Osmosis – 335. fejezet

Dariosz kormányzó és Nihuc vezérezredes szinte egyszerre érkeztek meg a gyászszertartás színhelyére, a katonai temetőbe. A frissen ácsolt emelvényen is egymás mellett álltak, és ekkor az ausztrál nem mulasztotta el, hogy rápirítson a metamorfra. Nagyon óvatosan, a fogai közt szűrve a szavakat a következőkre figyelmeztette angolul:

– Talán nem volna haszontalan próbálkozás, ha letörölnéd ezt a furcsa és ijesztő félmosolyt az ábrázatodról, és igyekeznél úgy tenni, mintha valóban lesújtana az embereid tragikus halála.

– Miért, mi van az arcommal? – kérdezte megütközve Nihuc.

– Körülbelül úgy festesz, mint egy olyan napközis tanár, akinek épp most sikerült rávennie egy tizenhat éves bakfislányt, hogy tanítás után várja meg a szertárban – súgta oda fapofával Dariosz, de közben legbelül szinte tajtékzott. – Legalább hajtsd le a fejed, és bámuld a földet! – sziszegte felindultan.

A vezérezredes elbizonytalanodott. Mi a vihar folyik itt? Eddig abban a tudatban volt, hogy tökéletesen ura az arckifejezésének, erre most kiderül, hogy bambán vigyorog? Vagy egyenesen élveteg pofát vág? De mire fel? Mert az odáig rendben van, hogy igencsak komoly elégedettséggel tölti el, miszerint a Csuva nevezetű rohadékot is sikerült fellógatnia a pincéje falára, na de ennek az érzésnek nem volna szabad kiülni az ábrázatára!

Mindenesetre most nagyon intenzíven koncentrált az arcizmait képező szintetikus anyagkötegekre, és megkérdezte:

– Így jó lesz? – És finoman oldalba bökte a kormányzót, mire amaz így szólt:

– Megteszi. Legalább semleges. A beszédedet el fogod tudni mondani rendesen?

– Igyekszem.

– Az nekem kevés, Nihuc. Ha itt valami botrányt csinálsz, az az egész invázióra nézvést is nagyon rosszul veheti ki magát. Hamar híre megy a városban. Csakis akkor vállald be, ha száz százalék, hogy meg tudod csinálni. Nem baj, ha végig csöndben maradsz, majd én hosszabban beszélek. Különben meg mi van veled? A Pépes Arcú átvette benned a hatalmat?

Nihuc erre már nem válaszolt, mert pontosan tudta, hogy nagyon nehéz ám valaki más előtt bármi olyasmit bizonygatni, amiről te sem vagy teljes mértékben meggyőződve, és lényegében magad sem érted, hogy mi történik most veled.

A búcsúztatás végül rendben lezajlott. A kormányzó igencsak megható és szívhez szóló beszéddel rukkolt elő, még meglett férfiemberek is megsiratták a szurdokban életüket veszítő hősöket. És aztán a kövérkés testőrparancsnok is kitett magáért. Mindvégig a fiainak nevezte az elhunyt harcosokat, és amikor tisztelgést vezényelt a Kormányzói Testőrség jelen lévő állományának, hát ott ismét csak eltörött a mécses néhány özvegynél.

A távozáskor Dariosz még akart volna egy pár szót váltani az általa kinevezett országbíróval, de Nihuc addigra már elhagyta a helyszínt. Mégpedig olyan sietősen, hogy nem sokkal később már az ominózus pincében tartott kiselőadást a harmadik számú fogolynak.

– Idefigyelj, Csuva! Most elmesélem neked, hogy melyik az a két változat, ahogy ez az ügy lefolyhat. Azért két változatot említettem, nem pedig két különböző kimenetelt, mert kimenetel csak egy van. Mind a két változat végén ugyanaz a kimenetel szerepel. Talán az lesz a legjobb, ha először ezt ismertetem. Egyetértünk?

A delikvens egykedvűen nézett le a falról, és nem válaszolt semmit.

– A hallgatás beleegyezés – vonta meg a vállát a vezérezredes. – Akkor hát térjünk a lényegre. A folyamat végén az fog történni, hogy te megnevezed azokat az illetőket, akiknek a gyerekeket szoktad leszállítani. Jómagam, mint országbíró, ezeket a gyanúsítottakat lefogatom, majd rögtönítélő bíróság elé állíttatom. A bírósági tárgyaláson te minden részletre kiterjedő vallomást teszel a történtekről, utána pedig megszületik az ítélet.

Csuva most gúnyosan felröhögött, és kihívóan nézett a vezérezredes szemébe, de nem tudta kihozni a sodrából. Nihuc továbbra is közömbös hangon, tárgyilagosan ismertette a közeljövőre vonatkozó elképzeléseit:

– Meggyőződésem, hogy ezt a gúnyos mosolyt pillantok alatt képes leszek letörölni a pofádról. De most haladjunk tovább. Pontosabban fogalmazva haladjunk visszafelé az időben. Azt tehát már tudod, hogy mi lesz a történet végkimenetele. Most tájékoztatlak, hogy melyik az a két folyamat, amelyek közül választhatsz. Az első, hogy most azonnal megkezded a vallomástételt. Ha okos ember vagy, akkor ezt a megoldást választod, mert ahogy ígértem, ennek eredményeként végül fájdalmatlan és békés halál lesz a sorsod. A másik lehetőség, hogy nem kezdesz el magadtól beszélni. Ez esetben olyan szenvedés vár rád, amilyet most még el sem tudsz képzelni. És sokadjára leszögezném: a végeredmény mindkét esetben ugyanaz lesz.

Csuva ezúttal gúnyos köpéssel jelezte a véleményét, aztán magabiztosan megjegyezte:
– Voltam katona, bírom a szenvedést. Vagyok olyan kemény, mint ez a két figura itt mellettem.

Most Nihucon volt a sor, hogy gúnyosan elmosolyodjon:
– Abból indulsz ki, hogy nincs egy jajszavuk sem? Neked sem lenne, ha kivágtam volna a nyelvedet. De hát, ugyebár, ez a te esetedben nem jöhet szóba. Régi megfigyelés az igazságügyi szakmában, hogy sokkal könnyebb úgy hiteles vallomást tenni a bíróság előtt, ha az embernek van nyelve.

Csuva most már indulatba jött, még a láncait is meg-megrántotta, miközben vad ordítozásba fogott:

– Nem tudsz megfélemlíteni, még mindig nem fogtad fel? És majd akkor fogok a legjobban röhögni rajtad, amikor rájössz, hogy kik állnak mögöttem! Nagy embernek hiszed magad? Majd megtudod, hogy kik az igazi nagy és befolyásos emberek Osmosisban! De akkor már hiába fogod bánni, amit velem műveltél, és hiába fogsz könyörögni nekem, hogy mentselek ki a karmaik közül!

Ha jelen lett volna egy független megfigyelő a pincében, most megesküdött volna rá, hogy Nihuc arcára a teljes megelégedettség jelei ültek ki. Mintha a vezérezredes végig annak szurkolt volna, nehogy magától is elkezdjen énekelni a madárka, és így elmaradjon a kettes számú folyamat végigvitele.

– Hej, Csuva, de nagy kár érted! – csóválta meg a fejét Nihuc, és cinikus monológba kezdett: – Ha nem rontod így el az életed, akár még divatos drámaíró is lehetett volna belőled. Mindenesetre a képzelőerőd megvan hozzá. Legalábbis erre utal, hogy a valóságtól teljesen elrugaszkodott dolgokról álmodozol. Bizony. Osmosis minden színháza kapkodott volna a darabjaid után. Te lehettél volna a főváros kulturális életének legnagyobb csillaga… No persze, erről most már nem érdemes ábrándoznod. De sebaj, úgyis eleve hamvába holt ez a pályaválasztási ötlet, hiszen egy akkora erkölcsi hulladéknak, mint te, soha, semmilyen társadalomban nem szabad a tömegekhez szólnia, pláne nem drámaíróként, mert…

– Mi a fenéről hadoválsz, te szerencsétlen? – vergődött Csuva a láncai végén. – Teljesen megbolondultál? Fogd már fel, hogy aláírtad a halálos ítéletedet, amikor engem…

Püff! Nihuc akkora pofont kevert le a hármas számú rabnak, hogy szó szerint a fal adta a másikat.

– Már csak azért sem lehetnél író, mert hát, tudod, az írók többnyire igen finom úriemberek, például sosem vágnak a beszélgetőtársuk szavába – állapította meg a vezérezredes. – Mostantól csakis akkor nyithatod szólásra a pofádat, ha kérdeztelek. Különben is, ideje befejeznünk ezt a meddő bájcsevegést, mert még sok a dolgunk. Nekem az államigazgatás, neked meg a szenvedés. Úgyhogy indítsuk is útjára a kettes számú folyamatot.

Nihucnak ekkor megjelent az ujjai között néhány különös, aprócska tű, azokkal lépett oda a gyerekkereskedő elé.

– Mik azok?… Mit akarsz azokkal?… – riadozott Csuva, de további szavakat már nem volt képes megformálni, a vezérezredes ugyanis a bal kezével rátenyerelt a szájára, és egyúttal nekitolta a fejét a falnak.

– Mondd csak, mikor fájt utoljára a fogad? – érdeklődött könnyed, csevegő modorban Nihuc. – Mostanában? Vagy régen? Esetleg még soha? No, annyi baj legyen. Most meg fogsz ismerkedni azzal az elragadó érzéssel, amikor az embernek négy foga is fáj egyszerre.

A vezérezredes a monológja közben széthúzta a bal keze mutató- és középső ujját, ezáltal Csuva fogsora és ínye láthatóvá vált. Pont úgy festett most, mint egy riadt gebe, akit a lóvásáron vizsgál meg egy potenciális vevő.

Miközben Nihuc akkurátusan beleszúrta a tűket a fogoly ínyébe, egy jó tanácsot is megosztott vele:
– Nem ajánlom, hogy a nyelveddel próbáld kipiszkálni ezeket az okos kis készségeket. Sikerülni nem fog, erre leteszem neked a nagyesküt, cserébe viszont sokkal jobban fog fájni. Inkább használd ki az időt, nézz mélyen magadba, és próbálj azon elmélkedni, mennyire nagyvonalú volt az iménti ajánlatom. És persze a névsor, drága polgártársam! A névsort ne feledd! Megmondtam már neked, hogy egy a célunk. Szinte égek a vágytól, hogy megismerhessem azon személyek nevét, akikre te minduntalan hivatkozol. De hát az nem járja, hogy egyfolytában csak ködösítesz meg fenyegetőzöl. Tessék neveket mondani!

Csuva most már üvöltött a fájdalomtól, de ekkor odaföntről, nagyon távolról szomorú zene akkordjai hallatszottak.

Nihuc arcára kiült a jellegzetes farkasvigyor:

– Megjöttek a fiaim – közölte. – Tudod, Csuva, ma búcsúztattuk a katonai temetőben azokat a derék bajtársainkat, akik a kormányzó úr védelmében estek el a merénylet során. A gyászszertartás hivatalos része véget ért, és most magunk között folytatjuk a hősi halottakra való emlékezést. Felidézzük az alakjukat, elmesélünk egy-egy jó történetet az életükből, aztán iszunk egy kis bort, és szomorú katonadalokat éneklünk. Mindezt csak azért ismertetem, hogy felfogd, itt aztán kiabálhatsz napestig, a kutya sem fogja meghallani. Kerek evilágon én vagyok az egyetlen, aki segíteni tud rajtad. Jobban mondva te tudsz segíteni magadon. A névsor, drága polgártársam! A névsor! Holnap reggel hallani akarom a névsort!

Nihuc mögött döndülve csapódott be a pince vasajtaja, a három rab pedig magára maradt a sötétben.

Nem maradt viszont magára néhány emelettel feljebb Dariosz, aki éppen négyszemközti és soron kívüli megbeszélést folytatott a személyi titkárával.

– Amit most fogok kérni tőled, derék Trin, az egyrészt sürgős, másrészt szigorúan államtitok – bocsátotta előre komor arccal a kormányzó. – Nincs sok időm, azonnal indulnom kell a vezérkari tanácskozásra, ezért figyelj jól.

A személyi titkár egyetlen szóval sem húzta az időt, mindössze egy rövid bólintással jelezte, hogy megértette.

– Mindent tudni akarok Nihuc vezérezredesről. De szó szerint mindent! A legapróbb adat is fontos lehet. Például, hogy mikor és hol ismerte meg a feleségét, tartott-e szeretőt, kik voltak a barátai, már ha voltak ilyenek. Mivel foglalatoskodott a szabadidejében, voltak-e passziói, amiket szívesen űzött. Milyen gyakran látogatott a Régi Arénába, és ott melyek voltak a kedvenc műsorszámai. Járt-e színházba, és ha igen, milyen darabokat kedvelt. Teljes jellemrajzot szeretnék. Egyszerűen mindent, de mindent tudni akarok róla, amit csak tudni lehet!