Kissé sápatagon sütött le a Nap Osmosisra ezen a kora őszi délelőttön. Már érződött a változás szele az időjárásban, néha szó szerint is. De még a központi csillag sem tudott olyan sápadt lenni a fátyolfelhők mögött, mint amilyen falfehérek voltak azok a szereplők, akiknek ezekben a napokban meg kellett jelenniük a Kormányzói Hivatalban.
Dariosz és az öreg Trin ültek odabenn, és azzal foglalatoskodtak, hogy kikérdezzék azokat az osmosisi ügynököket, akiket az ország megtámadása után rendeltek haza Aldea szigetéről.
Jelenleg egy bizonyos Kazsemur nevű beépített ember volt soron. Ő is sápadtan, de nagyon szolgálatkész arckifejezéssel üldögélt az ovális asztal túloldalán, és igyekezett minden kérdésre szerfölött készségesen válaszolni.
– Mióta teljesítesz szolgálatot, mint Osmosis kémje? – tette fel a szokásos kérdést a kormányzó.
– Hat és fél éve, uram – felelte Kazsemur.
– És ebből mennyi időt töltöttél Aldea szigetén?
– Mindet ott töltöttem.
– Úgy. Tehát több mint hat éve épültél be. Milyen formában is?
– Először mint egyszerű kikötői rakodómunkás dolgoztam, de aztán sikerült feljebb kerülnöm a ranglétrán. Főleg, amióta kiderült, hogy jól tudok számolni. Már egy éve raktáros vagyok az északi dokk egyik kisebb telepén.
– És nem vettél észre semmit mindabból, amit az előbb a titkár úr felvázolt előtted?
– Becsületemre mondom, hogy nem, uram – bizonygatta Kazsemur.
– Van erre valamilyen magyarázatod? – nézett szigorúan az ügynökre Dariosz. – Bizonyára felállítottál magadban egy elméletet, hogy vajon miért kerülhette el a figyelmedet az összes katonai előkészület, amelynek az egyik legfontosabb helyszíne éppen a főváros kikötője volt.
– Valóban – nézett maga elé elgondolkodva a kém. – A magyarázatom több részből áll. Az első az, hogy vélhetően igen magas színvonalon álcáztak minden olyan tevékenységet, amelyről a titkár úr beszélt az imént. Az aldeaiak nagyon jók ebben. A második valószínű dolog, hogy a legfontosabb szállításokat nyilván az éj leple alatt bonyolították le, ez egyébként a főváros kikötőjében nem ritka, viszont sokkal nehezebb bármit is megfigyelni. A harmadik pedig maga az esküvő.
– Miféle esküvő?
– Az uralkodói esküvő. Már egy kvinta óta ettől hangos az egész főváros. Felvonulások, karneváli hangulat, hatalmas embertömeg, bámészkodók egész hada… Minden napra jutott valami a főpróbákból, mert a király semmit sem akar a véletlenre bízni. Azt szeretné, ha nagyon emlékezetes lenne az ünnepség az egész ország számára.
Dariosz most a titkára felé fordult:
– Miért nem tudunk mi erről semmit, derék Trin?
A választ azonban Kazsemur adta meg:
– Egy kvintával ezelőtt még senki nem tudott róla, uram. Akkor kezdődtek el a főpróbák. De azóta szinte reggeltől estig ez folyik. Harsonás és dobos zenekarok vonulgatnak, zászlóforgató csoportok gyakorolnak, meg egyéb mutatványosok, felsorolni is lehetetlen, hogy ki mindenki készül a nagy napra. Akkora a felfordulás, hogy ilyet az elmúlt hat és fél évben még nem láttam a szigeten.
– Azt gondolod tehát, hogy mindez csak a félrevezetést szolgálta? A figyelemelterelést? – faggatózott Dariosz. – És egyébként nem is lesz semmiféle esküvő? Hiszen Ald király még olyan fiatal…
– Biztosan lesz esküvő, hiszen már kihirdették. A most következő bornapon fogják megtartani.
– Úgy. És ki a szerencsés menyasszony? – érdeklődött kedélyesen a kormányzó.
– A neve Sztavrila – felelte Kazsemur. – Bocsánat: Sztavrila úrnő.
Dariosz hirtelen olyan kegyetlen légszomjat érzett, mintha fojtogatnák. Próbálta megköszörülni a torkát, és minden erejét összeszedte, hogy ne essen ki a szerepéből.
– Rendben – szólalt meg végül igencsak fátyolos hangon, miközben a szeme különös tűzben égett. – Elfogadom a magyarázatodat, Kazsemur. Most elmehetsz.
Az ügynök meglehetősen bizonytalanul emelkedett fel a székről, és óvatosan megkérdezte:
– És mi az utasítás a megfigyelői feladatomat tekintve?
– Folytasd tovább – felelte Dariosz, és most már ő is épp olyan sápadtnak tűnt, mint amilyen a kém volt akkor, amikor belépett az ajtón.
Miután kettesben maradtak, a kormányzó odaszólt a titkárának:
– Remélem, nem orrolsz meg rám, derék Trin, de a többi ügynökünk kihallgatását el kell napolnunk, mivel most halaszthatatlan megbeszélnivalóm támadt. – Azzal választ sem várva kiviharzott a helyiségből.
Az ausztrál később nem tudott visszaemlékezni, hogy milyen útvonalon közelítette meg a belső udvart. Nem rémlett neki sem az emeleti kerengő, sem bármilyen lépcsősor. De még csak az sem, hogy kikkel találkozott, miközben maga elé bámulva, mint valami holdkóros, megközelítette az árnyas lugasokkal díszített, hangulatos udvart. Az volt az egyetlen, amit később fel tudott idézni, hogy amikor kilépett az épületből a szabad ég alá, rögtön Szubotájba botlott.
– De jó, hogy itt vagy, tatár barátom! – jajdult fel szinte a nyakába borulva. – Lenne egy nagyon nagy kérésem. El kellene vinni engem Aldea fővárosába.
A pilóta egy darabig szúrós tekintettel vizslatta Dariosz arcát, és egyre biztosabb volt benne, hogy a helyzet meglehetősen komoly.
– Nem vitatom, hogy nyomós okod lehet erre a kiruccanásra – súgta végül bizalmasan –, de talán megérted, hogy ez ügyben először is Raudona véleményét kell kikérnem.
Dariosz erőtlenül intett, hogy megérti, és csak egészen halványan érzékelte, hogy a tatár eltűnik a látómezejéből. Azt azonban már igen erőteljesen tapasztalta, hogy a megüresedett helyre hirtelen betüremkedik Attila, aki már nem teljesen józan.
– Na idefigyelj, legkedvesebb kormányzóm! – ölelte át Dariosz vállát a magyar. – Olyat főzök nektek, hogy még a lábujjaitokat is megnyaljátok. Ismered a gulyást?
– Már hallottam róla – bólintott a kormányzó. – De mondd csak! Hogy lehet az, hogy ti már ezen a korai órán ilyen kedélyesen mulatoztok?
– Jaj, ne legyél már ennyire szigorú, drága barátom! – verte hátba fesztelenül Attila. – Tudod, mit mondok én neked? Itt, a lugasban dobd le magadról a kormányzói köpönyeget. Ha érted, mire gondolok. Itt csak legyél egyszerű földi ember, aki élvezi a társai nagybecsű és remek társaságát. A korai órával meg ne törődj, hiszen Evilágban az óra még fel sincs találva.
– De igen, fel van, úgy hívják, hogy napóra – akadékoskodott Dariosz, mire a bohém anagur törzsfő kissé haragra gerjedt:
– Na idefigyelj, te konok ausztrál rendőr! Most mondtam el neked, hogy mit csinálj. Itt, a lugasban ne legyél se rendőr, se kormányzó, egyáltalán semmi, hanem legyél egy laza és vidám ember, aki élvezi az életet. Örülj velünk, és hagyd magad mögött Evilág minden gondját!
– És ti minek örültök?
– Hogyhogy minek? Nem figyelsz? Most mondtam, hogy főzök nektek egy hamisítatlan magyar gulyást! Látod azt a vasbográcsot?
– Látom.
– Na, abban fő. Nemsokára kész lesz. És komolyan mondom neked, hogy ha egyszer megkóstolod, akkor soha többé nem akarsz…
Dariosz közbevágott:
– Az baj, ha ez nekem még nem igazán komoly ok az örömre?
Attila kissé elhúzta a száját:
– Mondjuk szerintem baj. De elnézem neked, mivel még soha életedben nem ettél a főztömből… Akkor meg örülj annak, hogy végre együtt vagyunk mind, az egész csapat! Megjöttek északról a társaink, Raudona meg Guzel, és nagyon jó híreket hoztak. Nemrég elküldtünk egy hintót Marióért és Emmáért, ők is itt vannak. Hát mi lenne ok az örömre, ha nem ez?
A kormányzó gyors számvetést végzett, miközben megkönnyebbülve konstatálta, hogy egyre tisztul az agya és a látása is:
– Estebant nem látom sehol.
– Na jó, hát neki van még egy kis dolga – bólintott megengedően a magyar –, de ne féltsd, biztonságban van, és nem olyan sokára ő is itt lesz közöttünk. Amit már alig várok, mert lenne mit megbeszélnem a derék szakács fiúval.
– Na és Sztavrila?
Az anagur törzsfő összevonta a szemöldökét, és egy darabig rosszallóan bámulta Dariosz arcát, aztán leemelte a karját a válláról, nagyot legyintett, és elvonult a bogrács irányába.
A kormányzó azonban megint csak nem maradt egyedül, mert ekkor odalépett elé Raudona, és bizalmasan közölte:
– Az Aldeába tervezett kiruccanás engedélyezve. Én foglak elvinni, nem Szubotáj. Felszállás alkonyatkor. Addig próbáld megőrizni a józanságodat, máskülönben az egész ügy tárgytalan. Megértetted?
