Osmosis – 334. fejezet

Mario elgondolkodva ringatózott a lova nyergében, hazafelé tartva a Kozara-birtokról. Annyi minden kavargott a lelkében, és annyi minden járt a fejében, hogy egy idő után úgy érezte, meg kell állnia, ki kell valahogy kapcsolnia, különben megbolondul.

Már rég leért a szőlőhegyről. Éppen egy hangulatos liget mellett vezetett el az útja, és ez az alkalmi pihenőhely meg is tetszett neki. Lefékezte a lovát, és erről eszébe jutott egy néhány órával korábban átélt momentum.

– Leállt a ló – ismételte meg félhangosan Gunnerud herceg szavait, és ettől akaratlanul is felnevetett. – Hát ez a kölyök tényleg tiszta zizi!

Megkötötte a paripát az egyik fánál, aztán leheveredett a fűbe. Hosszasan bámulta az égen vonuló felhőket, meg a lombozatnak azon részét, amelyik a lenge szellő hatására folyton be-behajolt a látómezejébe. A falevelek már az ősz legpompásabb színeiben tarkállottak, így Mario megállapíthatta, hogy Osmosis szigetén legalább olyan gyönyörű ez az évszak, mint a Fejedelemségben volt tavaly ilyentájt, nem sokkal azután, hogy ő átkerült volna erre a bolygóra.

Hej, mennyire nehezen szokta meg ezt a furcsa világot! Milyen nagyon igyekezett hazajutni! Még most, nyáron is… És mennyi mindenre képes volt ennek érdekében! Utoljára még a fejedelem katonáival is vakmerően keresztülszúratta magát, csak hogy múljon már el végre ez az elvarázsolt állapot. No persze, akkor még nem tudhatta, hogy az igazi elvarázsolt állapot csak azután jön, hogy megismeri Emmát…

Kész. Ennyi volt az úgynevezett „kikapcsolás”. Mario konstatálhatta, hogy hiába akar ő kikapcsolni, az agya valahogy nem engedelmeskedik. Sőt, mintha most még intenzívebben szállítaná azokat a gondolatokat és különös érzeményeket, amelyektől olyannyira szeretett volna megszabadulni, már a Kozara-birtokon is.

Vajon meddig tart majd ez a küldetés? – morfondírozott magában. – És ő közben egyáltalán nem is fog öregedni? Ahogy Dariosz és Sztavrila sem öregedett nyolc meg tíz, vagy ki tudja, hány év alatt? De akkor hogy élhet majd együtt Emmával? Hiszen ahogy telnek az évek, egyre látványosabb lesz köztük a korkülönbség! Még tíz év, és úgy fognak festeni egymás mellett, mintha ő Emma fia lenne!

Nem is beszélve a kisfiúról. Már ha megtalálja még valaha, és egyáltalán sikerül rávennie, hogy fogadja el őket szüleinek… Hiszen a kisfiú egy android! Na de melyik fajta? Mondjuk olyan, mint Raudona, akinek semmiféle gondot nem okoz, hogy bárkinek felvegye az alakját, tehát ad abszurdum „öregedni” is tudna? Vagy olyan, mint például Nihuc, aki afféle egyszer használatos metamorf, és most már örökké a Pépes Arcú formájában kell itt tevékenykednie, amíg csak véget nem ér a küldetése?

Erről eszébe jutott Baskír és Guzel. Szinte dühödten gondolt arra, hogy lényegében fogalma sincs, az öreg és a fiatal Tanító igazából milyen viszonyban áll egymással. Hiába próbált alkalomadtán faggatózni náluk erről, valódi választ sosem kapott a kérdéseire. Így hát nem csoda, hogy még csak véletlenül sem sikerült megértenie, végül is mit jelent az, hogy ők ketten lényegében egy és ugyanaz az entitás, csak más-más időszakos kivitelben. Sőt, inkább még távolabb került a megfejtéstől, és a végén már azt sem tudta, hogy ők Emmával tulajdonképpen melyik példánnyal is találkoztak Királyrév előtt: a fiatallal vagy az öreggel? Vagyis Baskírral, aki már eleve öreg volt, vagy Guzellel, aki nem sokkal később vette észre magán, hogy valami programhiba miatt indokolatlanul gyorsan öregszik?

És az létezne, hogy ez a kibogozhatatlan ellentmondás egyedül őt foglalkoztatja? Dariosz például miért nem érdeklődik ez iránt a téma iránt? Hiszen a kormányzót láthatóan minden olyan ügy kitartóan izgatja, ami ezzel a titokzatos küldetéssel kapcsolatos! Vagy Dariosz már tudja erre a választ, csak ezt sem osztja meg vele? De hát mikor is osztaná meg, ha egyszer mostanában az égvilágon semmit sem oszt meg vele?!

A kérdések egyre csak sorjáztak Mario fejében, válasz viszont még véletlenül sem fogalmazódott meg benne, és ez rendkívül dühítő volt. Már nem is tudta volna megmondani, ki iránt érez nagyobb haragot. Dariosz iránt, aki látványosan ejtette őt? Őt, aki teátrálisan esküdött neki hűséget? Vagy Guzel iránt, aki úgy felelt bármelyik kérdésére, hogy utána még annyit sem értett a dolgokból, mint előtte? Vagy Baskírra, aki még legutóbb, az Orgil-birtokon is azt bizonygatta neki, hogy minden rendben van, és csak rémeket lát?

Most már annyira kínozták ezek a gondolatok, hogy nem bírt fekve maradni. Először csak felült a fűben, aztán fel is állt, majd rövid téblábolás után lerogyott a kis liget egyik fája tövében, és nekivetette a hátát a fa törzsének. De a kérdések csak jöttek, és jöttek, nem lehetett ellenük tenni semmit. A kormányzóról eszébe jutott a gyűlölet, a gyűlöletről az androidok, azokról a kisfiú, a kisfiúról Emma, Emmáról meg az első nap, amikor találkoztak a kormányzóval az olimpia előtt… és ez így ment körbe-körbe, Mario pedig megint csak úgy érezte, hogy mindjárt szétpukkan a feje.

És akkor hirtelen bevillant neki Nyinya néni tekintete…

Ez egyrészt üdítő volt, mert vitt valamiféle változatosságot az eddigi monotóniába, másrészt viszont idegesítő is volt, hiszen „nesze, sánta, itt egy púp” alapon behozott a képbe egy újabb kérdést, amelyre nem mutatkozott válasz a látóhatáron. Még csak a felsejlés halovány erejéig sem.

Mi a fenét érez ő ez iránt az asszony iránt? – töprengett tovább elkeseredetten Mario. – Tán hasonlít valamelyik régi ismerősére? És ha igen, akkor ki a bánatra? Valakire az Északi-földrészről, akivel az elmúlt egy évben találkozott? Vagy még otthon, a Földön ismert egy hasonló asszonyt?…

Otthon…? Már nem tudta volna eldönteni, hogy mi is az az otthon. De nemcsak azt, hogy egyáltalán melyik bolygó, hanem még csak azt sem, hogy itt, Evilágon hol van az ő otthona.

Tán az Orgil-birtokon…? Na nem, hát ott biztosan nem. Hiszen ez csak átmeneti állapot, idővel az új iskola egész biztosan birtokba fogja venni az ingatlan minden egyes helyiségét.

Akkor a norling felföldön…? Ugyan, miért is lenne bármelyik helyszín az otthona az Északi-földrészen?

Esetleg az a remek kis lakrész, amelyet Dariosz utalt ki neki és Emmának, nem sokkal azután, hogy Osmosisba érkeztek? Az volna az otthona…?

Hát, az aztán végképp nem, pedig ott volt a legjobb lakni. Nagy kár, hogy alig néhány napig tartott a boldogság… Vajon visszakaphatják még valaha? Vagy már erről is megfeledkezett a kormányzó?

És tessék! Már megint itt tobzódik a kormányzó a gondolataiban, és a verkli elindul újra, és újra, és újra, és nem lehet megállítani…

Vajon a kormányzó végképp meggyűlöli majd őt, amikor kiderül, hogy nem számolt be a kisfiúról…?

Ó, hát ez nem is kérdés. Dariosz semmit sem vesz nagyobb vétségnek, mint azt, ha valaki nem adja hozzá a tudását a közöshöz, és így nem segít megfejteni a Nagy Rejtélyt, hogy végül is ők, a földi emberek miért kerültek ide, és mi is a célja velük a titokzatos Központnak.

Igen. Még jobban meg fogja őt utálni, és hiába is magyarázkodna, gyermektelen férfiként Dariosz nem fogja megérteni, hogy ő nem a közös gondolkodást akarta megakadályozni, hanem akkor már csakis az lebegett a szeme előtt, hogy Emmával, élete szerelmével teljes életet élhessen. És mivel tudvalevő, hogy földi embernek és evilági embernek nem születhet közös gyermeke, ugyan mi más lehetne a megoldás, mint az örökbe fogadás? És vajon ki lenne alkalmasabb erre, mint a Kölyök, akivel ő hónapokon át a legvadabb kalandokat élte át, és ezalatt annyira összekovácsolódtak, hogy arra nincsenek is szavak?

Mario most visszaemlékezett arra a napra, amikor ráébredt, hogy elveszítette a kisfiút, és talán már soha nem is fogja megtalálni. Végül is ez a felismerés vezetett oda, hogy már az olyan helyzetektől sem riadt vissza, amelyek során őt Kalrund fejedelem katonái kardélre hányhatják, csak legyen már végre vége ennek a rémálomnak…

Vajon ha visszakerülök a Földre, a régi életembe, akkor a régi testemet kapom vissza? – töprenkedett elszoruló szívvel, és közben olyan erővel markolt rá egy fűcsomóra, hogy amikor észrevette, mit csinál, szabályosan megdöbbentette a felismerés. Eddig nem is volt igazán a tudatában, mennyire viszolyog saját maga földi mivoltától.

Na igen, hát azért nagyon nehéz lemondani egy délceg, jóvágású, kellemes külsejű fiatalember fizimiskájáról, ha az ember közben mindvégig tudatában van, hogy a földi külleme, tehát a valódi testi énje sem nem jóképű, sem nem daliás, hanem inkább egy alacsony, nyüzüge kis szerencsétlenség, aki még soha életében nem is beszélgetett négyszemközt lányokkal, nemhogy egyéb tevékenységek is szóba jöhettek volna.

Vajon Dariosz is másképp néz ki a Földön? – vívódott magában Mario, de aztán hamar el is hessegette ezt a gondolatot: – Ehh, ez nem lehetséges, hiszen ő már otthon is kisportolt és menő fickó volt. Hogy lehetett volna az aréna bajnoka, hogy győzhetett volna le éveken keresztül annyi ellenfelet, ha nem a saját mivoltában került át Evilágba? Ez lehetetlen. Nyilván csak én vagyok az a kocka srác, akit felruháztak egy másik testtel. Mert tudták, hogy aki videojátékokon nőtt fel, annak nem lesz újdonság az ilyesmi, sőt! Nemhogy természetesnek veszi, hanem egyenesen élvezni is fogja!

Nosztalgiával gondolt vissza a kezdeti időkre, amikor lényegében mindennel és mindenért meg kellett küzdenie Evilágon, mintha tényleg egy videojáték szereplője lenne, de közben szerfölött élvezte, hogy bármikor is nézett tükörbe, onnan egy jóvágású, helyes, nemes arcéllel rendelkező fiú nézett vissza rá. Egy olyan hős, aki ő a Földön soha nem tudott volna lenni.

Tulajdonképpen az ébrenléte jelentős részében már nem vágyott vissza a Földre. Amióta Emmát ismerte, hát még kevésbé. Néha még kísértették az álmai, amelyek a hajdani otthonában játszódtak, de már azok is egyre csekélyebb intenzitással…

És most Mario feltápászkodott a fa mellől, sokáig nézett maga elé szigorúan, még a mutatóujjait is a halántékára illesztette, és olyan erősen koncentrált, hogy a feje csak úgy hasogatott. De nem volt mit tenni, hiábavaló volt minden erőlködés.

Már nem jutott eszébe a szülei neve.