Emma rémülten rohant le az emeletről. Már odafenn is érzékelte, hogy valami rémületes dolog folyik a bejárat előtt, és habozás nélkül Marióhoz indult. Amint kilépett a villából, megnyugodva konstatálta, hogy a szerelme épségben van, ráadásul a gazemberek is megfutamodtak. Kivéve egyet, amelyik szétvetett karokkal és lábakkal hevert a füvön.
A lány feltette a jelen helyzetben leglogikusabb kérdést:
– Hun a feje?
Mariót megnyugtatta ez a fajta érdeklődés. Tudniillik ebből ki lehetett következtetni, hogy az incidens leglátványosabb pillanatában a lány körülbelül a lépcsőfordulónál tartózkodhatott, így most nem kell neki elmagyaráznia, hogy a kardja nem robbanófejes varázspálca. Ő csak mutogatott vele, de a segítség a levegőből érkezett, egy láthatatlan űrhajóból, ahol egy tatár pilóta vezérelte a fegyverzetet, bizonyos Szubotáj nevezetű anagur törzsfőnök, aki mellesleg egy Föld nevű bolygóról származik, akárcsak ő, Mario.
Az olasz fiú egy pillanatra megborzongott, amikor elképzelte, milyen arcot vágna egy ilyen mesedélután folyamán Emma, és a végén mennyire nézné őt gyakorló elmebetegnek.
Merengéséből az zökkentette ki, hogy Baskír megszorította a karját:
– El kell ásnunk a tetemet a hátsó kertben.
– Rendben. De mi lesz az agyvelődarabokkal meg a koponyaszilánkokkal?
– Kiengedem a kutyákat, azok majd eltakarítják, emiatt csöppet se aggódj.
Mario odasietett Emmához, aki még mindig a hullánál tartózkodott, és viszolygással vegyes érdeklődéssel szemlélte. Átkarolta a lányt, maga felé fordította, gyöngéden megcsókolta az arcát, és belesuttogta a fülébe:
– Menj fel a szobánkba, édesem. Hamarosan jövök én is, aztán mindent szépen megbeszélünk.
Miután elföldelték a fej nélküli tetemet, Baskír elkapta az olasz fiú karját, és így szólt:
– Ne siess még annyira Emmához, beszédem van veled.
– Nofene. Mi a baj? – kérdezte kissé flegmán Mario.
– Én is éppen ezt akartam megtudakolni tőled. Mert érzem ám, hogy valami nyomaszt, és talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy csupa ostoba gondolat jár-kel az elmédben.
A fiú félrekapta a fejét, mert nem tudta elviselni az öregember tekintetét, és megborzongott arra a gondolatra, hogy a Tanító belelát az agyába.
– Ha van valaki, akivel egészen nyugodtan beszélhetsz erről, hát hidd el, hogy az én vagyok – bizonygatta szelíden Baskír.
Mario megenyhült. Még úgy is, hogy nem nézett rá, valami elképesztő nyugalom áradt az öregemberből. Afféle igazi, békebeli, biztonságot adó melegség volt a hangjában, aminek nem lehetett ellenállni.
– Hát jó, legyen – sóhajtott nagyot az olasz fiú, és aztán őszintén, teljesen kitárulkozva számolt be róla, miféle gondolatok gyötrik egy ideje.
Az elbeszélés végén Baskír szelíden bólintott:
– Jól sejtettem, csupa megalapozatlan félelem és hamis kiindulási alappal bíró képzelgés. Vedd tudomásul, hogy fontos tagja vagy a küldetésnek, ezt mindannyian tudjuk és elismerjük. Még a kormányzó is, akivel kapcsolatban tévesen hiszed azt, hogy mellőzni akar téged. Ugyan, miért tenne ilyet? Számtalan helyzetben bizonyítottál már, többek közt neki is, semmi oka nem volna rá, hogy félreállítson. Az viszont tény, hogy nem minden szituációban küldünk be téged az események sűrűjébe, de ez csak azért van, mert mindenkire vigyázunk, és például tőled sem várjuk el, hogy túlvállald magad. Lehet, hogy sebezhetetlen vagy, de korántsem halhatatlan, ezt soha ne feledd el.
Ez volt az a pont, amikor Mariónak ezernyi kérdése akadt volna, csakhogy ekkor Baskír üzenetet kapott, amelynek értelmében haladéktalanul vissza kellett indulnia Osmosis fővárosba. Így hát csak egy ígéretet tudott a fiú lelkére kötni, miszerint a legközelebbi alkalommal folytatják majd a beszélgetést.
Mario először csalódottan nézett az elsiető öregember után, de aztán megvonta a vállát, és halványan elmosolyodott. Nem kell telhetetlennek lenni. Ez is jóval több, mint amire ezen a délelőttön számított. Ha pedig a Tanító betartja az ígéretét – és miért ne tartaná be? –, akkor hamarosan elmúlhat minden rossz érzése.
Ami a rossz érzéseket illeti, azokból jócskán kijutott odafenn, a légtérben Szubotájnak is. A Golub ekkor már rég nem az Orgil-villa fölött lebegett, hanem nagyjából két kilométeres magasságban járt, a tatár pedig aggodalmasan szemlélte a nyugati látóhatárt.
– Nem tetszik nekem az a hamufelhő – osztotta meg gondolatait Oleszjával. – Mit szólnál hozzá, ha bemérnénk az irányát és a sebességét?
– Nem kaptunk rá engedélyt, hogy elhagyjuk a műveleti helyszínt – emlékeztetett rá a lány.
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy a botkormány legapróbb megmozdításához is engedélyt fogok kérni – csattant fel a pilótatársa. – Szedd már össze magad, galambocskám, és ne legyél ennyire Raudona katonája! Egyébként is, az a benyomásom alakult ki, hogy a barátnőd igencsak díjazza, ha valakinek önálló gondolatai vannak, és azok mentén cselekedni is képes anélkül, hogy mindent a szájába kellene rágni.
– De mi van, ha még nem múlt el odalenn a veszély?
– Most viccelsz? Szerinted van olyan katona, aki a történtek után a villa közelébe merészkedne? Nem mondanám, hogy túlzottan képben vagyok a meori vallást illetően, de szerintem nincs az az isten, amelyiknek a kedvéért Zsatar főpap bármelyik pribékje odatolná a pofáját, ahol egy váratlan pillanatban szétpukkanhat a feje.
– Akkor is rossz érzéseim vannak…
– Nekem is, csak engem most már nem a leküzdött feladat érdekel, hanem az, amelyik még előttünk van. Márpedig abba jelentősen bekavarhat ez az átkozott hamufelhő – mondta Szubotáj, és közben megragadta a botkormányt, majd elkezdte emelni a vadászgépet, egyenesen a felhők fölé.
Bő másfél órával később a tatár minden félelme beigazolódott. Az összes mérés azt támasztotta alá, hogy a hamufelhő nyílegyenesen tart Osmosis felé.
– Hacsak nem változik meg jelentősen a szélirány, akkor az arénai haccacárénak lőttek – szólalt meg aggodalmasan Szubotáj, amikor hosszú idő után levette a tekintetét a műszerekről és a kijelzőről.
– Nem feltétlenül – jegyezte meg Oleszja.
– Ne idegesíts már fel, galambocskám! – dörmögött a tatár. – Hát tényleg nem látod át, hogy mi a helyzet? Képzeld már el azt a jelenetet, amikor Dariosz barátunk lelkesen papol odalenn az egy igaz Istenről, meg az új rendről, erre Osmosis azúrkék egére bekúszik egy átláthatatlan hamufelhő, eltakarja a Napot, és alkonyati sötétségbe borítja a várost! Ezek a primitív emberek vajon miféle jelnek vennék ezt? Szerinted támogató tetszésnyilvánításnak az egy igaz Isten részéről?
A szőke lány gúnyosan elmosolyodott:
– Úgy emlékeztem, hogy sokkal színesebb a fantáziád, pláne a kreativitásod. Miért csak egy irányba tudsz gondolkodni? Arról nem is beszélve, hogy neked állítólag egy olyan férfi a legjobb barátod Evilágon, aki a Földön jeles színművész volt. Öt év alatt sem tudott némi dramaturgiai érzéket beléd plántálni?
Szubotáj rosszallóan nézett a pilótatársára, és epésen odaszólt:
– Ha befejezted a szurkálódást, talán konkrétan is elmesélhetnéd, mi jár abban a csinos fejecskédben, hátha akkor kicsit beljebb leszünk a megoldást illetően.
– Idefigyelj! Egy sötét hamufelhő megérkezésének pozitív vagy negatív előjelét az adja, hogy mely dramaturgiai pillanatban történik meg a dolog. Még az is lehet, hogy ez a jelenség éppenséggel pont azt támasztaná alá, amiről Dariosz az adott pillanatban előadást tart odalenn. És olyan megerősítést adna a mondandójának, amilyet ezen a szigeten öt évvel ezelőtt láttak utoljára. Kezded már kapisgálni?
A tatár arcán az látszott, hogy kezdi, de azért akadnak még fenntartásai:
– Voltaképpen igazad van, készséggel elismerem, csak hát az a bibi, hogy ennek az egésznek az összehangolásához iszonyú pontos kommunikáció szükségeltetik. Hogy fogjuk ezt megoldani? Nekünk a légtérben kell maradnunk, hogy előre tudjuk jelezni a hamufelhő érkezését.
– Te jó ég! Hogy neked milyen nehéz a fejed, amióta elhagytuk a súlytalanságot! Már miért kéne mindkettőnknek a Golub fedélzetén maradnunk? – értetlenkedett Oleszja. – Engem szépen leteszel, én mindvégig Dariosz mellett maradok, és így minden gond nélkül közvetíthetek a kormányzó és közted.
– Negatív!
Eme szigorú felharsanás már a hangszórók felől jött, és Raudona értékelését tartalmazta, de a parancs nem merült ki ebben az egyszavas minősítésben, hanem így folytatódott:
– Nagyon fontos nap a mai. Megkívánja, hogy a biztonság kedvéért mindvégig két teljes értékű pilóta tartózkodjon a vadászgép vezetőfülkéjében. A kommunikációt az Arénával másképp kell megoldanotok. Nagyon szomorú lennék, ha a legutóbbi fejlemények tükrében nem találnátok ki magatoktól is, hogy kire gondolok!
Szubotáj néhány másodpercig meredten bámult maga elé, aztán megjelent a lelki szemei előtt egy, a pusztai ötvösművészet nagyszerűségét szimbolizáló fülbevaló, és kibökte:
– Attila…
– Úgy van! – nyugtázta a vörös démon. – Egyébként szívből gratulálok, eddig példaértékű a munkátok és az együttműködésetek. A földi parancsnokaitok nagyon büszkék lennének rátok. Csak így tovább!
A tatár elégedetten feszített a pilótaülésben, és nagy büszkeségében még szívesen elcsevegett volna a metamorffal:
– Te Raudona! Nem hagy nyugodni a kérdés, ezért felteszem. Mondd csak, ez a bizonyos Központ még a vulkánokat is képes befolyásolni ezen a bolygón?
Néma csönd volt az éterben, és még csak sejteni sem lehetett, hogy a vörös démon nem tud, vagy nem akar válaszolni erre a kérdésre.
Mindenesetre Szubotájnak nem szegte kedvét a válasz elmaradása:
– Na ugye, hogy kreatív vagyok! – szúrt oda diadalmasan Oleszjának. – A Zvezda újra teljes értékű műholdként üzemel, tehát akkor teremtünk kapcsolatot Attilával, amikor csak akarunk. Hála annak a ténynek, hogy az én derék magyar testvérem még akkor sem veszi ki a fülbevalóját, amikor fürdik.
A szőke lány egyelőre nem osztozott pilótatársa jókedvében. Már egészen beleélte magát, hogy a nap hátralévő részét Dariosz mellett töltheti, még olyan ikonikus helyszíneken is, mint például az Aréna küzdőtere. Milyen szép is lett volna a kormányzó oldalán állni egy ekkora embertömeg előtt! Erre tessék! Pont az a két illető húzza keresztül a számítását, akik a legjobban tudhatják, mennyire szereti ezt a kivételes képességű férfit.
De persze csak magában dohogott. Egy hivatásos katona, egy jól képzett űrhajós nem reklamál semmilyen parancs esetén, mert jól tudja, hogy az ilyesminek sosincs jó vége.
El vagyok bűvölve 🙂