Osmosis – 338. fejezet

Nihuc türelmetlen volt. Ugyan másnapra ígérte magát, de még éjfél előtt visszatért a pincébe. A fáklyával, amivel érkezett, meggyújtotta a kínzókamra falán elhelyezett többi fáklyát, aztán szemrevételezte a foglyait.

A két régebbi delikvens, Hulidár és Agdil egykedvűen vette tudomásul a történteket, Csuva viszont elkezdte vadul rázni a láncait, mintegy jelezvén, hogy sürgős mondandója akadt. No persze, ezt a sürgős mondandót nem merte úgy előterjeszteni, hogy a négy különleges tű még a szájában volt, mert megtanulta az elmúlt órákban, hogy bármiféle rossz nyelvmozdulat csak fokozza a fájdalmat.

– Nocsak, milyen lelkes az új szállóvendégünk! – jegyezte meg derűlátóan Nihuc, és odalépett a gyerekkereskedő elé. – Most maradj veszteg egy darabig. Kihúzom a tűket, és akkor beszélhetsz.

A vezérezredes optimizmusa hamarosan úgy elszállt, mintha soha nem is lett volna. Csuva ugyanis, amint visszakapta a szólás szabadságát, éktelen káromkodásba és fenyegetőzésbe fogott. Lényegében ott folytatta, ahol délután abbahagyta.

– Sokkal butább vagy, mint amilyennek gondoltalak – csóválta meg a fejét csalódottan Nihuc.

– Az lehet, de hogy te vagy a sziget legnagyobb barma, az biztos! – acsarkodott Csuva. – Fogalmad sincs róla, hogy…

– Fogd be a pofád, vagy azonnal visszaszúrom a tűket! – rivallt rá a metamorf, és a nyomaték kedvéért odalépett elé, majd a már ismerős mozdulattal tette a fogoly szájára a kezét, és nekinyomta a fejét a falnak. Közben mélyen a szemébe nézett, de néhány másodperc után kétségbeesve állapította meg, hogy ennek a világon semmilyen hatása nincs.

Mi a fene folyik itt? – tépelődött magában Nihuc. – Létezne olyan fokú rettegés egy emberi elmében, amely az összes létező kommunikációs csatornát totálisan blokkolja?… Vagy velem van a baj? Elveszett ez a detektáló képességem? De hogy a francba? Mindez a Pépes Arcú gonosz tréfája lenne a túlvilágról? Vagy a Központé odafentről?

Mindenesetre elengedte a gyerekkereskedő fejét, és hátrább lépett tőle. A tűket egyelőre nem szúrta bele újra az ínyébe, mert még nem adta fel a reményt, hogy némi pszichikai ráhatás után meg fog eredni a nyelve.

– Idefigyelj, Csuva! Én most elárulok neked valamit, ami hozzásegíthet téged, hogy tisztábban lásd a helyzetedet. Ez a valami pedig egy hadititok lesz… Úgy bizony! Ne bámulj ilyen bambán, tényleg jól értetted, hadititkot mondtam. Sőt, egyben államtitkot is! Na de hát melyik hadititok nem államtitok egyben, ugyebár?

Ezekre a szavakra már Agdil és Hulidár is felemelte a fejét. Csalfa remény pislákolt az egyébként végtelenül törődött tekintetükben, hogy talán Nihuc berúgott azon a bizonyos katonai búcsúszertartáson, és most olyasmit készül kikotyogni, ami alkalmasint még nekik is jól jöhet.

– A következőről van szó – folytatta a vezérezredes. – Osmosisból hatalmas hadsereg indul útnak napokon belül, hogy kiverje az orzókat Neridea szigetéről. A hadiállapotra való tekintettel a kormányzónak ki kellett neveznie egy országbírót, mert ezt írja elő számára a Törvénykönyv. Ha esetleg nem jutott volna el a híre hozzád, kedves Csuva, hát én lettem az országbíró. Engem ruházott fel a kormányzó úr eme ranggal. Ám ha el is jutott a híre hozzád, szerintem akkor sem tudod felmérni ennek jelentőségét, hiszen a te életedben olyasmi még nem fordult elő, hogy Osmosis Köztársaságban hadiállapotot hirdettek volna ki. Sőt, talán még a szüleid életében sem. Most röviden összefoglalom számodra, hogy mihez van joga egy országbírónak… Mindenhez!

A gyerekkereskedő arcán az látszott, hogy sok minden jár most a fejében, de ezek között nem szerepel az a legyűrhetetlen indíttatás, hogy gratuláljon Nihucnak a kinevezéséhez.

– Ugye, hogy nem voltam terjengős, Csuva? Tényleg egyetlen szóval kifejezhető, hogy mekkora a hatalmam. Hadiállapot esetén, a kormányzó úr távollétében én vagyok a főbíró, a katonai főparancsnok és valamennyi országnagy egy személyben. Ha úgy tartja kedvem, hogy például téged a főtéren elevenen megnyúzassalak, akkor ez mindössze egy aláírásomba kerül.

A gyerekkereskedő gúnyosan elvigyorodott:
– Játszhatod itt az agyad, de a kegyelmes Dariosz köztársaságában ilyesmivel engem hiába fenyegetsz.

Nihuc megütközve nézett a fogolyra:
– Hallod-e, te még annál is butább vagy, mint amilyennek az imént gondoltalak, amikor megállapítottam, hogy annál is butább vagy, mint amilyennek korábban gondoltalak.

Érdekes módon ez a mondat valamiféle eddig nem tapasztalt folyamatot indított el a metamorf bensejében. Késztetést érzett, hogy felnevessen. Csakhogy ez nem olyasfajta késztetés volt, amelyet mindenféle algoritmusok és egyéb belterjes számítások indukáltak, jelezve, hogy most ez a megfelelő reakció. Lényegében abszolút spontán következett be, és ezt Nihuc csöppet sem értette. De nem volt idő ezen filozofálni, így a metamorf villámgyorsan létrehozott egy új mappát, ahová bemásolta a vonatkozó adatokat későbbi elemzésre, és már haladt is tovább:

– Hát tényleg nem érted, hogy miről beszélek, Csuva? Tényleg ennyire nincs róla fogalmad, hogy mit miért mondok? Most árultam el neked, hogy hadiállapot van, én lettem az országbíró, és a kegyelmes Dariosz napokon belül elhagyja a szigetet, mert saját maga kívánja vezetni a seregeit… Na? Még mindig nem állt össze a fejedben a kép? Fogd már fel végre, hogy záros határidőn belül én leszek Osmosis teljhatalmú ura, és azt teszek veled, amit akarok! Ha ahhoz lesz kedvem, akkor karóba húzatlak a főtéren, onnan pedig hiába üvöltesz majd a kegyelmes kormányzó urad után, Dariosz azt a vezérhajója fedélzetén nem fogja meghallani. De ha még meg is hallaná… Hadd áruljak el neked valamit, Csuva. Én jól ismerem a kormányzó urat. Ő is pont ugyanannyira undorodik a magadfajta férgektől, akárcsak én.

A fogoly erre már nem szólt semmit, és ezt Nihuc úgy értékelte, hogy most kezdtek érdemben dolgozni az információk a delikvens nem túl kifinomult elméjében. Vagy netán csak mostanra múlt el maradéktalanul a kínzó fogfájása, és efölött örvendezik magában, békés csöndességben?

Mindenesetre a metamorf nem sokáig tűnődött ezen, inkább folytatta az információk adagolását és a pszichikai ráhatást:

– Mit gondolsz, Csuva, miért árultam el neked a legszigorúbb hadititkot? Nyilván te sem tartod valószínűnek, hogy azért, mert mindjárt eloldozom a bilincseidet, és már viszlek is fel, hogy bemutassalak a vezérkarnak, mint a legújabb bizalmasomat és személyi titkáromat… De hát akkor mi lehetett a célom szerinted?

Rövid hatásszünet után Nihuc készségesen megválaszolta a saját kérdését:

– Érzékeltetni akartam veled, hogy te innen már semmilyen módon nem kerülhetsz vissza a régi életedbe. Nincsen olyan eshetőség. Érted? Ez tökéletesen kizárt! Éppen ezért mertem megosztani veled egy államtitkot. Ha nem lennék teljesen biztos a dolgomban, ha csak egy hangyafasznyi esélye is lenne, hogy valami úton-módon kikerülhetsz a felügyeletem alól, akkor dehogyis árultam volna el neked, hogy mire készül Osmosis hadserege és a kormányzó úr! Hát ki az az ökör, aki megkockáztatja, hogy egy hasonló pincébe kerüljön, vagy éppenséggel kiéheztetett vadállatok elé az Arénába?… Érted már a lényeget, Csuva? Felfogtad, hogy csupán napok kérdése, és úgy nyúzathatlak meg elevenen a város főterén, hogy annak apád, anyád, a barátaid és minden ismerősöd, szomszédod, akárkid a tanúja lehet?

– Apám már nem él.

Ennyi. Ez volt minden, amit a fogoly az iménti okfejtéshez hozzá bírt szólni. A vezérezredes pedig most már őszintén aggódott a gyerekkereskedő elmeállapotáért, épp ezért elhatározta, hogy újabb húrokat fog megpendíteni:

– Lényegében igazad van, Csuva. Hagyjuk, hogy mi lesz napok múlva. Hiszen akár egy nap is lehet nagyon hosszú idő. Például akkor, ha az embernek reggeltől estig és estétől reggelig kibírhatatlanul fáj a foga. De mondok neked másik példát is. Akkor is hosszúnak tűnik egy nap, amikor az ember még csak egy ártatlan gyermek, és mégis olyan szenvedésben telik az ideje, ami még egy felnőttnek is sok lenne. Ha az embert bántják, megalázzák, kínozzák, sanyargatják, akkor minden nap egy hosszú évnek tűnik… Mondd csak, Csuva! Nem gondolod, hogy ideje lenne elárulnod bizonyos neveket? Nem érzed úgy, hogy ideje lenne jóvátenned valamit abból a sok mocsokságból, amit a nyomorult életedben elkövettél? Gondolj csak bele! Egyszer majd úgy kerülsz az isteni ítélőszék elé, hogy amikor lehetőséged lett volna, és amikor már tényleg minden mindegy volt, te még akkor sem mentettél meg egyetlen gyermeki életet sem! Vajon miképpen fogják értékelni ezt a hozzáállásodat az isteneid?

A fogoly részéről ugyan tapasztalható volt némi hörgés és halvány nyöszörgés, de a Nihuc által olyannyira vágyott nevek nem hangzottak el. Úgyhogy elkövetkezett a harmadik regiszter, amikor a vezérezredes majdhogynem könyörgőre fogta:

– Megmenthetünk gyerekeket. Még most is megmenthetünk gyerekeket. Csak mondd ki a neveket, nagyon kérlek. A többit bízd rám. Odamegyek a katonáimmal, és rendet csinálunk. Kiszabadítjuk ezeket a szerencsétlen kis emberpalántákat… Bármilyen nevet mondhatsz. Bármekkora ember nevét mondhatod. Fölöttem nincsen hatalma senkinek. Öltem már főurakat, nem is olyan régen, és ennek a híre bizonyára úgy jutott el hozzád, hogy rituálisan megmérgezték magukat. Pedig dehogy. Én öntöttem a poharukba a mérget, mindegyiknek, személyesen. És aztán végignéztem, ahogy döglődve vonaglanak a nagyúri palota teraszának kövezetén.

A bágyadt visszaemlékezést durva közjáték szakította félbe.

– Hazudsz! – harsant fel a dühödt üvöltés, lánccsörgéssel aláfestve. – Már azt is hazudtad, hogy ennek a két férfinak kivágtad a nyelvét! – őrjöngött Csuva, a fejével oldalra mutatva. – Ha nem lenne nyelvük, attól még tudnának kiabálni, de nem tudnak! Nem nyelvük nincs, hanem hangjuk! Csak lihegnek itt nekem, de semmit se tudnak mondani! Lihegni meg egy segglyuk is tud!

Nihuc erre már istenesen begorombult. Hirtelen maga sem tudta, mi történik vele, de mindazt, ami lejátszódott benne, villámgyorsan átmásolta a „Későbbi elemzés” mappába, és aztán odalépett Csuva elé. A jól ismert mozdulatokkal nyomta a fejét a falhoz, és közben szétfeszítette az ajkait és az állkapcsát.

– Szóval nem kell a békés halál, te patkány. Inkább a folyamatos fájdalom kell. Hát akkor nesze, itt van! – És olyan elánnal szúrt bele immár nyolc tűt a delikvens ínyébe, mint valami lelkes térképész, aki egy új földrészt fedezett fel. – Azt hiszed, hogy sokáig foglak még itt tojatni, te ostoba rohadék? Ha nem mondod ki a neveket, akkor minden nappal egyre nagyobb kín vár rád, és a végén könyörögni fogsz a halálért, de akkor már késő lesz. Örök szenvedésre ítéllek. És nem fog megesni a szívem rajtad, mivel nekem nincs is szívem.