Osmosis – 32. fejezet

Mario és Emma estére egy sziklás vidékre értek. Ez örömteli fejlemény volt, hiszen tudni lehetett, hogy a tengerpart közelében fekszik egy sziklás hegyvonulat, tehát már nincsenek messze Királyrévtől. Ennél már csak az volt nagyobb megkönnyebbülés, amikor rátaláltak egy olyan helyszínre, ahol biztonsággal pihenhettek meg.

Nem volt különösebben magasan az a sziklaterasz, amelyet kinéztek maguknak, de teljesen biztonságos volt, hiszen több irányban is vezetett le út a meredélyről. Ezenfelül északra nézvést beláthatták az egész völgyet, mert az aprócska barlang, amelyhez megérkeztek, valamivel magasabban terült el a fák lombkoronájánál, ilyeténképpen szabad utat biztosított a kémlelésnek.

Mindazonáltal a sziklák között apró források eredtek, amelyek a lapos sziklateraszon folytak össze patakká, majd egy meredek kőfalon lezubogva gyűltek össze kis tavacskában a fák övezte tisztáson, hogy aztán már sokkal lassabb tempóban folydogáljon tovább a víz a nagy folyamok felé a sűrű erdőn át.

Mario egy lapos sziklán állt, és megbűvölve nézte a tájat, vagyis inkább a széles, nagy táj egészéből természetes úton kihasított kis paradicsomot, a tágas végtelenből kimetszett apró kis tökéletességet, és úgy érezte, akár itt is maradhatna örökre. De aztán hazagondolt, a régi életére, és a hiány úgy járta át minden sejtjét, mint az elmúlt hónapokban megannyiszor, és már maga sem tudta, mit kellene éreznie, mi volna a helyes.

Aztán elhessegette ezeket a gondolatokat. Nem okos dolog borúlátónak lenni, amikor éppen ma kapott egy csodás impulzust, és immár tudhatja, hogy nincs egyedül földi emberként ebben a különös világban. Egyszer hazajut, mert ennek így kell lennie, és akkor majd mindenkinek elmeséli, hogy milyen csudás kalandokban is volt része ezen a különös bolygón, ahol ő volt a Sebezhetetlen. Vagy esetleg mégsem, és csak hallgat, mint a csuka, az élményeit megtartván magának, és kicsit sem kockáztatja azt, hogy beutalják egy közeli elmegyógyintézetbe.

Mindegy, ez már részletkérdés, bárcsak már ott tartana végre! Most azonban a lemenő Napot nézte, az alul már vörösben játszó narancskorongot, amelynek fénye a patakvölgyet elfedő fák lombkoronáján próbált áthatolni, egyre erőtlenebbül és szerényebben.

– Megkopasztottam a patakba eztet a két szárnyas jószágot – zökkentette ki az elmélkedésből Emma közleménye. – Ha Vialli úrfi is úgy gondója, rakjék tüzet, oszt süsse meg űköt.

– És te mit csinálsz addig? – fordult hátra Mario.

– Lemék a vízesés aljába, oszt lemosom magamrú eztet a ződ kenceficét. Kiszógáta mán magát, nincsen helye a testemen. Meg a ruhámat is illenék mán kimosni – magyarázta a cseléd, és el is indult a keskeny gyalogúton lefelé.

Mario vetett egy utolsó pillantást a lemenő Napra, jó hosszan szemrevételezte a látványt, aztán gondolt egyet, és elindult a cselédje után. Csak szép csendben, mert nem akarta sem utolérni, sem zajt ütni. Egyszerűen meg akarta nézni, ahogy odalenn, a kis tavacska partán leomlik minden ruha erről a gyönyörű testű nőről.

A lefelé vezető út egy pontján Mario leült. Úgy gondolta, innen már mindent láthat. És valóban, láthatta, ahogy Emma ruhástól belegázol a vízbe, majd odabenn veszi le magáról a különböző ruhadarabokat.

Innentől már nem érdekelte az egész. Kedvetlenül kapaszkodott fel az ösvényen, odafönn pedig elkezdett tüzet rakni. A helyet, amelyet kinézett magának, sok kővel hordta körül, hogy megfelelő takarásban legyen a láng, még véletlenül se vehessék észre se távolról, se közelebbről.

A madarakat nyársra tűzte, és éppen elkezdte forgatni őket a tűzön, amikor a nő visszaérkezett. Meztelenül, a kimosott ruháit a kezében fogva, maga előtt tartva. És aztán szép sorban kiteregette őket a környező fák ágaira. Majd a sötétben odakucorodott az ifiúr mellé, és megragadta az egyik nyársat.

– Ez nagyon finom lesz, mán érzem a szagát – mondta mosolyogva.

– Úgy legyen – motyogta Mario, és unott arccal bámulta az aprócska lángokat.

– Valami baj van? – aggodalmaskodott Emma. – Olyan bús a képed. Eszedbe jutott tán egy rossz emlék?

– Sok rossz emlékem van. Nem is értenéd meg soha.

– És ha mégis? Nekem bármit elmondhatol. Én vagyok a szógálód.

– Együnk inkább.

– Még nem lehet, mer csak kicsit sült meg. De van nekem egy ötletem – vetette föl Emma. – Haggyuk itten a húst, meg fog szépen puhúni ezen a halovány parázson. Mink meg húzóggyunk odébb.

– Aztán minek? – fordult oldalra Mario, és hosszú idő óta most először nézett a nő szemébe.

Emma buja ajkai varázslatos mosolyra húzódtak, és a parázs halovány fényénél olyan gyönyörű volt az arca, hogy a fiú tudta, nem lesz képes ellenállni a kísértésnek. A nő félénken előrenyújtotta a kezét, aztán kisimította Mario haját a homlokából. Majd a két tenyerébe fogta a fiú arcát, magához vonta, és megcsókolta. Közelebb húzódott, benyúlt az inge alá, simogatni kezdte a mellkasát, odabújt és rásimult… aztán egyszer csak visszahőkölt, és óvatosan megkérdezte:
– Vialli úrfi… Te még… Ugyi, te még nem vótál nővel?

– Na, hát ha… izé… ha úgy vesszük… akkor pont ez a helyzet… – makogta elfogódottan Mario. – Ugyanis én egy kocka srác vagyok… Már úgy értem…

– Csak maradj csendbe, és bízd ide magad – ölelte magához Emma, és ezen a varázslatos éjszakán beavatta Mariót a szerelmeskedés rejtelmeibe.