Osmosis – 327. fejezet

Bár a madárfejű herceg eszement szövegelése miatt egy örökkévalóságnak tűnt az út Mario számára, végül mégiscsak megérkeztek a Kozara-porta elé.

– Leállt a ló – kommentálta a történteket Zizi.

– Sikerült nekem is észrevennem – nyugtatta meg az olasz fiú. – Már csak azért is, mert én magam irányítom ezt a derék hátast.

– Nagyon jól csinálod, kordés ember – ismerte el az inkognitóban lévő herceg, aztán se szó, se beszéd, levetette magát a ló hátáról. Mario elhűlve nézett utána, amint nagyot nyekken a porban.

– Na, mi van, kis barátom? – szólt rá kajánul vigyorogva. – Nemrég, amikor ide invitáltalak a nyeregbe, azt mondtad, nem tudsz ekkorát pattanni. Most meg kiderül, hogy mégis?

– Lefele könnyebb – magyarázta még mindig kiterülve Zizi, majd hozzátette: – Flöpp!

Ez utóbbi azt jelezte, hogy a kis felség a földet érés során beleharapott, ha nem is a fűbe, de a homokba mindenképpen, és most köpködéssel igyekszik megtisztítani a szájüregét. Aztán feltápászkodott, és miközben leporolta a ruháját, a következő pályaválasztási tervet osztotta meg Marióval:

– Tudod, mi leszek, ha nagy leszek, kordés ember?… Flöpp!… Egy olyan tudós… Flöpp!… aki feltalálja a lóra szerelhető lépcsőt… Pfejj!

– Ez marha jó ötlet! – ismerte el az olasz fiú. – De jobb lesz, ha titokban tartod. Még a végén valaki elhappolja előled ezt a kiváló találmányt. Én a helyedben nem árulnám el senkinek, legfeljebb a bigémnek.

A madárfejű hirtelen megmerevedett, és úgy bámult a lóháton fölé magasodó emberre, mint valami istenségre:
– Te nagyon jó vagy hozzám, kordés ember.

A megható kinyilatkoztatás eszmei értékéből semmit sem vont le, hogy Gunnerud a végén akkorát köpött, mint egy teve. Mario pontosan értette, hogy eme záróaktus nem neki szól, hanem a homoknak.

Ez utóbbival kapcsolatban egyébként a herceg immár rendkívül elítélőleg nyilatkozott:
– A homok nem finom. Nem is értem azokat a kisdedeket, akik homokpogácsát készítenek. Mégis mit remélnek? Hát a homok nem lesz ízletes attól, hogy pogácsa alakúra formázzuk! Flöpp! De ha sült fácán alakúra formáznánk, akkor se lenne finom!

Szerencsére, mielőtt az inkognitóban lévő Gunnerud egy új axiómát alkothatott volna meg a gasztronómia tárgykörében, különös tekintettel arra, hogy a homokpogácsa az éhenhaláshoz vezető út, megérkezett a kapuhoz Kozara bácsi.

– Lám, lám! Micsoda kedves vendég! – örvendezett az idős borász. – Kerülj beljebb, ifiúr!

Mario megkötötte a lovát az első fánál, és közben eszébe sem jutott visszautasítani Kozara bácsi programajánlatát, nevezetesen, hogy üljenek le a lugasban, és hörpintsenek fel egy pohárka bort. Úgy érezte, nagyon is megérdemel most némi jóféle itókát.

– A te borod oly híres, gazduram – lódított Mario, hiszen még csak nem is hallott azelőtt róla –, hogy a múltkor szinte a betege lettem annak, ami történt. Mármint hogy nem maradhattam itt egy kóstolóra, mert sürgős dolgok miatt kellett sietve távoznom.

Kozara bácsi szeme elégedetten villant meg a szalmakalap foszlott karimája alatt:
– Igazmondó ember vagy, ifiúr, márpedig én nagyon kedvelem az igazmondó embereket. Parancsolj hát, foglalj helyet szerény lugasomban, és rögtön hozom a demizsont és a poharakat.

Zizi közben beszaladt a házba, hogy a dézsánál végre rendesen kimossa a száját, és aztán nem is tért vissza a lugasba, mert Tutyi félrehívta, hogy elmesélje neki, délelőtt az egyik mogyoróbokor levelén látott egy katicabogarat. Ennek a rendkívül izgalmas és fordulatos eseménynek a kitárgyalása másfél óránál egy perccel sem vett több időt igénybe. De legalább ezalatt a felnőttek nyugodtan beszélgethettek a lugasban. Először csak ketten, aztán már hármasban, mivel később Nyinya néni is odatelepedett a férfiemberek közé.

Amikor a gazdasszony is kitévedt az udvarra, Mario tisztelettudóan felállt az asztal mellől. Kozara bácsi bemutatta a feleségét a vendégnek, de fordítva már nem kerülhetett sor az aktusra, mivel az öreg borász rájött, hogy nem tudja az ifiúr nevét, és úgy értékelte, hogy ez jól is van így. Csak annyit mondott Nyinya néninek, hogy a múltkor ez a kedves fiatalember hozta el nekik a két fogadott fiukat. Miután visszaültek a helyükre, halkan oda is súgta a fiatalembernek:
– A Tanító nem üzent semmit?

– Semmit – csóválta meg a fejét Mario.

Nyinya néni közben letelepedett a férje mellé, és most csodálkozva összenéztek. Sehogy sem értették a dolgot, ezért Kozara bácsi rá is kérdezett:
– Akkor nem is ő küldött most ide téged, ifiúr?

– Nem – ismerte el az olasz fiú. – A magam kíváncsisága hajtott ide.

Az asszony mintha kissé izgatottá vált volna ezen válasz nyomán:
– Biztos, hogy nem lesz ebből baj? – kérdezte elfogódottan.

Mario nem bírt azonnal válaszolni, mert az első pillanattól kezdve, amióta meglátta a házigazda feleségét, nagyon különös érzések kerítették hatalmukba. Egyfolytában azon gondolkodott, hogy vajon a földi vagy az evilági életéből ismerős-e neki ez az érzés.

– Ifiúr, nem lesz ebből baj? – ismételte meg a neje kérdését Kozara bácsi.

– Csak nyugalom – szólalt meg végre Mario, visszatérve a jelenbe az elmélkedésből. – Semmi baj nem lesz – jelentette ki határozottan, aztán köhintett egyet, és hogy elterelje a szót, tájékoztatta a hallgatóságát: – Zizinek egyébként van egy bigéje. Idefelé jövet láttam őket, amint üldögélnek az árok partján, és nagy egyetértésben tárgyalnak valamiről.

– A telekszomszédom kislányáról van szó – vigyorodott el a házigazda. – A minap át is jött miatta az a kontár méregkeverő, és egy fél estén át fárasztott a sirámaival.

Mario egyelőre nem értette, ez a körülmény miért ad okot a vidámságra:
– Most én kérdezem – fordította komolyra a szót –, nem lesz ebből baj?

– Ebből? – nevette el magát Kozara bácsi. – Hát ez a szegény kis Zizi azt se tudja, miből lesz a gyerek! Amikor rákérdeztünk, tudod, mit felelt, ifiúr? Azt, hogy a káposztából!

Az öreg borász a térdét csapkodta jókedvében, aztán erőt vett magán, és teleöntötte a poharakat. Mario is kezdett megnyugodni, de aztán újra összeakadt a tekintetük Nyinya nénivel, és az olasz fiú ebbe már egészen beleborzongott. A létező legfurcsább érzés volt, amit valaha átélt, mindemellett pedig szerfölött idegesítette is az a felismerés, hogy akármennyire is szeretne rájönni ennek az okára és eredőjére, még csak halvány elképzelése sincs, mi a fene történik most vele.

De mind közül az volt a legdöbbenetesebb felfedezése a hosszúra nyúlt beszélgetés folyamán, hogy többször is elkapta az asszony pillantását, amely arról árulkodott számára, hogy Nyinya néni hasonlóan különös érzést tapasztal  most magán, és a tekintetéből az világlik ki, hogy ő sem tud mit kezdeni ezzel az egésszel.