Zsatar főpap viselkedése a landolás után alapjaiban változott meg. A Régi Arénából egyenesen Osmosis főtemplomához vezetett az útja. A bejárat előtt letérdelt a kövezetre, és olyan módon kezdett el hajlongani, mint aki nem tudja eldönteni, hogy csináljon-e néhány fekvőtámaszt, avagy ne. De persze korántsem a testedzés kihívásai izgatták e percben. Ezt onnan lehetett a legbiztosabban tudni, hogy félhangosan mantrázta:
– A szolgálatodra ajánlom az ország legnagyobb és legszebb templomát, leghatalmasabb nagyuram, egyetlen igaz Isten!
Délután volt. A főtér tele járókelőkkel. Zsatar főpap produkciója ennél nagyobb feltűnést nem is kelthetett volna. Ám hamarosan kiderült, hogy az emberek döbbent tekintete semmiféle kijózanító hatással nincs a főpapra, sőt! Mintha vérszemet kapott volna.
Feltápászkodott a kövezetről, besietett a templomba, és kisvártatva nagy csomó aranyozott kegytárggyal tért vissza az utca forgatagába, ahol is az egyik megszeppent járókelőnek rögvest a kezébe nyomott egy gyertyatartót.
– Nesze! A tied! Add el a piacon, és vegyél belőle valamit a családodnak – tanácsolta Zsatar, mire a pislogó atyafi először térdre borulva hálálkodott, de aztán rögtön felpattant, és úgy elporzott, mint egy versenyló, nehogy meggondolja magát az elborult egyházfő.
Miután Zsatar szétosztott minden kincset, amit az első fordulóban kihozott a templomból, visszament utánpótlásért. Közben új terv született meg a fejében. Az oltárt borító terítőre rápakolt egy nagy rakás kegytárgyat, majd a terítő négy sarkát összecsippentve és jól megkötve batyut formált, és immár ezzel csomaggal a hátán lépett ki a templomból.
Egyenesen a halpiacra ment. Az első árusnál kiborította a kincseit, és rárivallt a meglepett főzőmesterre:
– Hány adag ételt tudsz ezért adni?
Miután a halárus összeszedte magát a csontig hatoló döbbenetből, nagyokat nyelve igyekezett elmagyarázni, hogy az egész standja nem ér annyit, mint a pultjára borított kegytárgyak.
Zsatar összevonta a szemöldökét:
– Na jó, akkor közelítsük meg a dolgot máshogy. Ezekért a csecsebecsékért hány napig tudod etetni a templomkert koldusait?
Az árus osztott-szorzott fejben, de olyan elszántan, hogy közben még a hallevest is elmulasztotta kevergetni, végül pedig kibökte:
– Akár egy évig is, kegyelmes uram.
– Nagyszerű – bólintott elégedetten a főpap. – Mától tehát az a feladatod, hogy minden délben megraksz egy kordét kitűnő eledelekkel, és odaszállítod a templom mögé. Az étel kiosztásáról majd én gondoskodom.
– Igenis, kegyelmes uram! – bólogatott hevesen a halárus.
– Már jócskán elmúlt dél, épp ezért a mai napon van a legsürgősebb dolgunk – szögezte le Zsatar. – Úgyhogy járjon a kezed, derék barátom, mert máris túl sok éhező várja az alamizsnát a templom mögött!
Nem sokkal később Osmosis főterének koldusai felfoghatatlan eseményeknek lettek szemtanúi és legfőbb kedvezményezettjei. A templom hátsó oldalának tövében, illetve az épület mögött elterülő templomkertben üldögélő nyomorultak egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy egy hosszú kötényt viselő ember behúz egy kordét a kövezetre, és a templom hátsó bejáratánál lebzselő éhenkórászok körében elkezd ételt osztani. És ebben nem más volt a segítségére, mint maga Zsatar főpap, Osmosis egyházának legkegyelmesebb ura, személyesen! A látvány szinte álomszerű volt, olyannyira, hogy még a távolabb kéregetők is földbe gyökerezett lábbal bámultak a szokatlan jelenségre.
De a legdöbbenetesebb talán az ételhez mellékelt szóbeli közlemény volt:
– Jó étvágyat, testvérem! – mondta szívélyesen Zsatar, miközben átnyújtotta a cseréptálat. – Az egy igaz Isten szeret téged, és azt akarja, hogy ma egyél valami finomat, valami emberhez méltót.
Talán a huszadik nincstelennél járhatott a főpap, amikor egyszer csak felbukkant mögötte Uvon padre, nyomában három egyházi katonával.
– Már megbocsáss, kegyelmes uram, de mire véljük eme tevékenységedet? – érdeklődött Uvon azzal a hanghordozással, amely csak olyan emberek sajátja, akik egész életükben a felettesük megbuktatására vártak, és most elérkezettnek látják a percet.
Zsatar hátrafordult, és a tekintetében különös lelkesedés és eleddig ismeretlen tisztaság csillogott:
– Hát nem látod, mit csinálok? Ételt osztok ezeknek a szerencsétlen sorsú embereknek.
A padre többszörösen is megdöbbent. Egyrészt megmagyarázhatatlan volt számára, hogy Osmosis egyik leghatalmasabb embere miért ereszkedik le a pórnép legalja közé. Mi vihet rá valakit ilyen példa nélküli, elképzelhetetlen gesztusra? Emberemlékezet óta nem történt ilyesmi Osmosisban, a királyság idején pláne, de még a köztársaság korszakában sem. Ezeket a koszlott, senkiházi tarhálókat csakis azért tűrte meg az egyház a legnagyobb templom környékén, mert pont annyira nem lehetett tenni ellenük, mint mondjuk az épületben megbúvó egerek vagy patkányok ellen. Legfeljebb arra lehetett rábírni őket, hogy ne a templom előtt kolduljanak, hanem mögötte.
Viszont még ennél is jobban izgatta, hogy vajon mitől térhetett vissza a főpap hangja? Hol, mikor és miféle hatalom gyógyította meg a tüdejét? És az a hatalom evilági volt vagy égi? Na és ha égi, akkor isteni vagy démoni…?
Újra hallani akarta Zsatart beszélni, és arra is kíváncsi volt, hogy meddig tart ki nála a szusz, ezért így szólt:
– Ennél bővebb magyarázatra számítottam kegyelmességedtől.
– Mit kell ezen jobban megmagyarázni? – tárta szét a karját őszinte értetlenséggel a főpap. – Ezek az emberek éhesek. Régóta nem ettek. Vannak köztük olyanok, akik több napja nem vettek magukhoz egy falatot sem. Mi hát a feladatunk? Hogy megetessük őket. Megtehetjük? Bizony, meg. Akkor meg mi tartana vissza minket attól, hogy jót cselekedjünk? Te cselekedtél már valami jót a mai napon, padre? – lépett közelebb Zsatar, és szúrós tekintetét a helyettese arcára függesztette.
– Épp most készülök megtenni – közölte sokatmondó hangsúllyal Uvon, de a főpap elértette a célzást, és boldog mosollyal nyomott a kezébe egy ibriket:
– Kiváló! Akkor hát folytasd az ételosztást. Nekem már úgyis elfáradtak a karjaim. No meg egy újabb remek ötletem támadt! – jelentette ki diadalmas mosollyal az arcán Zsatar, azzal elsietett a templom irányába, kisvártatva pedig már el is tűnt az épület hátsó sarka mögött.
Uvon bosszúsan bámult utána, aztán fogta az ibriket, és az egyik katonája kezébe adta:
– Egyél csak, fiam, megérdemelsz egy ilyen kitűnő hallevest – mondta, majd visszafordult a kordé felé, és még három adagot emelt ki saját célra. A koldusok alig leplezett gyűlölettel szemlélték a jelenetet.
Hamarosan tehát az volt a helyzet, hogy a magára maradt halárus folytatta az ételosztást, Uvon pedig a három egyházi katonával pár lépéssel odébb szürcsölgette, kanalazgatta a remek hallét, és közben rögtönzött megbeszélést folytattak.
– Van egy olyan gyanúm, hogy a főpapunkat hatalmába kerítette valamely ismeretlen démon – vélekedett a padre. – Ti mit gondoltok erről, fiaim?
– Lehetséges – ismerte el az egyik hegyes bajszú katona két szürcsögés közt.
– Láttatok már valaha is olyat, hogy egy idős egyházfőnek az istenek visszaadják az egészségét? – ütötte a vasat Uvon. – Mert én még soha. Hosszú egyházi pályafutásom alatt még nem volt példa ilyesmire.
– Én sem láttam még ilyet – szögezte le a másik egyházi testőr, egy nyurga, de igencsak fiatalka legény, akinél még az is kétséges volt, hogy egyáltalán látott-e már húsz tavaszt.
– Nem mondom – folytatta a padre –, olyasmit már tapasztaltam, hogy egy hétrét görnyedve járó, idős főpapnak egyszer csak kiegyenesedett a háta, de róla később kiderült, hogy nem az istenek segítették meg, hanem egy gonosz démon, amelyik azért költözött belé, hogy megszerezze az egyház pénzét – hazudozta szemrebbenés nélkül.
– Csakugyan? – tátotta el a száját a harmadik katona, aki hatalmas eséllyel indult volna az olimpián, ha ott létezett volna a „kinek van a legbutább arca” nevezetű versenyszám.
Eközben Zsatar újra bement a templomba, és miközben az elméje éppen az új tervének csiszolásán fáradozott, örvendezve tapasztalta, hogy Bien, az egyházi pénztárnok halad át a nagytermen. Ezt nyomban égi üzenetnek értékelte, és rákiáltott az apró emberkére:
– Állj csak meg, Bien! De jó, hogy itt talállak! Pont rád van szükségem eme jeles pillanatban!
Hamarosan már ott álltak az egyik raktárhelyiségben, egy vaspántos láda előtt, amelyet Bien szolgálatkészen nyitott fel a legfőbb egyházi méltóság előtt.
– Nagy tisztelettel felhívom kegyelmes uram figyelmét, hogy az efféle saját kezű kivétről nyugtázó elismervényt vagyok köteles kiállítani, amelyet kézjegyével kell ellátnia annak a személynek, aki…
– Te csak ne aggodalmaskodj, kicsi Bien, minden rendben lesz – paskolgatta meg kedvesen az apró emberke fejét Zsatar, aztán levette róla a köpönyegét, leterítette a földre, majd két kézzel belemarkolt a vasládában csillogó aranypénzbe.
– Már megbocsáss, kegyelmes uram, de ez teljes mértékben szabálytalan! – hápogott rémülten a pénztárnok.
– Most mit aggodalmaskodsz, kicsi Bien? – nézett rá üdvözült mosollyal Zsatar, de az apró emberke nem tágított:
– Ebből a ládából is kizárólag úgy lehetséges pénzt kivenni, hogy a pontos összeget felírjuk az üzleti könyv erre szolgáló rubrik…
– Tudod, hogy hány arany a láda tartalma?
– Hát persze, hogy tudom!
– Akkor meg igazán nincs okod kétségbeesni, kicsi Bien. Ugyanis mindet ki fogjuk venni, és felvisszük a toronyba. No persze nem egyszerre. Mindig csak annyit, amennyit fel bírunk cipelni a csigalépcsőn. Érted már?…
Nem sokkal később Uvon és a három egyházi katona az ingyenleves, illetve egyéb, a koldusoknak szánt finom étek elfogyasztása után azt érzékelte, hogy valamiféle rendellenes tevékenység folyik a főtéren, a templom túloldalán. Először csak furcsa morajlás hallatszott, de ez a zaj igen hamar átcsapott olyasfajta őrjöngő üvöltözésbe, amely leginkább felkelés, vagy még inkább forradalom idején velejárója egy népies megmozdulásnak.
Rögtön megindultak a templom túloldala felé, ám az a látvány, ami ott várt rájuk, mindegyikük fantáziáját túlszárnyalta.
A nép valóban őrjöngött, de mindezt úgy valósította meg, hogy közben tátott szájjal és vágyakozóan bámult a templom tornyára, ahonnan bizonyos időközönként pénzeső hullott a főtérre.
A toronyban pedig maga Zsatar főpap állt, és két kézzel szórta az aranyakat a magasból. De nem is ez volt a legdöbbenetesebb – legalábbis Uvon padre számára –, hanem az, hogy közben elszántan harsogta:
– Ez mind a tiétek! Az egy igaz Isten adománya! Csak vegyétek és vigyétek bátran! Tegyétek jobbá az életeteket! Adjatok enni az éhezőknek! Nyújtsatok vigaszt a csüggedőknek! Adjatok hitet a fásultaknak! Legyetek jó emberek, és az egy igaz Isten szeretettel vár majd benneteket az égi országában!
Az odalenn várakozó népnek nem kellett kétszer mondani. Vették és vitték. Mármint a pénzérméket. Egy-egy aranyeső után négykézláb tallóztak a kövezeten, és úgy markolták fel a váratlanul aláhullott adományt, mintha egész életükben másra sem készültek volna.
– Erről beszéltem nektek, fiaim – sziszegte fortyogva Uvon padre. – Hát megint megtörtént. Osmosis főpapját megszállta egy démon. Induljatok azonnal a toronyba, és hozzátok le ezt a szerencsétlen vénembert! Minél tovább káromolja szent isteneinket, annál nagyobb kárt okoz szeretett népünknek és az egyházunknak!
A három katona futólépésben sietett a templom bejárata felé, a padre pedig elnyomott egy gúnyos félmosolyt. Hát mégis megadatott. Nem kell az idők végezetéig várnia. Nem kell végigszenvednie a kínkeserves éveket, mire ez a vén csataló, akinek már rég a túlvilágon lenne a helye, végre feldobja a talpát. Most már belátható időn belül ő, Uvon főpap lesz Osmosis egyházának első számú vezetője, és az odáig vezető per is nagyon szórakoztatónak ígérkezik.
