Osmosis – 291. fejezet

Guzel olyan magától értetődő természetességgel lépdelt a Brital nagyúr székhelyét és főhadiszállását képező várkastély felé, mintha csak egy messziről jött, gyanútlan vándor lett volna, aki azt sem tudja, hogy éppen melyik országnak tapodja a gyalogútjait. Arcán szelíd mosollyal forgatta a fejét, és gyönyörködött a tájban, amelybe éppúgy beletartozott a távoli dombokat borító erdőségek látványa, mint a várkastélyt körülvevő vizesárok ragyogó kékeszöld színe.

Amikor odaért a kapuhoz, mélyen az őr szemébe nézett, és így szólt:
– Te most haladéktalanul intézkedsz, hogy vezessenek a legfőbb hadurad elé, mert pontosan tudod, hogy komoly beszédem van vele!

A katona arcára rémülettel vegyes csodálkozás ült ki, aztán szép lassan, mint akit hipnotizáltak, a kapu felé fordult, és beengedte rajta a jövevényt. Sőt, fel is vezette a toronyszobába, ahol Brital nagyúr éppen három másik cimborájával múlatta az időt.

A főurak történetesen boroztak, de igazából még egyikük sem volt részeg, talán az egyik nagybirtokost kivéve, akinek a szeme úgy csillogott, akár az apró izzadságcseppekkel borított kopasz feje. Így hát nem volt meglepő, hogy ő volt az is, aki a leginkább elcsodálkozott a szegényes ruházatú vendég bebocsátásán, és nekihevülten ordibálni kezdett:

– Mit nem képzelsz magadról, te nyomorult katona?! Nem látod, hogy itt magas rangú urak fontos dolgokról tárgyalnak? Ki kérte tőled, hogy elénk vezess efféle tarháló vándorlegényeket? Nem félsz attól, hogy mindjárt kiváglak az ablakon?

– Már megbocsáss, kedves kuzin – emelkedett fel az asztaltól Brital nagyúr –, de ez itt még mindig az én várkastélyom, meg az én katonám. Szíves engedelmeddel majd én eldöntöm, hogy kit kell kivágni az ablakon, és kit nem.

Azzal odalépdelt Guzel elé, és közben egyfolytában szúrós szemmel vizslatta a jövevényt. Egyébiránt a fiatal Tanító is pont ugyanezt művelte, mármint ami a tekintetek összeakasztását illeti, azzal a különbséggel, hogy Guzelnek nagyjából volt fogalma arról, miféle tárgyalás fog itt lezajlani, Brital nagyúrnak azonban egyelőre gőze sem volt semmiről. Meg is kérdezte hát:

– Mondd csak, te csavargó! Mivel tudtad rábírni a kapuőrömet, hogy a színem elé vezessen?

– Dicsőség házad népére, nagyuram! – köszönt illendően Guzel. – Csak a legnagyobb elismerés hangján tudok szólni a katonáidról, akik méltóak eme pompás várkastély nívójához, hiszen lám, ez a kapuőr is oly okos ember, hogy rögtön belátta, közlendőm a nagy tekintélyű Brital nagyúr felé nem tűr halasztást.

Bár a házigazda kedvelte a hízelgést, azt már nem állhatta, hogy a jelenlétében dicsérgessék azt a katonáját, akinél butább arcú közlegényt hirtelen fel sem tudott volna idézni az emlékezetében. Intett is a kapuőrnek, hogy haladéktalanul hordja el az irháját a toronyszobából, és térjen vissza a szolgálatához.

– Jól forog a nyelved, idegen – ismerte el egészen közel lépve Guzelhez. – De vajon tudsz-e mást is a hízelkedésen kívül?

– Tudok bizony, nagyuram – bólintott a Tanító. – Olyan hírt hoztam neked, amely országos jelentőségű, akár az egész Fejedelemség sorsa megfordulhat rajta.

– Mit nem mondasz? – mosolyodott el Brital nagyúr, de aztán hamar meggondolta magát, és megragadva a jövevény grabancát egyenesen az arcába sziszegte: – Ha azt hiszed, hogy valami szélhámos szónoklattal elkábíthatsz, és fénylő aranypénzeket csalhatsz ki tőlem, akkor még nem ismersz engem.

– Szélhámosságról szó sincs, aranyakat pedig végképp nem várok a hírekért, amiket hoztam – szögezte le Guzel, mélyen a házigazda szemébe nézve. – De most már rátérnék a lényegre, hogy ne raboljam hiába méltóságod idejét.

– Éppen kérni akartam – engedte el a jövevény posztóingének gallérját Brital, és visszaindult az asztalon álldogáló boros kupája felé.

– A Gunnerud Hercegség hadserege Kalrund fejedelem ellen fordult – közölte Guzel, mire a házigazda keze megállt a levegőben, és úgy tűnt, már soha nem is fogja elérni azt a bizonyos boros kupát.

– Mit beszélsz? – pördült meg a csizmája sarkán, és a cimborái is felpattantak a helyükről, kivéve a pityókás kis kopaszt, aki röhögésben tört ki:

– Igazán mulatságos széltoló vagy! – hahotázott az asztalra borulva. – Mondd, te még nem hallottál róla, hogy a Fejedelemség és a Hercegség katonai szövetségesek? Kicsit jobban rá kellett volna készülnöd erre a mutatványra, mert ebből így nem lesz alamizsna. Én legalábbis egy karéj száraz kenyeret sem vetnék eléd egy ennyire silány tréfáért cserébe.

Guzel ügyet sem vetett az ittas hangoskodóra, inkább folyamatosan a házigazda arcába nézve ütötte a vasat:
– Olyan helyzet kezd kialakulni Rőtvárban, amely a lehető legkedvezőbbnek bizonyulhat számodra, nagyuram. A Fejedelemség szövetségi hadereje tengerre szállt, és megindult Osmosis szigete felé, de a Hercegség csapatai nem követték a tervet. Az utolsó pillanatban meggondolták magukat, és nem szálltak hajóba Királyrévben, hanem inkább visszafordultak északnak, és most Rőtvár felé menetelnek.

– Mesebeszéd – legyintett az elhangzottakra a kis kopasz, de Brital odaszólt neki:
– Kedves kuzin, maradj csöndben!

– Amit mondok, nem mesebeszéd és nem tréfadolog – bizonygatta Guzel. – Nagyuram! Ha most összeszeded a seregedet, és Rőtvárhoz vonulsz, akkor jó eséllyel a főváros megmentőjeként fogod beírni magad a Fejedelemség történetébe. Akár még a trónra is felülhetsz, ha netán Kalrund vagy a jogos örökösök erre már valamilyen ok miatt nem lesznek képesek. Hiszen régóta ez minden vágyad, nem igaz?

Az utolsó mondatra mindenki felkapta a fejét. Természetesen a kótyagos kopasz reagált először:
– Mit merészelsz, te buta paraszt?! Ez felségárulás! Mindjárt kiváglak a…

– Fogd már be a pofádat, kedves kuzin! – torkolta le a rokonát Brital nagyúr, aztán újra odalépett a hívatlan vendéghez, és firtatni kezdte, hogy honnan származnak az ismeretei.

– Fontos ez? – kérdezett vissza Guzel.

– És azt honnan a pokolból veszed, hogy én a trónra pályázok? – háborgott tovább a várkastély ura.

– Ó, hát azt nem csak én tudom – mosolygott szelíden a Tanító. – Valljuk be, nagyuram, te néha nem rejted véka alá ebbéli vágyadat. Főleg, ha egy kicsit kapatos vagy, és vigyázatlanul jönnek a szavak nagybecsű szájadra.

Brital cimborái ekkor már a tőreik markolata után kapdostak, és tán meg is indultak volna az ajtónál álldogáló jövevény felé, de a nagyúr egyetlen kézmozdulattal helyre parancsolta őket.

– Emlékezz csak rá, nagyuram – folytatta szemtelenül Guzel –, hogy nemrégiben belefutottatok egy másik vándorba, nem is olyan messze innen, egy erdei tisztáson. Pontosabban szólva ő futott belétek. No, hát ott sem tartott sokáig megtudni a titkodat, hiszen annyira beboroztál, hogy magad sem vetted észre, de már a kérdéseiddel is elárultad, hogy éppen egy Kalrund elleni összeesküvést szövögettetek a tűz körül. Az itt jelen lévő uraságokkal egyetemben.

Britalt csupán egyetlen dolog akadályozta meg, hogy átharapja a csavargó torkát. Még nem szedett ki belőle minden információt, amire szüksége volt. Újra odalépett a jövevény elé, és mélyen a szemébe nézett. (Nem sejthette, hogy bár ezzel utat nyit az adatáramlásnak, az éppen ellenkező irányú lesz, mint szerette volna.) Mérgeskígyóként sziszegte az arcába:

– Nagyon jól emlékszem arra az esetre. És most már azt is tudom, hogy ki vagy. Már amióta beléptél ide, azóta töprengek rajta, hogy kire emlékeztet engem a sunyi ábrázatod. De most rájöttem, kire hasonlítasz. Arra az ősz hajú emberre, aki odapofátlankodott az erdei tisztásra, amikor ezekkel az urakkal egy jól sikerült vadászat után húst sütöttünk. Pont olyan szemtelen és tudálékos volt, mint te. Talán az apád?

– Az – hagyta rá Guzel.

– Tudtam én, hogy egy bandába tartoztok! – hördült fel diadalmasan Brital, aztán megragadta a jövevény grabancát: – Az apád nem fizethetett meg érte, hogy kihallgatott minket, mert gyáva nyúlként elfutott! De most százszorosan bosszút állunk rajtad, a nyomorult fián!

Az asztaltársaság, élén a kopasz kuzinnal, lelkesen üdvözölte a tervet. Csakhogy ekkor különös közjáték történt. A jövevény elkezdte lefejteni Brital nagyúr kezeit a posztóinge gallérjáról, az meg csak megkövülten állt, és hagyta.

– Mi tagadás, nem tetszik a terved, nagyuram – szólt könnyed, csevegő modorban Guzel. – De tudod, mit? Csináljuk úgy, hogy mindannyiunknak jó legyen. Úgyis ki akartatok vetni az ablakon, nem igaz? Hát én most megteszem azt a szívességet, hogy önszántamból az ablakon át távozom.

Azzal odaszökkent a toronyszoba sokat emlegetett nyílászárójához, felugrott rá, majd kiült a párkányára, de még utoljára visszafordult:
– Aztán gondolkozz el mindazon, amit mondtam, nagyuram. A rőtvári helyzetről, egy szó nem sok, annyit sem hazudtam. Ilyen lehetőséged talán soha többé nem lesz, hogy a főváros megmentőjeként beírd magad a Fejedelemség történetébe. Ismétlem, akár még a trónra is felülhetsz, ha netán Kalrund vagy a jogos örökösök erre már valamilyen ok miatt nem lesznek képesek.

Rövid szózata után Guzel a mélybe vetette magát a toronyszoba ablakából. Legalábbis odabentről ez volt a látszat. Természetesen a kapatos társaság egyetlen tagja sem volt tisztában az android képességeivel, így el sem tudták képzelni, hogy a jövevény megkapaszkodik a fal kiszögelléseiben, átmászik a torony túloldalára, és ott leereszkedik egészen a várárokig.

Először a kis kopasz szaladt az ablakhoz, de be kellett látnia, ő annyira alacsony, hogy legfeljebb a tájat bámulhatja a boltíves nyíláson át, a várkastély tövébe letekinteni nincs esélye.

– Pusztulj már innen, kedves kuzin! – lökte félre haragosan Brital nagyúr, de ő is hiába igyekezett. Kihajolt ugyan, ám akkor már semmi nyomát nem látta a szemtelen vendégnek.

Persze fellármázta az őrséget, és parancsot adott a katonáinak, hogy kerítsék elő a csavargót a várárokból, akár dárdával átszúrva is, de már hiába. Guzel addigra rég átúszott a várkastély túloldalára, és csak ott bukkant fel a víz alól. Elrohant az erdő felé, ahol az Orelt hagyta, közben pedig leadta a jelentést, miszerint a Sokszög Hadművelet kapcsán minden a tervek szerint halad.