– Nincs már olyan nagy meleg, most kimegyünk egy kicsit szőlőt kapálni – közölte egy csöndes délutánon Kozara bácsi. – Rendben van, gyerekek?
– Renybeny – nyammogta Tutyi.
– Előkészítettem a szerszámokat – próbálta magát jó színben feltüntetni Zizi. – Sejtettem, hogy ma is kapálás lesz, mert a kapálás a szőlőnek olyan, mint a gyertyának a fény. De a szőlő szerencsére nem viaszos.
– Nagyon igazad van, Zizikém – ismerte el Kozara bácsi, szeretetteljesen végigsimítva Gunnerud herceg arcán –, úgyhogy ragadjuk is meg a szerszámokat, aztán uccu ki a szőlőbe, és fogjunk neki a munkának. Mire hazajövünk, Nyinya néni finom vacsorával vár majd minket. Igaz-e, asszony?
Nyinya néni lelkesen meglóbált egy fakanalat a tűzhely előtt tevékenykedve, de szólni nem szólt semmit. Tudta, hogy válaszként ennyi is bőven megteszi.
A három derék férfiú tehát nekivágott a szőlőhegynek, és igazán jól elbeszélgettek a séta közben.
Az öreg borász napról napra jobban szerette ezeket a kellemes kora estéket a fiúkkal. Saját gyermeke nem lévén sok örömet talált a rábízott ifjoncok terelgetésében, nevelgetésében. És az is módfelett tetszett neki, hogy az örökbefogadás által benépesült a háza.
No persze, szó sincs róla, hogy azelőtt rosszul érezte volna magát a felesége társaságában, hiszen ők már rég beletörődtek, hogy nem lehet utódjuk, az istenek nem adták meg nekik ezt a kegyet. Nagyon szépen és boldogan éltek a szőlőbirtokon, egymást soha nem bántva, szeretetben és megértésben. De mégis, ez a frissen jött megbízatás, amely hirtelenjében két ilyen ifjú, gyermeki lélek felügyeletével látta el őket, lassacskán mindkettejük életét bearanyozta. Jószerivel minden egyes nappal eseménydúsabb, hangulatosabb és meghittebb lett az életük.
A kapálás során Zizi a szélső sorra került, amelyik határos volt a szomszéd birtok szőlőföldjével. És ekkor hősünk megpillantott egy leánykát, aki a másik birtokon kapálgatott.
– Szép jó napot kívánok neked! – szólt oda jólnevelten Gunnerud herceg.
A lány felegyenesedett, és egy darabig meredten nézte a ráköszönő fiatalembert, aztán gondolt egy nagyot, és odaszaladt a lapos kövekből rakott, lényegében jelképes kerítéshez, amely a két birtokot elválasztotta.
– Én is szépet és jót kívánok neked, ifiúr – közölte mosolyogva. – Hát te honnan kerültél ide?
– Hogyhogy honnan? – hökkent meg Zizi. – Kozara bácsi hozott ki kapálni. Nem tudod, mit jelent a kapálás?
– Már hogyne tudnám? – felelte önérzetesen a lány. – Hiszen én is azt csinálom!
– Az más – jelentette ki engedékenyen a herceg. – A kapálás megöli a gyomot, de a gyom mindig újra feléled, ezért pont olyan, mint a démonok. Azok is újra támadnak mindig, ezért jó, ha kéznél van a kapa.
A varkocsba font hajú leányka rettentően elcsodálkozott:
– Te ütöttél már le démont kapával?
– Még nem, de csak azért, mert nem volt nálam kapa, amikor nem találkoztam egy démonnal. De ha nem így lett volna, akkor leütöm.
– Nagyon bátor vagy – dicsérte meg a lány. – Biztos sok az izmod.
– Pont, amennyi kell – húzta ki magát Zizi, ám ez nem akadályozta meg az ismeretterjesztő tevékenység folytatásában: – Tudtad, hogy az izom az maga a hús? Tehát amikor mondjuk egy tehénnek eszed a húsát, az az izma. Nálunk most otthon Nyinya néni főzi az izomlevest, de nem tehénnek a húsából, hanem disznóéból, ami olyan, mint egy malac, csak jól fel van nőve, és meg van hízva. Én azelőtt még nem láttam nagy disznót, csak kismalacot. Mostanában tudtam meg, hogy a disznó az egy felpuffasztott malac.
A varkocsos kislány nem győzött betelni a kábítóan szónokló fiatalember mondandójával:
– Nahát, hogy te milyen okos vagy!
– Igen – nyugtázta Zizi. – És még sokat tudok a gyertyákról, a fáklyákról és a csillárról. Ez mind a fény. A fény pedig a sötétség ellentéte. Ha a sötétség a halál, akkor a fény az élet. Az élet az istenekhez vezető út. Ezáltal az istenekhez vezető út maga a csillár.
– És te láttál már ilyen csillárt? – érdeklődött tágra nyílt szemmel a lány.
– Nem tudom – vallotta be Zizi. – Szerintem lehet, de nem valószínű, hogy teljesen biztos volna. Én mindenesetre nem emlékszem rá.
– Hogy hívnak?
– Zizinek. És téged?
– Lora vagyok.
– Az sajnos nem valami előkelő – fanyalgott a herceg. – Szerintem legyél inkább Loransz!
– Loransz?… Loransz… – ízlelgette a nevet egyre nagyobb kedvteléssel a leányka, aztán áthajolt a kőrakáson, és sejtelmesen Zizi fülébe súgta: – Neked megengedem, hogy így hívjál, de senki másnak. És el sem fogom árulni senkinek, hogy te így hívsz.
– Akkor most már nekünk van egy titkunk? – derült fel a herceg.
– Bizony! – bólogatott hevesen a lány.
– Az jó – értékelte az új helyzetet Zizi. – Mert ezek szerint barátok vagyunk.
– Csakugyan? – lelkendezett Loransz.
– Igen, mert titkuk csak a barátoknak van – magyarázta Gunnerud. – A barátság egy kapcsolat. A kapcsolat pedig egy kötelék. A kötelet kenderből fonják. Fonni a hajat is lehet. A haj a fejből nő ki. Ha befonják, varkocs lesz belőle. Tehát a barátság maga a varkocs. Neked pedig van varkocsod, így hát barátok vagyunk.
A kislány ettől átmenetileg nagyon boldog lett, de aztán szöget ütött a fejében valami:
– Csakhogy neked nincs varkocsod…
– Viszont van titkom, és az is lehet, hogy már láttam csillárt! – mutatott rá Gunnerud, mire a kislány olyan örömittas lett, hogy felajánlotta, szívesen varkocsba fonja Zizi haját, mert ha saját magának is meg tudja csinálni, akkor egy másik embernek pláne, és a barátjának igazán megteheti ezt a kedves kis szívességet az ember.
Hát így esett, hogy nem sokkal később az inkognitóban lévő herceg új frizurával tért vissza Kozara bácsi és Tutyi társaságába.
– Hallod-e, téged meg mi lelt? – hökkent meg az öreg borász a furcsa látványon. – Tán csak nem találkoztál valami északi harcossal a szőlősoron? – kérdezte gyanakodva.
– Olyannal nem, csak egy kislánnyal, akinek a neve Lora.
– Na, az se kisebb csapás – dörmögte Kozara bácsi, és még akkor is feszülten tekintgetett hátra, amikor már majdnem elérték a házat.
