Osmosis – 27. fejezet

Emmának igaza lett, másnap már tényleg képes volt lóra ülni. Mario rögtön mondta is, hogy az első adandó alkalommal szedni fog egy nagy csokrot ebből a hasznos kis növényből, és az iránt érdeklődött, vajon szárítva és tartósítva is megőrzi-e a hatását. A nő felnevetett, mondván, hogy minek sebgyógyító orvosság annak, aki maga a Sebezhetetlen. A fiú mindezt széles mosollyal nyugtázta, de ezt természetesen a mögötte ülő cseléd nem láthatta.

– Egyébként sokféle gyógynövényt ismersz? – kérdezte kíváncsian.

– Hát persze – bizonygatta Emma. – Az erdő telis-tele van vélük, oszt majnem mindeggyik jó valamire. Ha szabad ember vónák, akkor nyitnák egy kis bótot valamék városba, oszt ripsz-ropsz meggazdagodnák.

Mario kissé szívta a fogát, de nem tett szóvá semmit. Igazából máris a szívébe zárta a nőt, és maga is meglepődött, mennyire vonzódik hozzá, dacára az évtizedes korkülönbségnek. Csak hát ez az elviselhetetlen tájszólás! Ez a bugris beszéd! Ettől néha legszívesebben ráharapott volna a lova kantárjára.

Már dél is elmúlhatott, amikor egy zöldes vízű kis tavacska mellett megálltak. Emma volt, aki azt kérte, hogy táborozzanak le egy kicsit, és eléggé izgatott lett, amikor meglátta a helyszínt, de nem árulta el, hogy miért. Csakhamar a fiúra is átragadt az izgalom, bár egészen más okból.

A tavacskát, amit Mario a földi életében leginkább a kacsaúsztató szóval írt volna le, valamiféle hatalmas levelű növényzet borította, szinte a teljes felületén. Emma gondolkodás nélkül belegázolt a tóba, még csak a szoknyáját sem húzta fel, igaz, annyira nem is volt mély a víz, hogy erre szükség lett volna. Aztán leszakított néhány nagy levelet a tavacska felszínén tenyésző növényekről, és kiült a partra. Kinézett magának egy lapos követ, amelynek kissé homorú volt a felülete, és mint valami tálba, beletépkedte a leveleket. Majd keresett egy tojásdad alakú másik követ, amely a célnak éppen megfelelt, és módszeresen elkezdte megdolgozni a növényt, mintha csak egy mozsarat használna.

A fiú kikötötte a lovát a tavacskára hajló egyik fa törzséhez, és érdeklődve figyelte, min ügyködik a cselédje. Emma egy idő után felállt, visszagázolt a vízbe, és most a növény piros, lédús terméséből is szakított néhányat, majd a gyermekökölnyi bogyókat beledolgozta az egyvelegbe, ezáltal hamarosan egy krémszerű masszát kapott.

– Vialli úrfi! – fordult hátra a nő. – Ha szépen megkérem, bekenné evvel a kenceficével a sebeimet?

A fiúnak komoly nehézséget okozott, hogy palástolni tudja megindultságát. Úgy érezte, a kép, amit lát, valóban földöntúli. Ott áll előtte egy nő, szende, esdeklő tekintettel, és a tenyerén valami furcsa, zöld masszát nyújt felé. Az erdei tisztásra ömlő napfényt megszűrik a fák lombjai, mégis, a nő szőke haja csodás aranyfényben pompázik. És ami a legizgatóbb, pontosan lehet tudni, hogy pillanatokon belül újra levetkőzik majd előtte.

– Hát persze, nagyon szívesen – vette át a maszlagot Mario, és próbált közömbösnek tűnni. Miközben óvatosan megszagolta a kellemesen illatozó anyagot, Emma már le is dobálta a ruháit, és a szokásos módon hasra feküdt a tavacska partján.

A fiú letérdelt, és egyik kezéből a másikba adagolva, szép finoman felvitte a rögtönzött kenőcsöt a cselédje bőrére. Tartózkodó módon a hátán kezdte a műveletet, de aztán hamar eljött az idő, és muszáj volt rátérnie a fenekére is.

Igazából életében először ért egy nő meztelen fenekéhez, már ha kifelejtjük az egyenletből azt a vékony kenőcsréteget, amely az ujjai és Emma bőre között volt jelen ezekben a meghitt percekben. És igyekezett is kiélvezni a tevékenykedése minden pillanatát.

Emma közben lehunyta a szemét, és már nemcsak a keverék hűsítő és gyógyító hatását élvezte, hanem önfeledten beleélte magát egy olyan helyzetbe, ahol ő és ez a lovagias fiatalúr nem külön kasztba tartoznak, nem alá- és fölérendeltjei egymásnak, hanem bátran áldozhatnak a szerelem oltárán, és ezért nem szólhatja meg őket senki.

A varázslat véget ért, a gyógyászati szempontból szerfölött indokolt testi érintkezés mindkét tagja igyekezett visszafogott módon hozzáállni a történtekhez, így aztán hamarosan újra lóháton folytathatták az útjukat Királyrév felé.

Délután kiértek az erdőből, és nagyon úgy festett, hogy egy darabig kénytelenek lesznek a nyílt vidéken folytatni az utat. Rétek és szántók következtek, nagy mezőségek, és csak alkonyat körül mutatkozott a távolban valamiféle erdőség.

Ekkor azonban feltűnt az úton egy különös csoportosulás. Néhány zászlóvivő, egy szakasznyi katona, egy kikiáltó, meg még egy pár ember, akik az ilyen vásári vagy karneváli forgatagokhoz mindenképpen szükségesek.

Mario Vialli első gondolata az volt, hogy kitér az útjukból, hiszen mit lehet tudni. De aztán egész testében megmerevedett, és tátott szájjal bámulta a menetet, főleg a zászlajukat. Most már kezdte érteni, miféle karikákról és miféle betűkről beszélt a Troden nevű paraszt abban a koszlott fogadóban. A lobogón a semmivel össze nem téveszthető ötkarikás logó szerepelt, alatta pedig latin betűkkel a felirat: OLIMPIA.

Elfutották a szemét a könnyek, és úgy érezte, igencsak jól döntött, amikor dél felé vette az irányt, mert úgy sejtette, hogy ott lakozik a hazatérés záloga. És immár abban is biztos lehetett, hogy nincs egyedül ebben a furcsa világban földi emberként.