Attila egy rózsaszín zászlós ház társalgójában ült, és láthatóan nagyon jól érezte magát az őt körülvevő lányok társaságában. Egészen addig, amíg meg nem jelent a színen a műintézmény tulajdonosa, bizonyos Stribek nevű úriember. Ekkor a lányok szétrebbentek, a tulajdonos pedig komoly arccal letelepedett a vendéggel szemben.
– Köszöntelek, derék törzsfő – szólalt meg Stribek. – Látom, jól elszórakoztál a lányokkal.
– Szerintem ők sokkal jobban szórakoztak rajtam – vigyorgott Attila. – Tudod, a még mindig nagyon gyér meori nyelvtudásomat szerettem volna bővíteni néhány olyan szakkifejezéssel, amelyek leginkább efféle miliőben használatosak, mert például a Kormányzói Palotában viszonylag ritkán hangzanak el. Ha érted, mire gondolok.
Stribek természetesen értette, viszont a tekintete nem ennek hatására villant meg mohón, hanem a Kormányzói Palota említésekor. Remélte, hogy a vendége kedvező hírekkel szolgálhat számára, ezért ha lehet, még nyájasabbá vált:
– Szeretnél máshogy is szórakozni a lányokkal? – kérdezte. – A vendégem vagy, derék törzsfő. Akár többet is kiválaszthatsz, ha úgy tartja kedved.
Attila arca hirtelen elkomorult, mire a tulajdonos sietve visszakozott:
– Ó… Vagy még nem vagy túl a gyászon?
A magyar szeme most már villámokat szórt.
– Ne haragudj rám, nemes törzsfő – rimánkodott kétségbeesetten Stribek. – Nem akartalak megbántani.
– Így akarod meghálálni, hogy teljesítettem a kérésedet? – Attila hangja olyan szigorú volt, hogy a tulajdonos jobbnak látta ültő helyében is meghajolni:
– Bocsáss meg, nemes törzsfő. Meggondolatlanul járt a szám – suttogta alázatosan, aztán reménykedve megérdeklődte: – Netán üzenetet hoztál nekem a kormányzó úrtól?
– Nem tőle. A kormányzónak most sokkal fontosabb dolga is akad.
– Mi volna az?
– Nyugodt lehetsz, Félvér, azt soha nem fogom az orrodra kötni. De amúgy fölösleges is lenne. Pár napon belül úgyis rájössz magadtól.
– De akkor kinek tolmácsoltad a kérésemet, nemes törzsfő?
– Nihuc vezérezredesnek – felelte a magyar. – Úgyhogy készülj, elviszlek egy titkos helyre, ahol négyszemközt beszélhetsz vele.
Stribek leírhatatlan arckifejezéssel reagált a bejelentésre. Szerepelt azon minden: döbbenet, csalódottság, némi harag, de főleg páni félelem.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… – rebegte végül szemérmesen, ami semmiképp sem illett egy rózsaszín zászlós házhoz.
– Semmi baj, van másik megoldás is – nyugtatta meg Attila. – Nihuc vezérezredes ugyanis nagyon alapos ember, így erre is gondolt. Ha nem megyünk oda, akkor nemsokára razziát fog tartani ebben a kedves kis lebujban, és így…
– Razziát?! – vágott közbe Stribek, és most már jól láthatóan reszketett a félelemtől.
– Úgy van, razziát – erősítette meg a magyar. – Igazán nem értelek, Félvér. Nem akarod felkeresni a vezérezredest egy titkos helyen, de azt sem akarod, hogy ő jöjjön ide. Elárulnád, hogy milyen módja van még a találkozó lebonyolításának? Remélem, azt nem gondoltad komolyan, hogy én leszek az üzenetközvetítő! A minap úgy vettem ki a szavaidból, hogy magad is sürgős megoldást szeretnél arra a dologra, amit előterjesztettél. Talán csalódnom kell benned, és már nem vagy annyira elhivatott? Már nem szeretnéd azokat a bizonyos gyerekeket megmenteni?
– Jaj, dehogyisnem! – fogta a fejét a tulajdonos, aztán remegő szájszéllel hozzátette: – De hát miért tartana razziát egy rózsaszín zászlós házban a Kormányzói Testőrség parancsnoka? Ennél feltűnőbb dolgot el sem tudok képzelni!
– Tájékoztatlak, hogy Nihuc most már a sziget második embere, a kormányzó helyettese. Szóval azért annyira nem lenne feltűnő a dolog.
– Figyelj rám, nemes törzsfő – hajolt rá az asztalra Stribek, miközben két tenyerét a combjai alá illesztette, hogy palástolja valahogy a kézremegést. – Ha a vezérezredes razziát tart itt, én pedig elmesélek neki mindent, amit tudok, az nekem nagyon nem jó. Megmondjam, hogy miért nem? Mert utána nyilván megkezdi az intézkedést. Legalábbis nagyon bízom benne… De ha megkezdi az intézkedést, akkor egyértelmű lesz, hogy én köptem neki! Érted már? És hidd el nemes törzsfő, onnantól kezdve én nem érek meg több napnyugtát. Bőven akad majd jelentkező, aki elvágja a torkomat. És még örülhetek, ha annyival megúszom!
Attila lassan a szájához emelte a poharát, és felhörpintett egy korty bort. Közben mindvégig Stribek arcát szemlélte, és csöndes elmélkedésbe merült.
Mi baja van ennek? Úgy reszket, mint a nyárfalevél – gondolta. – Nyilvánvaló, hogy Nihuc is csak ugratásnak szánta ezt a razzia dolgot, de vajon miért retteg a Félvér ennyire a találkozástól? Van valami, amiről nem tudok?… A fene egye meg ezt a szigetet, csupa titok itt minden. Tán egy élet is kevés lenne mindegyiknek a végére járni, de hát lassan ideje volna visszatérni az anagur pusztákra, elvégre egyetlen törzs sem maradhat sokáig vezetők nélkül. Az ilyesmi általában nem szokott jóra vezetni…
Aztán elhessegette ezeket a gondolatokat, és körbepillantott a helyiségen. A tekintetét egy darabig a lányokon nyugtatta, akik nem is olyan rég még rajta és az esetlen kérdezősködésén kacagtak, de már elmúlt a jó kedvük, és momentán kissé riadtan figyelték, mi folyik a főnök és a vendége asztalánál. Természetesen egy szót sem értettek az anagur nyelvű társalgásból, de azt azért megérezték, hogy mintha Stribek kissé feszültebb lenne a kelleténél.
Attila végül felhörpintette a bort, és így szólt a vendéglátójához:
– Hát, ha így áll a helyzet, ahogy lefestetted, akkor tiszta sor, hogy el kell jönnöd velem Nihuc vezérezredeshez. Részemről máris indulhatunk.
Stribek nagyot sóhajtott, és olyan arccal emelkedett fel az asztaltól, mint akit az Arénába visznek, de még nem derült ki, hogy ott medvék és farkasok közé szándékoznak vetni, vagy netán bolyhos kis nyuszikákat kell simogatnia.
Mellesleg a kézremegése akkor sem múlt el, miközben átkocsikáztak a városon, és az utazás végén az anagur törzsfő egy olyan épületre mutatott, amelyet még sosem látott. Sőt, akkor kezdett csak reszketni igazán.
– Te nem szállsz le, nemes törzsfő? – fordult hátra elfogódottan.
– Minek kellenék én ide? Különben is máshol van dolgom – felelte Attila, és már oda is szólt a kocsisnak, hogy indulhatnak.
Stribek szerfölött lassan lépdelt be a házba, ahol majdhogynem koromsötét fogadta. Csak a sarokban pislákolt egy gyertya, de az is elég haloványan. Kis idő múlva, amint megszokta a szeme a sötétséget, jól kivehette, hogy a gyertya egy asztalon áll, amely mellett a kövérkés vezérezredes üldögél.
– Fáradj beljebb bátran, és ülj le – intett oda Nihuc, de nem olyan bizalomgerjesztően, amitől Stribeknek elmúlt volna minden szorongása. – Szóval te lennél az az ember, aki fontos észrevételeket szeretne megosztani a kormányzó úrral.
– Valóban így van, nagyuram – hajlongott a Félvér még menet közben is. Amikor leült a székre, és a gyertya fénye az arcára vetült, hát az olyan sápadt volt, mint az Ezüsthold egy ködös éjszakán.
Ami viszont ezután történt, az a lebujtulajdonos minden előzetes várakozását felülmúlta.
– Idefigyelj! – szólt a vezérezredes kedélyesen. – Én pontosan tudom, hogy félsz, sőt még azt is, hogy mitől félsz. De megnyugtathatlak, hogy ami most jár a fejedben, az csupán egy pletyka.
– Csakugyan? – ámult el Stribek, majd hirtelen rájött, hogy máris elszólta magát. – Vagyis hát…, ami azt illeti, nem tudom, miről van szó, nagyu…
– Ne hazudj! – csattant fel a vezérezredes. – Sok a dolgom, nincs időm a hazugságokra. Úgyhogy elmondom még egyszer és utoljára: amit rólam gondolsz, az nem igaz. Csak egy aljas pletyka, amit az a hazaáruló Tardillisz országnagy talált ki rólam. Nem tudom, hogyan juthatott el hozzád, mert csak a saját köreiben terjesztette, de nem is érdekes. Gondolom, a foglalkozásoddal van összefüggésben a dolog.
– Így igaz, nagyuram – bólogatott szolgálatkészen Stribek. – Egy rózsaszín zászlós házat üzemeltetek, és hát az éjszakában hall ezt-azt az ember…
– Remek – bólintott Nihuc. – Az anagur törzsfő arról tájékoztatott, hogy fontos értesüléseket óhajtasz megosztani a kormányzóval. Biztosíthatlak, hogy én pontosan olyan figyelmesen foglak meghallgatni, mintha maga a sziget első embere ülne itt a helyemen. És most engedj meg egy kérdést. Hallottál róla, hogy az egy igaz Isten mit parancsolt Evilág népének a gyerekekkel kapcsolatban?
– Hallottam, és nagyon is egyetértek vele. Azért is vagyok most itt – bizonygatta Stribek.
A vezérezredes ekkor előrehajolt, és mélyen belenézett a kis emberke szemébe.
– Úgy látom, igazat beszélsz – nyugtázta végül. – Hát akkor tudd meg, hogy minél több undorító gazembert sikerül lefülelnem a segítségeddel, annál komolyabb jutalomban részesülsz. A hatalmam úgyszólván korlátlan, mivel a kormányzó úr engem nevezett ki országbírónak, így a lehető legjobb emberrel beszélsz most, aki csak létezhet az államigazgatásban. Mostantól a személyes védelmem alatt állsz, és biztosíthatlak, hogy hozzám mindig őszinte lehetsz. Semmiféle bántódás nem fog érni, bármit is mondasz. Nálam nincsenek tabu témák vagy tabu nevek. Senkinek a rangja vagy a címe nem érdekel, ha a gyerekek védelméről van szó.
Mintha kezdett volna visszatérni a vér Stribek arcába. Most már nem úgy festett, mint a sápadt Ezüsthold, hanem inkább mint a Bronzhold. Ugyan egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ez még mindig lehet csapda, és a vezérezredes csak azt akarja kiszedni belőle, hogy kiről mit tud, de ahogy jött, olyan villámgyorsan el is oszlott benne minden kétely. Nihuc tekintete egyszerűen annyira magával ragadó volt, hogy Stribek nem is vesztegette tovább a drága időt, hanem elkezdett beszélni…
