Osmosis – 299. fejezet

Még messze volt a hajnal, de a Kormányzói Palota belső udvarán, a hangulatos kis lugasban nem fáradtságtól elcsigázott, hanem inkább lelkes és megkönnyebbült emberek ünnepeltek. Dariosz intézkedett, hogy a konyhai személyzet sürgősen készítsen hidegtálakat, és soron kívüli jutalmat ajánlott fel nekik azért, mert eme rendkívüli ügy miatt felzavarták őket éjszakai nyugalmukból.

Szerencsére az italokra nem kellett várni, a palotaszolgák a bort, a mézsört és az egyéb ilyen-olyan frissítőket azonnal felszolgálták a fáklyákkal megvilágított lugasban.

– Szerintem nem létezik Evilág történetében olyan hadvezér, mint ez a Frommeldrup tábornok – vélekedett Attila.

– Mire célzol pontosan? – érdeklődött Dariosz.

– Csak arra, hogy szerintem lelkesebben indult haza egy meg nem vívott csata után, mint ahogy előzőleg hajóra szállt a Fejedelemség kikötőjében.

– Igazad lehet – emelte fel a poharát az ausztrál. – Erre koccintsunk!

Baskír kivételével mindannyian ittak. Oleszja és Szubotáj visszafogottabban, de Attila és Dariosz alaposan megnézték maguknak a pohár fenekét.

– Egyébként ez egy bevált tárgyalási technika rendőri berkekben – árulta el a kormányzó, miután megtörölgette a száját. – Először megkínálod a delikvenst a várható legsúlyosabb következményekkel, aztán felajánlod neki a menekülési útvonalat.

– Ráadásul te voltál a jó zsaru és a rossz zsaru is, egy személyben! Ez a nagy dolog! – rikoltotta vidáman Attila.

– Na, akkor erre koccintsunk! – töltötte újra a poharakat Dariosz.

– Erre is? – kérdezte megütközve a magyar színész. – Nem tudom, számoltad-e, de most fogunk negyedjére koccintani, és a legutóbbi óta nem telt egy perc sem!

– Kit érdekel? – vonta meg a vállát a kormányzó. – Hát nem érted, mi történt, drága magyar barátom? Osmosis megmenekült! Pedig alig egy nappal ezelőtt még minden irányból ellenség fenekedett rá, igen nagy számban!

– Azért még mindig akad egy irány – jegyezte meg halkan Baskír.

Dariosz fenékig ürítette borospoharát, aztán lecsapta az asztalra:
– Úgy van! És kifejezetten örülök neki, hogy ez így alakult. Ugyanis roppantul szeretném, ha Nerid király is szemtanúja lehetne egy olyasféle jelenségnek, mint amilyet ma éjjel láttunk a kikötőben. Mit is mondtál, Szubotáj, hogy mikorra várható déli irányból a támadás?

– Kora délutánra tenném az időpontot – felelte a tatár –, de biztos, ami biztos, nem árt már déltől résen lenni. Ám aggodalomra nincs okod, Oleszjával időben felszállunk, és megkezdjük a járőrözést, onnantól pedig már egészen pontos adatokkal tudunk neked szolgálni.

– Köszönöm – bólintott a kormányzó. – Ennek a Brindeából indult kontingensnek a katonái bizonyára abban a hiszemben fognak partra szállni, hogy semmilyen komoly ellenállásba nem ütközhetnek, mert már az összes hadra fogható emberünket átvezényeltük a kikötőhöz és az északi partokhoz, hogy felvegyük a küzdelmet a betolakodókkal.

– Egyértelmű, hogy egy támadó háromszöget akartak létrehozni – erősítette meg Baskír is –, és valljuk be, ha mi nem segítünk, Osmosis hadserege nem bírt volna ekkora túlerővel. Még ha kapát-kaszát is ragadt volna mindenki, aki harcolni bír, akkor is felmorzsolták volna az ellenállást néhány nap alatt.

Úgy látszott, Attilára is elkezdett hatni a bor, mert ekkor vidáman felnevetett. Dariosz meg is kérdezte tőle, mit talál ennyire viccesnek.

– Hát csak azt – vigyorgott a magyar –, hogy a hadsereged mindeközben édesdeden aludt, és a legtöbb katonádnak halvány gőze sincs róla, hogy álmában voltaképpen megnyerte Osmosis történetének legkomolyabb háborúját.

Most már a kormányzó is elmosolyodott, de aztán megint komollyá vált az arca, és elgondolkodva fordult Baskírhoz:
– Már nem vagyok benne biztos, hogy mindezt így volt a legszerencsésebb levezényelni.

– Ne becsüld le a szóbeszéd erejét és sebességét – biztatta a Tanító. – A kikötőben azért szép számmal akadtak szemtanúk, mind civilek, mind pedig katonák. Holnap a déli partoknál is bőséggel lesznek ilyenek. Egy kvintát nem adok neki, és az egész ország közvéleménye előtt ismert lesz ezeknek a napoknak a története.

Dariosz most már lassan kortyolta a borát, és közben végiggondolt minden mondatot, amely ezen az estén elhangzott. Amikor beleélte magát, hogy légi támogatás nélkül most talán a sziget is és ő maga is az életéért küzdene, hirtelen a szégyen öntötte el. Nem is értette, hogyan feledkezhetett meg a legelemibb kötelességéről, ami az ország első embereként az első teendője kellett volna legyen, miután összegyűlt ez a kis társaság.

Letette a poharát, és felemelkedett az asztaltól. Odament a két pilótához, akik ekkor már kissé félrehúzódva beszélgettek valamiről. Természetesen Oleszja elé állva kezdte mondandóját, de előtte még kezet csókolt a szőke lánynak:
– Összeszámolni sem tudom, hanyadik alkalommal mentetted meg a fővárost, meg az egész köztársaságot, drága hölgyem. Fogadd szívből jövő, hálás köszönetemet. Ha kívánod, alapítok a kedvedért egy új kitüntetést, mert az Osmosis Köztársaságért Érdemrendet már nem érzem eléggé kifejezőnek.

Szubotájban ott bujkált a kisördög, hogy ő is kézcsókra nyújtja a pracliját, elvégre pont ugyanannyi köze volt a győzelemhez, mint a kolleginának, de aztán inkább odébb somfordált. Jól látta ugyanis, hogy Oleszja belepirul a dicséretbe, és úgy vélte, célszerűbb lesz most kettesben hagyni a párocskát, semmint efféle infantilis ugratásokkal megzavarni a miliőt.

Csakhogy Dariosz elől nem menekülhetett. A kormányzó hamarosan utolérte, és nemes egyszerűséggel átölelte:
– Neked is hálás vagyok, derék tatár barátom. Soha nem fogom elfelejteni azt a szolgálatot, amit ennek a jobb sorsra érdemes országnak tettél. Az új hazámnak, Evilág egyetlen köztársaságának, és nem utolsósorban ártatlan népének. Bárcsak minden itt lakó polgár megtudhatná, milyen rettenthetetlen harcost kell tisztelniük benned!

– Kissé mintha érzelgősre ittad volna magadat, legkedvencebb kormányzóm – vigyorodott el Szubotáj.

– Próbálod elbagatellizálni a hőstettedet. Értem én – bólogatott Dariosz. – Ez is a legnagyobb emberek sajátja. A szerénység. Pedig a nyakamat is rá merném tenni, hogy életveszélyes küldetést vállaltatok ezzel a kedves szőke lánnyal… Ugye, hogy életveszélyben voltak?

Ez utóbbit már Baskírnak kiabálta oda a kormányzó, de ekkor Szubotáj hangja is felharsant:
– Ne merj neki válaszolni!

Az öreg Tanító megadóan felemelte mindkét kezét, jelezve, hogy nem kíván belemenni semmiféle vitába.

– Hogy találtad ki ezt a megoldást? – fordult vissza ekkor Dariosz a tatárhoz, mélyen a szemébe nézve, és az ölelés után még mindig a vállán nyugtatva a kezeit.

– Mármint azt, hogy fölmegyek Golubot cserélni a Zvezdára, és lehozom nektek a teljes értékű vadászgépet? – somolygott hamiskásan Szubotáj. – Nem volt túl nehéz dolgom. Amikor csak egyetlen megoldás létezik, akkor nem olyan bonyolult kiválasztani azt az egyet.

Oleszja sokért nem adta volna, ha inkább őt faggatja a kormányzó, és az ő vállain nyugodtak volna a kezei. Már a kézcsóknál is melengető érzések öntötték el az egész testét, és maga is elcsodálkozott azon, hogy olyan vágyat érzett ez iránt a férfi iránt, amilyet még soha, pedig már egy ideje túl volt azon, hogy elismerje saját maga előtt: halálosan beleszeretett Darioszba… A következő pillanatban viszont Szubotáj iránt érzett mély hálát, mert a pilótatársa elkezdett igen komolyan lobbizni az érdekében.

– Ha Oleszja nem jön velem, akkor most talán nincs is miről beszélgetnünk – jelentette ki nagy komolyan a tatár. – Az ő érdeme, hogy a Zvezda immár teljes funkcióban üzemel a fejünk fölött, minden remek és modern szolgáltatásával. Oleszja nélkül tán még bedokkolni sem tudtunk volna az űrállomáson, vagy aztán visszatérni, egyebekről nem is beszélve. Nem untatnálak a technikai részletekkel. Úgyhogy lehet, hogy viccnek szántad ennek az új kitüntetésnek a megalapítását, de ha van valaki, aki tényleg megérdemelne ilyesmit, az minden kétséget kizáróan Oleszja. Csak ő még nálam is szerényebb, ezért hallgat a saját érdemeiről.

Mondjuk ennek a hegyi beszédnek a fele egy nagy humbug volt, ezt a szőke lány is tudta, de e percben csakis az érdekelte, hogy Dariosz végre visszafordult hozzá, olyannyira, hogy még a kezeit is leemelte valahára Szubotáj vállairól.

– Tartozom neked, drága hölgyem – jelentette ki a kormányzó, majd hozzátette: – Lehet, hogy most éppen nem vagyok a legjózanabb, és meggondolatlanságot fogok cselekedni, de momentán akkor is így érzem helyesnek: jövök neked eggyel.

– Ez mit is jelent pontosan? – érdeklődött szerényen Oleszja.

– Nem kevesebbet, mintha lenne a zsebedben egy ütőkártya, egy Jolly Joker, amire az van írva: „Tartozom neked”, alatta pedig ott szerepel Osmosis első emberének aláírása. Felhatalmazlak, hogy ezt a képzeletbeli kártyát a jövőben bármikor felmutasd nekem.

– Ez remek – közölte elégedetten a szőke lány.

– De csak egyszer! – emelte fel a mutatóujját a kormányzó.

– Megértettem – bólintott halvány, ám sokat sejtető mosollyal Oleszja.

Szubotáj fejét még nem kótyagosította el a bor, no meg a bajtársát is elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, mi jár most a szőke hajadon gondolataiban. Mindenesetre nem szólt semmit, elnyomta az elégedett vigyort is, ami pedig nagyon az arcára kívánkozott, és visszaült az asztalhoz, hogy kifaggassa Baskírt:
– Mondd csak, Tanító! Hogy lehet, hogy ezekben a nehéz órákban csak te vagy itt az androidok közül? Már félre ne érts, nem akarok sem számonkérő, sem ünneprontó lenni, pusztán kíváncsiságból kérdezem.

– Talán én nem voltam elég ezekhez a feladatokhoz? – próbált kitérni a válasz elől Baskír.

– Nem akarom vitatni a képességeidet, szó sincs erről – szabadkozott a tatár –, csak hát azt is tudom, hogy ti összeköttetésben álltok egymással. Vedd úgy tehát, mintha a társaid hogyléte és holléte felől érdeklődnék, merő udvariasságból.

– Raudona és Guzel egy igen jelentős küldetésben vesz részt a Fejedelemségben – magyarázta komoly arccal az öreg Tanító. – Gondolom, nem kell hosszan ecsetelnem, hogy számunkra csöppet sem mindegy, mi történik abban az országban, amelynek legfőbb katonai vezetője néhány órája még arra készült, hogy rohammal vegye be Osmosis fővárost. Raudona és Guzel áldásos tevékenysége nélkül kicsit nehezebb lett volna ráébresztenünk Frommeldrup tábornokot, hogy a hadseregének sokkal jobb helye lenne Rőtvár környékén, mint a fővárosunk kikötőjében.

– Én ezt aláírom – bólintott a tatár –, de mintha látványosan kerülnéd, hogy kiejtsd Nihuc nevét. Mi a helyzet a derék vezérezredessel? Nem lett volna itt a helye ezekben a nehéz órákban?

Baskír nem azért volt android, hogy az érzései jól látható formában kiüljenek az ábrázatára akkor is, ha ő ezt nem akarja. Szemrebbenés és arcizomrezdülés nélkül válaszolta tehát:
– Ő a Brindea szigetén történt események megfigyelésével és felügyeletével vette ki a részét a feladatokból.

Az öreg Tanító azt persze nem osztotta meg a hallgatóságával, hogy Nihuc egy ideje kivonta magát a közös kommunikációból, lényegében kikapcsolt, és az is csak a Zvezda központi számítógépének újraindítása óta tudható róla, hogy Brindea környékén tartózkodik.

Mindenesetre a tatár elfogadta a választ, és most már ő is teleöntötte a borospoharát, aztán pedig lapos és szerfölött elégedett pillantásokat vetett a lugas túlsó felére, ahol Dariosz és Oleszja éppen összenevettek valamin.