok nem kedvesek az egy igaz Isten előtt – válaszolta derűsen Zsatar főpap. – Mint ahogy az sem, ha állandóan kegyelmes urazol engem.

– De az embert a ruhája mégiscsak minősíti, nemde?

– Az embert csak két dolog minősíti, Bulun barátom. A szavai és a tettei. Semmi más. És ezt azért kell elhinned nekem, mert az egy igaz Isten mondta, én csak a közvetítője és a leghívebb szolgája vagyok Evilágon.

– Bírni fogod ezt a hosszan tartó gyaloglást, uram?

– Isten olyan erőt adott nekem odafenn, hogy akár a Déli-földrészig is legyalogolnék, ha nem állná utamat a tenger.

A két nyájasan beszélgető egyházi ember mellett ekkor elviharzott egy különös menet. Elöl egy kormányzói hintó haladt, mögötte pedig harminc lovas testőr, kettes oszlopban. Láthatóan nagyon igyekeztek valahova, Aranyrét felé haladva.

A kormányzói hintóban Nihuc ült, és már alig várta, hogy odaérjenek a címhelyre. A párnázott fülkében csodálkozva vette észre, hogy dörzsölgeti a tenyerét. Ez is teljesen új volt számára, villámsebesen el is raktározta a jelenség adatait a memóriájában, későbbi elemzésre.

Rövidesen megérkezett a menetoszlop az Albiberda-rezidencia bejáratához. Nihuc kipattant a hintóból, és odasietett a villa kapujánál strázsáló két őrhöz.

– Félreállni! – mutatta fel hanyag mozdulattal a nyakában függő országbírói jelvényt, de a folytatás nem a kedve szerint alakult.

– Itt csak az léphet be, akit Albiberda úr beenged – közölte szigorú hangon az idősebbnek és tapasztaltabbnak tűnő portaszolgálatos. – Nem kaptam olyan utasítást, hogy ma bárkit is vendégségbe várna a villa tulajdonosa, és őt nekem be kellene bocsátanom.

– Olyan utasítást viszont kaptál – replikázott Nihuc –, hogy Osmosis Köztársaság országbírója felszólított az eltakarodásra. De ha nem lett volna elég világos, hát megismétlem. – Azzal egészen közel hajolt a kapuőr arcához, és beleüvöltötte: – Kotródj előlem, vagy levágom a fejedet!

Albiberda úr makacs és nagyképű alkalmazottja gúnyos mosolyra húzta a száját, és végül ez lett az a grimasz, amelyik végleges jelleggel ült ki az arcára, ugyanis a vezérezredes előhúzta a kardját, majd tett egy egész fordulatot a saját, kövérkés teste körül, és egy lendületes mozdulattal lecsapta a delikvens fejét. A másik kapuőr elhűlve nézte, ahogy a bajtársa feje megpattan a kövezeten, a fémsisak miatt hátborzongatóan döndülve, és talán egy kicsit szikrázva is, aztán lemeredve álldogált a helyén, mint valami szobor, amelyet a megrökönyödés témájában alkottak meg.

– Na, mi van, te csicska? – rivallt rá Nihuc. – Te sem érted, hogy mit jelent az országbírói hatalom hadiállapot esetén? Vagy mostanra már sikerült felfognod?

Valószínűleg sikerült felfognia a rémült kapuőrnek, mert úgy állt félre, hogy egyúttal a vasrácsot is kinyitotta, így hát Nihuc emberei akadálytalanul tódulhattak be a villa területére.

– Csak ahogy megbeszéltük, legények! – kurjantotta el magát a vezérezredes, és a testalkatát meghazudtoló fürgeséggel már a feljárót övező virágágyások között haladt előre a villa bejárata felé.

Albiberda úr mindenféle pergameneket toszogatott maga előtt egy asztalon, amikor Nihuc katonái rátörtek. Egy pillanatra meghökkent, de semmi esetre sem akart kiesni a szerepéből. A háta mögül a saját testőrei bukkantak fel, és úgy állt a helyzet, hogy ők voltak többen, nem a betolakodók. Ennek örvén Albiberda úr meglehetősen magabiztosan nyilatkozott:
– Oh, Nihuc! A hírhedett Nihuc! Hát mi járatban vagy ilyen hívatlanul nálam, te kövér disznó?

A vezérezredes odalépdelt a pergameneket tartalmazó asztal elé, és különös élvezettel nézett a háziúr szemébe:
– Érted jöttem. De elsősorban a gyerekekért.

– Miféle gyerekekért? – adta az ártatlant Albiberda úr.

Nihuc arcára kiült a jellegzetes farkasvigyor:
– Szeretem, ha ellenállás mutatkozik. Az adja meg a sava-borsát az akcióknak.