Osmosis – 337. fejezet

Oleszja lakosztályának ajtaján igen erősen kopogtattak, majd behallatszott az egyik palotaőr öblös hangja:
– Bocsánat a zavarásért, kormányzó úr, de a dolog nem tűr halasztást. Nerid király vár rád odalenn. Négyszemközt szeretne tárgyalni veled.

Dariosz kibontakozott a szőke lány öleléséből, és aztán cinkosan egymásra nevettek.

– Sehogy se akar ez nekünk összejönni – mondták ki szinte egyszerre, és ez újabb kacagásra ingerelte őket, úgyhogy szinkronban fúrták a fejüket egy-egy párnába, nehogy ez a derék, öblös hangú őr még a végén rosszra gondoljon.

Az ausztrál szedte össze magát hamarabb, elvégre őt szólították ki, nem a lányt. És különben is, ha már kormányzó az ember, és éppen egy szigetet készül visszafoglalni, akkor viselkedjen is ennek megfelelően.

Dariosz felkelt a pamlagról, pillanatok alatt megigazította a ruházatát, aztán az ajtóhoz sietett. Amikor kilépett a lakosztályból, már pontosan olyan ábrázatot viselt, amilyet egy Osmosis nevű Köztársaság első emberének viselnie illik ebben a helyzetben.

– Mit jelent pontosan az az odalenn? – faggatta az egy lépéssel mögötte loholó palotaőrt.

– A király a hátsó kocsibejárónál várakozik rád, uram, a hintójában.

Dariosz máris túlságosan teátrálisnak értékelte azt a jelenetet, amelyik lényegében még el sem kezdődött. Vajon mi oka lehet az uralkodónak erre a megoldásra? Mi az, amit még a saját vezérkara előtt sem mert vele megbeszélni? No, járjunk a végére hamar!

Amikor fél perccel később beszállt a hintó fülkéjébe, és helyet foglalt Nerid királlyal szemközt, a félhomály ellenére is megállapíthatta, hogy az uralkodó arca a szokásosnál is gondterheltebb. Talán még akkor sem látta ennyire borúsnak az ábrázatát, amikor azon a hajdani emlékezetes napon menedéket kért a maradék népének Osmosis szigetén.

– Bocsáss meg a késői zavarásért, kormányzó – szabadkozott nyomban Nerid. – Sokáig vívódtam magamban, hogy feltegyem-e neked azokat a kérdéseket, amelyek már jó ideje feszítik a bensőmet, de most úgy döntöttem, essünk túl rajta, hiszen küszöbön áll az invázió, és szeretnék olyannyira tisztán látni, amennyire csak lehetséges.

– Állok rendelkezésedre, felség – tárta szét a karját Dariosz. – Tartom magam azon ígéretemhez, hogy a lehető legőszintébb leszek hozzád, egészen addig, amíg részedről is ugyanezt tapasztalom.

– Ha meghallod a kérdéseimet, kormányzó, nem lesz kétséged afelől, hogy a lehető legőszintébb kíváncsiság mondatja ki velem a szavaimat – szögezte le a király.

Dariosz halványan elmosolyodott. Micsoda ravasz vén róka! Milyen kiváló diplomata! Ügyesen forgatja a szavakat, ráadásul pillanatnyi gondolkodás nélkül. Ehhez valóban jó nagy adag tehetség szükségeltetik, azt meg kell hagyni. Na de hát Nerid király ezen a néven már a huszadik. A génjeiben hordozza az uralkodói ravaszságot és a diplomáciai érzéket.

– Azt már nem kell bizonygatnod előttem, hogy az istenek küldötte vagy – kezdett bele a király –, vagy ahogy te mondod, az egy igaz isten küldötte. Erről meggyőződhettem a pompás arénádban, no meg később a déli öbölnél is. De vajon ez a te istened valóban képes szavatolni, hogy sikeres lesz a közös vállalkozásunk?

– A hazád visszafoglalására célzol, nagy király?

– Mi másra célozhatnék?

– A hazád visszafoglalása kapcsán tényleg ne legyenek kétségeid – dőlt hátra a párnázott ülésben Dariosz. – Záros határidőn belül újra az őseid trónján fogsz ülni. Ez olyan biztos, mint a halál. Vagy mint az adófizetés.

Ez utóbbi megjegyzéssel az ausztrál kissé oldani akarta a hangulatot, de nem járt sikerrel. Az uralkodó arca meg sem rezdült, láthatóan még mindig nagyon feszítette valami legbelül. Szerencsére ennek rögtön hangot is adott:

– Akkor most térjünk is a lényegre, kormányzó, és innentől kezdve valóban az ígért őszinteségedre apellálok… Az első szavam természetesen a köszöneté és a soha el nem múló háláé, mind az irányodban, mind pedig az egy igaz istened irányában, akinek láthatóan a legteljesebb mértékben bírod a bizalmát. De vagyok már olyan öreg, hogy tudjam, Evilágon semmit sem adnak ingyen. Ideje hát, hogy elővezesd számomra, mit kérsz cserébe a segítségért.

Néhány pillanat erejéig súlyos csönd nehezedett a hintó fülkéjére. Aztán Dariosz vett egy nagy levegőt, és kibökte:

– Igazad van, nagy király. Evilágon valóban nincs semmi ingyen. És én bizony fogok is kérni tőled valamit.

Nerid arca hirtelen hamuszürkévé vált, és mintha a szája is megmozdult volna, de aztán mégsem szólt semmit.

– Tudod, van nekem egy nagy álmom, és ezt veled osztom meg elsőként, felség. Szeretném megalapítani a Népszövetséget – ismertette a kormányzó. – Ez egy olyan nemzetek fölötti szervezet volna, amelyikhez az idők folyamán szép sorban csatlakozna minden állam, amelyik békét és együttműködést szeretne a meori Szigetvilágban. És ha minden jól megy, akkor később az Északi-földrész norling fejedelemségei, hercegségei és egyéb, kisebb-nagyobb területi egységei is társulnának. A résztvevők pedig hitet tennének amellett, hogy soha nem fognak háborút viselni más államokkal szemben, biztosítják a zavartalan és biztonságos kereskedelmet a tagországok között, az esetleges vitás ügyeiket pedig a Népszövetség közös tanácsa előtt rendezik, békés úton és kölcsönös engedmények mentén. Olyan módon, amely végül minden tagország, és főleg azok népei megelégedésére szolgál.

Mintha Nerid király már nem szorongatta volna olyan görcsösen az ülése karfáját.

– A győzelemért tehát azt kérem tőled cserébe, nagy király – folytatta a kormányzó –, hogy legyen a szabad Neridea ennek a Népszövetségnek az első tagállama, mármint az alapító Osmosis Köztársaság után. Pontosabban: mellett. Elvégre Osmosis önmagában nem tud semmiféle nemzetközi szövetséget létrehozni, nem igaz? – mosolyodott el Dariosz, de még mindig nem érezte, hogy a beszélgetőtársában felengedne a feszültség.

– Nagyra törő terv, azt el kell ismerni – jegyezte meg apró köhintéssel az uralkodó, aki még mindig nem akarta elhinni, hogy a kormányzónak nincs semmi egyéb kívánalma a katonai segítségnyújtásért cserébe.

– Nagyra törő, de kivitelezhető – szögezte le Dariosz. – Főleg akkor, ha szövetségesként tekinthetek rád, felség. Remélem, nem kell külön ecsetelnem, hogy ezáltal végképp bekerül a neved Evilág történelemkönyveinek lapjaira, és a legfényesebb aranybetűkkel fog ragyogni. Nerid király, ezen a néven a huszadik, mint a Népszövetség társ-alapítója! Nem amiatt fog rád emlékezni az utókor, hogy az uralkodásod néhány hónapját kényszerű száműzetésben töltötted Osmosis szigetén, hanem amiatt, mert nélküled soha nem jöhetett volna létre a Népszövetség, mint a Szigetvilág békés és termékeny aranykorát megalapozó szervezet.

Az uralkodót nem olyan fából faragták, hogy efféle zengzetes szólamokkal el lehessen kábítani, ezért egyenesen és mindenféle skrupulus nélkül rákérdezett:
– És ez volna az egyetlen kívánságod, vagy van valami egyéb is?

– Van – vágta rá Dariosz.

Nerid ismét rámarkolt a párnázott karfára.

– A Népszövetség létrejötte feltételez egy nemzetek fölötti döntőbíróságot is – hajolt előre a kormányzó, és igencsak szuggesztív modorban magyarázta: – Az orzók támadása a hazád ellen nem lehetett egy ötletszerű, csupán kalandorok által kifundált esemény. Biztos vagyok benne, hogy Neridea lerohanását és elfoglalását valakik igen hosszas tervezés és gondos előkészítés után valósították meg. És ezen a ponton azt sem fogom eltitkolni előled, felség, hogy a legfőbb gyanúsítottam Aldea állam, és a jelenleg is trónon ülő ifjú Ald király.

Dariosz tekintete ezen szavak kiejtése közben feltűnően tüzes lett, és maga is csodálkozva vette tudomásul, hogy a képzeletében, még ha elmosódottan is, de megjelent Sztavrila alakja. Ám hamar túllendült ezen a körülményen, és folytatta a meggyőzést:

– Ha a küszöbönálló invázió során, vagy a harcok elülte után bizonyítékokat találunk arra nézvést, hogy Ald királynak köze volt a szigeted lerohanásához, azt bármilyen módon segítette, akkor az ifjú uralkodónak a nemzetek fölötti döntőbíróság előtt lesz a helye.

Nerid már egy ideje nem az ülése karfáján nyugtatta a kezét, következésképpen nem is szorongathatta azt. Most már legfőképp a szakállát vakargatta, egyúttal pedig a fülke mennyezetét bámulta, a tengerkék bársonyborítást, és miután osztott-szorzott magában, nyílegyenesen rákérdezett:

– Van egyéb feltételed is, kormányzó?

– Mire gondolsz egész pontosan?

– Sok mindenre, de vegyük első példaként a következőt: a szigetem visszafoglalása után Neridea népének kötelező lesz felvenni a te vallásodat, és mindenkinek az egy igaz istenben kell hinnie?

– Nem tartozik rám, hogy egy másik országban miben hisznek az emberek – vonta meg a vállát Dariosz.

– Ez megnyugtató – bólintott Nerid király. – A következő kérdésem, hogy a nagy győzelem után a katonáid vajon fogják-e hirdetni a népem körében, hogy a köztársasági államforma az üdvözítő, ilyeténképpen pedig az uralkodót le kell taszítani a trónjáról?

– A nagy győzelem után a katonáim nem maradnak Neridea szigetén – szögezte le Dariosz. – Következésképpen nem is tudnak ott semmiféle eszmét hirdetni.

Aztán közelebb hajolt az uralkodóhoz, és azt mondta:

– Ez a megnyilvánulásod leginkább arra utal, hogy rád is hatással volt a Szigetvilág-szerte tapasztalható több évtizedes ellenérzés Osmosis Köztársaság államformája iránt. De ha mélyen belegondolsz, akkor megállapíthatod, hogy ezen érzelmeid most legyűrték az észszerűséget. Vajon miért kérnélek fel a Népszövetség közös megalapítására, ha nem azzal számolnék, hogy visszaszerzed az őseid trónját? Ugyan miért állna érdekemben bármiféle zavargás kirobbantása az újra szabaddá lett Neridea szigetén, ha éppen most készülök megvalósítani az álmomat, a Népszövetség megalapítását, amely nélküled és az országod nélkül nem is jöhetne létre?

Ezen érvek már kellően erősek voltak ahhoz, hogy Nerid király, ezen a néven a huszadik, megeresszen egy halvány félmosolyt a szakálla alatt.