Osmosis – 342. fejezet

Mario valami felfoghatatlanul nyomasztó, tébolyodott és flúgos álmot látott. Alvás közben visszarepült abba az időbe, amikor még csak épphogy átkerült Evilágba, de nem volt egyedül, mert különös módon rögtön vele volt Gonagó és a kisfiú is. Gonagó persze az egész álom folyamán a saját béna táncát erőltette, a kisfiú pedig, ahogy az már tőle megszokott volt, ezúttal is az értelem és a szikár logika hangján szólalt meg, és arra intette Gonagót, hogy ezt a fajta mozgáskultúrát kizárólag a lovak előtt jelenítse meg, az istálló területén, mert csak az állatoktól várhat elismerést, már ha egyáltalán…

Az álom még azzal is folytatódott, hogy a kisfiú mindenáron szerette volna kinyírni Gonagót, de nem kifejezetten a tánca miatt, mindenesetre amíg a hülye középkori ruhába öltözött, tízéves forma legényke saját magának fütyülve adta a talpalávalót, a kisfiú egyfolytában arról duruzsolt Mario fülébe, hogy Gonagót meg kell ölniük, mert nincs létjogosultsága semmiféle emlékben, a jelenléte nemcsak kínos, de teljesen indokolatlan is, és ha életben hagyják, az sok bonyodalmat fog még okozni a jövőben.

Ez a szürreális látomás odáig fokozódott, hogy Gonagó már nem táncolt, hanem hanyatt feküdt az istállóban, a nyaka köré kenderkötél fonódott, amelynek egyik végét a kisfiú húzta, és közben lelkesen biztatta Mariót, hogy húzza maga felé a kötél másik végét, mert így hamarosan megfojthatják Gonagót, és mindenkinek jobb lesz így.

Gonagó közben mindkét kezével vadul seperte maga mellett a szénát meg a töreket, és közben a köteles fojtogatás ellenére csöppet sem látszott pesszimistának, sőt még fütyülte is a béna dallamokat, amelyekre állandóan táncolni szokott – pedig ezt levegő hiányában nemigen tehette volna meg –, és a lábai még mindig úgy rángatóztak, mintha a táncot soha nem is akarná abbahagyni.

– Mario! Mario! Húzzad már azt a kötelet! – hallotta álmában az olasz fiú. – Mario! Mi van véled? Mario! Mi lelt, drága szerelmem? – Ez már Emma volt, aki riadtan rázogatta a kedvesét, majd megkönnyebbülve nyugtázta, hogy a fiú szeme végre kinyílt.

– Rosszat ámodtá – bújt oda a lány, aztán mosolyra húzódott a szája: – Remélem, nem Zurab jelent meg a fejedbe, míg aluttá!

Ez utóbbi megjegyzést Emma tréfának szánta, de nem aratott vele átütő sikert. Mario még mindig az álom hatása alatt állt, és legfeljebb azon örvendezett, hogy ami az imént lezajlott az agytekervényeiben, az nem a valóság. De ha éppen nem ebben az állapotban van, akkor sem kacagott volna fel önfeledten Zurab nevének hallatán. Most viszont azt a megoldást választotta, hogy egyszerűen elengedte a füle mellett a halárus fölemlegetését.

Egyrészt még véletlenül sem szerette volna folytatni a tegnap esti civakodást, hiszen utált rosszban lenni Emmával. Szíve minden melegével rajongott a lányért, és most már csakis azokat a pillanatokat szerette Evilágon, amikor ezt a rajongását zavartalanul élheti meg.

Másrészt pedig jelenleg egészen másféle alakok népesítették be a gondolatvilágát, jelesül a kisfiú, aztán Gonagó, no meg Zizi, és valamennyire Tutyi is. Ezek így négyen épp elég töprengeni valót adtak neki, nem volt szüksége semmiféle egyéb jelöltre, főleg nem olyanra, akitől a kedvesét félthette.

Ha tehát Marión múlik, akkor zavartalanul is lepereghetett volna ez a reggel, mint annyi más reggel az Orgil-birtokon. Csakhogy Emma nem sokkal később újra szóba hozta a halárust. Igaz, ő sem akart ezzel semmi rosszat.

– Azé Zurabtul is lehet meori nyelven tanúni – említette meg reggelizés közben, és amikor az olasz fiú rákérdezett, hogy mégis micsodát, akkor Emma gyorsan lenyelte a főtt tojást, majd kipenderült a lakosztály közepére, és előadott valamiféle furcsa szavalatot.

Mariónak még a falat is megállt a szájában. Egyszerűen nem akarta elhinni, amit látott és hallott. Egy pillanatig még az is átfutott a fejében, hogy az álom talán még nem is ért véget. A lány ugyanis a lehető legmélyebb átéléssel adott elő egy elképesztően pajzán versikét, és ebben az volt a legmókásabb, hogy mindezt olyan komoly meggyőződéssel tette, mintha csak valamiféle úri közönség előtt szerepelt volna, mondjuk egy nívós helyi teátrum színpadán.

Az olasz fiú újra azon kapta magát, hogy elismerően gondol a Zurab nevű illetőre. Csakhogy amíg a tanítás közben meglesett halárusról úgy vélekedett, hogy kifejezetten jó pedagógiai érzéke van, most az a felismerés született meg az elméjében, hogy ennél a fickónál nagyobb troll valószínűleg még soha nem élt Osmosis szigetén.

Nincs mit szépíteni rajta, Marióból kitört a röhögés. De az a fajta visszafojthatatlan, minden gátat átszakító kacagás volt ez, amelyről még a tulajdonosa is tudta, hogy zavarba ejtő és talán bántó is lesz a címzett számára, csakhogy semmiféle módon nem lehetett visszatartani.

Mario tehát röhögött. Felszabadultan, kipirulva, a térdét csapdosva, továbbá abban az örömteli tudatban, hogy ha Emma megtudja az igazat, akkor már egész biztosan nem lesz olyan fokú bizodalma ebben a tréfás kedvű halárusban, mint azelőtt.

A lány meg közben csak álldogált a helyiség közepén, és semmit sem értett. A kezei már rég lehanyatlottak, és most a szoknyái redőit próbálta rendezgetni. Az arca vérbe borult, és zavartan kérdezte, hogy mégis mi olyan mulatságos.

– Hogy mi? – próbált erőt venni magán Mario. – Drága kicsi életem! A derék Zurab mit mondott neked, hogy miféle mondóka ez?

– Ez nem mondóka – vágott vissza Emma, mint valami durcás kislány. – Ha tunni akarod, ez egy olyan vers, amit a itteni emberek a legnagyobb ünnepekkó szoknak egymásnak kivánni.

– Tényleg? – kérdezett vissza még mindig vidoran az olasz fiú. – Hát, én mindenesetre azt tanácsolom neked, hogy ezt rajtam kívül soha, senkinek ne add elő, mert akár még bajod is származhat belőle.

– Miféle bajom? – tudakolta megbántottan Emma.

– Mondjuk olyasféle bajod, hogy egyesek ellenállhatatlan kényszert éreznek majd, hogy megdorgáljanak egy ásónyéllel. Vagy ami még rosszabb, olyasmire fognak indíttatást érezni, amit te nem nagyon szeretnél. Legalábbis nagyon remélem. De ez már a huncutkodás témakörébe tartozik. Mindenesetre attól függ a közönség hozzáállása, hogy milyen környezetben és milyen alkalommal szavalod el ezt a kétségtelenül figyelemre méltó versikét.

Aztán nem játszott tovább a lány idegeivel, hanem nekifogott a versike norling nyelvre történő lefordításának. Emma szemei kikerekedtek, főleg az utolsó strófánál, amelyről a következőképpen tájékoztatta a fiú:

– Az utolsó versszak pedig arról szól, hogy valaki a hátad mögé lopózik, és közben incselkedve azt közli veled, hogy egy bizonyos valami olyan, mint a libagége, és a köldöködig ér a vége.

Kész. Emma most már rákvörös volt, és olyan káromkodást eresztett meg Zurabnak címezve, hogy azt még tapasztalt dokkmunkások is elismeréssel illették volna Osmosis kikötőjében, aztán kiviharzott a helyiségből.

Mario a legnagyobb megelégedéssel fejezte be a reggelit, és megállapította, hogy ezek az utolsó falatok valahogy ízletesebbek voltak az előbbieknél. Aztán ő is lement a villa földszintjére, ám ott nem Zurabba vagy Emmába botlott, hanem az öreg Tanítóba.

– Minden rendben, Mario? – érdeklődött barátságosan Baskír.

– Hát hogyne! – vágta rá az olasz fiú, és próbált nem gunyoros lenni. – Hiszen te magad is arról tájékoztattál nemrég, hogy a csudás Terv halad a maga útján, és a végén mindannyian olyan boldogok leszünk, akárha egy földi paradicsomban élnénk, nem igaz?

– Talán megint rossz gondolatok foglalkoztatnak?

– Engem??? De hiszen épp most számoltam be róla, milyen varázslatosan érzem magam! Miért foglalkoztatnának rossz gondolatok, amikor megmondtad, hogy azokat csupa megalapozatlan félelem és hamis kiindulási alappal bíró képzelgés táplálja?! Én jó tanítvány vagyok, mindent elhiszek, elvégre ez itt egy iskola, nem igaz?

Baskír próbált a fiú szemébe nézni, de az folyton izgett-mozgott előtte, és a fejét is elfordította, hol balra, hol jobbra, mintha minden egyes pillanatban új és érdekfeszítő dolgokat fedezne fel az aula legtávolabbi sarkaiban is.

– Most mennem kell, vár az osztályom – bökte ki végül a Tanító. – De ha bármit meg akarsz velem beszélni, tudd, hogy rám mindig számíthatsz.

– Hát persze – bólintott cinikusan Mario, és elégedetten nézett a távolodó Baskír után.

Micsoda reggel! – gondolta magában. – Zurab és Emma között is sikerült elvetni a bizalmatlanság magvait, és az öreg Tanítót is alaposan kifigurázta. Az élet szép.