Osmosis – 308. fejezet

Mariónak immár minden sejtjét átjárta a mellőzöttség hitvány érzése, ahogy a lugasban ült a hosszú asztalnál. Úgy érezte, emberfeletti teljesítményt igényel, hogy ez a belső feszültség semmilyen formában ne üljön ki az arcára, és a végsőkig kell küzdenie, hogy uralkodni tudjon magán.

Egyrészt nem szeretett volna senkit sem megbántani, vagy bárkinek is elrontani a hangulatát, hiszen mégiscsak valamiféle ünnepség volt ez, a Kormányzói Palota belső udvarán. Az első, közösen megvívott nagy csaták fölötti örömünnep. És ő csöppet sem szeretett volna egy efféle eseményen ünneprontó lenni.

Másrészt taktikai okokból is hasznosnak érezte uralkodnia magán, hiszen ha bárki is értesül róla, hogy mi zajlik a lelkében, az alaposan beszűkíti a további lehetőségeit, hogy feltűnés nélkül megfigyelhesse a történéseket. Bár az is igaz, hogy voltak kétségei afelől, vajon mennyire maradhat inkognitóban a lelke egy olyan helyszínen, ahol egyszerre három android is jelen van. Sőt, később felbukkant Nihuc is, hogy Mario ebbéli szorongása teljes legyen.

Amikor reggel megérkezett a kormányzói hintó az Orgil-birtokra, az olasz fiú még bizakodó volt. Izgatottan várta, vajon mi sülhet ki egy olyan közös rendezvényből, ahol szinte minden földi ismerőse jelen lesz. De ahogy teltek az órák a lugasban, egyre borúlátóbb lett. Vele valahogy senki sem akart foglalkozni, szót is alig váltottak vele.

Eleinte azzal magyarázta ezt, hogy ő lényegében folyamatos elfoglaltságot vállalt magára azzal, hogy egyvégtében fordította Emmának az angol nyelven elhangzó párbeszédeket, felszólalásokat, mint valami ügyeletes tolmács. De azért mindent nem lehet ezzel megindokolni.

A kormányzóra haragudott a legjobban. Azt remélte, végre tisztázhatják a kettejük között felmerült kérdéseket – mert abban azért bízva bízott, hogy Dariosz is érzékelte, miszerint az utóbbi időben nincs egészen rendben a kommunikációjuk –, de ebben is csalódnia kellett.

A kormányzó dél körül érkezett meg a körükbe, de valahogy soha nem akadt egy szabad negyed órája, hogy neki, azaz Mariónak is figyelmet szentelhessen. Folyton elrohangált mindenféle hivatalos ügyek miatt, amikor meg visszatért, akkor láthatóan már az esti utazásra készült lélekben, amiatt idegeskedett, azon járt az esze.

Egyébként az olasz fiú ezt valahol meg is értette, hiszen jól tudta, mennyire szerelmes a kormányzó Sztavrilába. Átérezte, milyen kínzó érzés lehet ennyi időn át nem találkozni egy olyan emberrel, akivel számtalan, szó szerint életbevágó kérdést kellene megbeszélni. Ő például Emmával kapcsolatban egyetlen nap erejéig sem tudta volna elképzelni, hogy ne szülessenek válaszok fontos kérdésekre. De hát, az ég szerelmére, ő hűségesküt tett ennek a jeles államférfiúnak! És rengeteg szolgálatot tett neki! Akkor miért mellőzi ilyen látványosan?

Mario képzeletbeli listáján Baskír volt a második. Mármint az olyan személyiségeket illetően, akik igazán kiérdemelték, hogy haragudjon rájuk. Hát mit papolt neki ez az öregember arról, hogy ő mennyire fontos szem a láncban, meg hogy a társaság megbecsült tagja? Minek etetik őt ezzel a maszlaggal ezek a hülye androidok, amikor jószerivel azt sem veszik észre, hogy ő is itt ül, az asztal másik végében, a szerelmével? Miféle hátsó szándék, milyen aljas mesterkedések lehetnek emögött?

Így fortyogott magában Mario, szinte egész délután, és azt kellett megállapítania, hogy a nap egyetlen pozitív eseménye az volt, amikor a bohém magyar felkínálta nekik a saját maga által elkészített gulyást. Emma ugyan kissé csípősnek találta az étket, de Mario úgy értékelte, hogy ilyen finomságot még egész evilági pályafutása során nem evett.

Attilára egyébként nem tudott haragudni. Ő volt talán az egyetlen, aki a nap folyamán rendszeresen észrevette őket, szólt hozzájuk – vagyis inkább hozzá, hiszen angolul folytak a beszélgetések –, és mindvégig kedvesen viselkedett. Lehet, hogy ehhez az is hozzájárult, hogy az ő párosukhoz volt legközelebb a tűzhely, ahol a bográcsban sokáig gyöngyözött a lé a kiváló magyar étek elkészítése közben, de akkor is!

Szeretettel gondolt az anagur törzsfőre még sötétedés után is, pedig akkor a listáján szereplő egyéb személyiségeket olykor már gunyoros jelzőkkel illette magában. Na ja, hát azért néhány pohár bort ő is leküldött a nap folyamán, és az alkohol igencsak tehetséges abban, hogy az ember amúgy is meglévő érzeményeit felerősítse.

De Attila akkor is jó gyerek! És nemcsak azért, mert egy bohém fickó, akinek a stílusát, a fizimiskáját, a habitusát, meg az egész lényét egyszerűen nem lehet nem szeretni! Meg nemcsak azért, mert – mint ahogy az most kiderült – baromi jól főz! Hanem mert mindig van egy-két jó szava másokhoz. Úgy bizony!

Oké, néha kihasználta a nap folyamán, hogy Emma nem ért angolul, és afféle kétértelmű, sikamlós megjegyzéseket tett, de még ez is annyira vicces volt tőle, hogy nem lehetett nem imádni ezt az életvidám magyart. Attila igenis egy jó gyerek!

Oleszja? Na, hát ő már egy egészen más kategória. Totál lerí róla, hogy egészen odavan Darioszért. Ha csak meglátja, úgy csillog a szeme, mint valami bakfislánynak. Az meg egy tanulmány volt, amikor a kormányzó visszatért Aldea szigetéről, és mindenkit megkért, hogy soha többé ne ejtse ki előtte Sztavrila nevét. Az orosz csaj sokáig uralkodott magán, hogy elrejtse az örömét, de aztán, amikor lehajtotta a fejét, tisztán látszott oldalról, hogy mosolyog, mint a tejbetök.

És aztán persze elkövetkezett az a pillanat, amikor Dariosz elbúcsúzott az egybegyűltektől, és jelezte, hogy nagyon nehéz napja volt, tehát bocsásson meg neki mindenki, de ő most visszavonul a lakosztályába. Naná, hogy Oleszja volt az első, aki felemelkedett a székéről, és felajánlotta, hogy felkíséri a lépcsőn a valóban kissé megfáradtnak tűnő kormányzót.

Oké, nincs ezzel semmi baj, hát pont Oleszja ült mellette, már órák óta. Akkor ki más segíthetne neki, ugyebár? Legyünk bajtársiasak, a mindenségit neki! Csak hát azért az vicces, hogy innentől kezdve Oleszját nem látta többé senki ezen az éjszakán, mivel valahogy elfelejtett visszatérni a társaság körébe…

De hát a szerelem az szerelem, az érzelmeknek nem lehet parancsolni!

Mario ezen az estén, ha lehet, még nagyobb szerelmet érzett az ő édes Emmája iránt, mint eddig bármikor. Pedig ezt még néhány órával korábban sem tudta volna elképzelni. Egyszerűen mindent imádott benne.

Ahogy kezdetben igencsak megszeppenve ült mellette az asztal végén, és sokadjára érdeklődött arról, hogy ez a nyelv, amin most ezek a különös egyéniségek beszélnek, ugyebár az istenek nyelve?

Ahogy Attila gulyását kanalazta, és először csípősnek találta, miközben az orcáin apró gödröcskék keletkeztek, és annyira édes volt, hogy meg lehetett zabálni…

És ahogy persze csakhamar mohón bekanalazta az egész tányérnyi finom étket.

Már öreg este volt, amikor Mario egyszer csak ráébredt, hogy ő most boldog. És minden érzékszervével, lelkének minden rezdülésével megpróbált belemerülni eme kegyes állapotba. Csöppet sem gondolt már azokra, akikre haragszik. Csakis arra összpontosított, hogy milyen nagyon, de nagyon is szereti ő Emmát. Mindenért.

Például azért, mert folyton odabújik hozzá, a kezét fogja az asztal alatt, a vállára hajtja a fejét. Nevet Attila újabb sikamlós viccein, pedig egy szót sem ért belőlük, de neki elég, hogy ő, Mario, a szerelme kacag.

Meg azért is, mert majdnem egy egész estébe telt neki leküzdeni egy pohárka bort, de végül mégis olyan hangulatba került ez az édes, kicsi, szende lány, hogy a legváratlanabb pillanatban megcsókolta őt, mindenki előtt. És akkor végre az egész társaság rájuk figyelt, és éljeneztek, és hurráztak, és sok boldogságot kívántak, ők pedig önfeledten csókolóztak, csöppet sem foglalkozva azzal, hogy most már valóban mindenki észrevette őket, minden szempár rájuk szegeződik.

Ám ekkor egész másra terelődött a figyelem a lugasban.

Az egyik palotaszolgát, aki újabb korsó borok felszolgálása végett jelent meg a helyszínen, Attila véletlenül meglökte. Hatalmas esés lett a dologból, a palotaszolga felbukott a lugasba vezető út kövezetén, üvegcsörömpölés, szilánkok röpködése, jajkiáltások és ijedtség.

Ám a palotaszolga rögtön felállt. Mindenki láthatta, hogy nagyon komoly, méretes üvegdarabok fúródtak a hasába. Csakhogy őt ez láthatóan nem zavarta különösebben. A sebzések helyén vér nem serkent.

Vége a 6. kötetnek

Következik: 7. kötet – Istenek alkonya

Tovább a következő kötetre