Osmosis – 265. fejezet

Dariosz persze nem azért volt államférfi, hogy ne kapja össze magát szinte azonnal. Mi tagadás, kissé szégyellte is az iménti elgyengülését, de most még csak ezzel sem foglalkozott, hanem máris a lehetséges megoldások jártak a fejében.

– Ugyebár, most egy vadászgép pilótafülkéjében ülünk – szögezte le fakó hangon. – Mondd csak, tatár barátom, nincs valami trükköd, amivel ezt a hajóhadat el lehetne pusztítani, vagy akár csak ártalmatlanná tenni? Olyasmire gondolok, mint például az a Szigma-hatás, vagy valami hason…

– Nincsen, hogy a Világügyelő Férfiú bocsátana cunamit erre az egész rohadt kikötőre! – vágott közbe dühödten káromkodva Szubotáj. – Elmeséltem már neked, nem is olyan régen, hogy a Golub madárkám képességeinek a töredékét sem tudom kihasználni addig, amíg újra tele nem lesz töltve az üzemanyagtartálya. Addig lényegében minden nagy energiát igénylő harci funkciója le van tiltva.

– Na jó, de hát az a Szigma-hatás is olyan, ami…

– Ami nem igényel különösebben nagy energiát – fejezte be a kormányzó mondatát a pilóta –, és igazából nem is minősül primér harci funkciónak.

– Rá sem merek gondolni, milyenek lehetnek azok a primér harci funkciók – dünnyögött az orra alatt Dariosz, de nem olyan halkan, hogy a tatár ne hallja meg.

– Én meg nem sorolom fel neked, hogy a Golub hányféle módon és hány perc alatt tudná kiiktatni ezt az egész hajóhadat, ha birtokában lehetne minden képességének, mert a végén még megint elsírod magad – felelte Szubotáj, de csöppet sem cinikus, pláne nem gúnyos módon. Látszott rajta, hogy nagyon is dühíti az a fajta tehetetlenség, amelyet lényegében pont úgy élt meg, akárcsak Osmosis első embere.

Tett egy nagy kört a kikötő felett, így még egyszer, utoljára alaposan szemrevételezhették a rettenetesnek tűnő armadát, de aztán a sziget belseje felé irányította a vadászgépet.

– Nézzünk körül egy kicsit Neridea egyéb tájain is – indítványozta, miközben aggodalmas pillantásokat vetett a műszerfalra. – Sok lehetőségünk nem lesz, mert mindjárt vissza kell fordulnunk Osmosis felé.

– Tudom, tudom – bólogatott a kormányzó –, mindjárt ránk sötétedik.

– A besötétedéssel a világon semmiféle probléma nem volna, csakhogy fogytán az üzemanyag – magyarázta Szubotáj. – Egyébként is sötétben fogunk visszaérkezni a szigetedre, mert olyan lassú üzemmódban fogok repülni, hogy azt az energiakímélő sebességet talán még egy háromszintes gálya is tudná hozni, feltéve, ha előtte minden evezőst jól bedoppingolnak.

Dariosz máskor vevő lett volna a tatár fanyar humorára, de most számtalan kérdés pörgött az elméjében, és igen nehezen tudta kiválasztani, melyikkel indítson. Mindenesetre először a számára legnyugtalanítóbbra kérdezett rá:

– Biztos, hogy sötétben is visszatalálsz Osmosis fölé? Nem volna jó, ha megint vízre kéne letenned a Golubot…

– Nem lesz semmi gond, majd meglátod. Ez az egyetlen dolog, amin most egyáltalán nem kell aggódnod.

– Mondd csak, ezt a Szigma-hatást nem lehet alkalmazni, amikor megindul a hajóhad Osmosis ellen? – kérdezte Dariosz másodjára, de a hangjából is érződött, hogy maga sem bízik az optimista válaszban.

– Sokat nem érünk vele, ha átmenetileg leszedáljuk a hajókon tartózkodó embereket – csóválta a fejét Szubotáj. – Számít az, ha lassabban eveznek, és pár órával később érnek oda a szigeted partjaihoz? Vagy hogy útközben a harcosok ezrei átmenetileg bambább arckifejezéssel utaztak? Mert szerintem semmit. Még a partraszállásnál vagy Osmosis sziklafalainak megrohamozásánál lehetne némi hatása, de ennyi támadó harcos esetében elenyésző.

Dariosz nagyot sóhajtott:
– És akkor még a norling hadakat nem is említettük…

A pilóta erre már nem szólt semmit, mert egyrészt nem szerette volna még tovább fokozni Dariosz félelmeit, másrészt pedig egy igen érdekes területet vett észre a Golub ablakán keresztül, és rögtön oda is irányította a vadászgépet.

– Hagyjuk most a sopánkodást, kormányzó! – javasolta izgatottan. – Kérlek, vedd kezelésbe újra a kijelződet, és pásztázd végig azt a szakaszt, amely fölött mindjárt el fogunk repülni!

Ha Szubotájnak volt is olyan célja, hogy ne súlyosbítsa a kormányzó lelkiállapotát, hát most dugába dőlt a terv. Egy sűrű erdővel körülvett, hatalmas laktanya látszott a kijelzőn, amelynek barakkjai között mindenhol jól felszerelt ezredek gyakorlatoztak. A kvinta utolsó napjának estéjén, azaz bornapon.

– Nem akarlak végképp elkeseríteni, kormányzó – szólalt meg óvatosan Szubotáj –, de ha nálunk hétvégén gyakorlatot rendeltek el, akkor biztosan tudhattuk, hogy küszöbön áll a bevetésünk.

A hazafelé vezető légi úton Dariosz persze rácsodálkozott a Golub éjszakai üzemmódban való működésére, különös tekintettel a varázslatos szélvédőre, akárcsak korábban Esteban. És ha már így alakult, javaslatot tett a Kalrund Fejedelemség déli partvidékeinek felderítésére, de aztán hamar elvetette a saját indítványát, szinte már abban a pillanatban, amikor kimondta. És még elnézést is kért a tatártól, amiért egy kivihetetlen tervvel hozakodott elő. Hiszen nem volt elég üzemanyag egy efféle kémlelődéshez.

Viszont mindketten elcsodálkoztak azon, hogy a Régi Arénában való landoláskor senki sem fogadta őket. Mármint sem Raudona, sem Nihuc vezérezreses nem volt jelen, de még a Mocsárvidék lányai sem szaladoztak, mint földi kisegítő személyzet. A sötétbe burkolózó homokpadra leszálló jármű mellett egyedül egy baltaarcú, hatalmas termetű kormányzói testőr jelent meg, és a rájuk oly jellemző fahangon közölte, miszerint odakinn vár a hivatali hintó.

– Te Grobonir őrvezető vagy – ismert rá a katonára Dariosz.

– Az volnék, uram – hajtotta meg enyhén a fejét a testőr.

– Ott voltál a szurdokban, amikor a különleges esemény történt – utalt a kormányzó a merényletre, meg főleg az azután következő helyszínbiztosításra.

– Valóban így volt, kormányzó úr – ismerte el a katona, de a világon semmi nem utalt a viselkedésében vagy a mimikájában olyasmire, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítana a dolognak.

Dariosz szemei megint csak könnyfátyolosak lettek, és meghatódva gondolt arra, micsoda remek testőrei is vannak neki, akik ilyen állhatatos szolgálatot teljesítenek.

De aztán meg is haragudott magára. Mit picsog itt, mint valami bakfislány? A jó életbe már, hát ezek a baltaarcú legények pontosan azért vannak, hogy a köztársaságot szolgálják, és annak első számú emberét, magát a kormányzót! Mi olyan különös ebben?

– Induljunk – bökte oldalba a tatár, de azért Dariosz nem mulasztotta el, hogy megveregesse hű testőre vállát:
– Gondom lesz rád, amikor eljön az ideje.

A Kormányzói Hivatalban nem volt jelen egyetlen különleges lény sem, csakis földi emberek. Amikor a két felderítő megérkezett a helyiségbe, ott csak Attila, Mario és Oleszja üldögélt, láthatóan már nagyon várva az új híreket.

Dariosz belekezdett az elbeszélésbe, de igencsak kedvetlenül. Pont ebben a súlyos helyzetben várta volna el, hogy legyen ott legalább egyvalaki, aki valamiféle kapcsolatban áll a Központtal.

De nemhogy ez nem történt meg, hanem hamarosan két újabb tagot veszített a csapat. Szubotáj ugyanis – eleve Oleszja mellé ülve – kezdettől fogva kapacitálta a szőke lányt, hogy vonuljanak külön, mert súlyos mondanivalója és igen komoly kimenetelű ötlete van.

Nem lehetett tudni, hogy mivel, de hamarosan meggyőzte Oleszját, így hát elhagyták a helyiséget, ám a folyosón még nem bontakozhatott ki közöttük semmiféle komoly párbeszéd, mert a szőke lány gyanakodva nézett az őrökre, és azt susogta oroszul a kollégájának:
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem bízom bennük.

Szubotáj egy pillanatra értetlen arckifejezést öltött, aztán elvigyorodott, és megkérdezte:
– Akkor hozzád vagy hozzám?

Ezzel arra utalt, hogy ekkor már nemcsak az anagur törzsfőknek volt lakosztálya a Kormányzói Palota épületében, hanem a Mocsárvidék néven elismert entitás vezetőinek, így Oleszjának is.

Végül az utóbbi helyiségbe mentek be, és ahogy Szubotáj becsapta maga mögött az ajtót, először majdhogynem vigyázzba merevedett, így várva a bajtársa reakcióját.

– Már jó ideje szeretnék veled igen komolyan elbeszélgetni – jelentette ki, de ennél többre nem is volt képes, mert Oleszja valósággal nekiesett. Átölelte, puszilgatta, szinte rácsimpaszkodott, mint valami bolyhos kis zsebkutya, amelyik már rég nem látta a gazdáját. A tatárnak legalábbis ez a hasonlat jutott eszébe, amikor érzékelte ezt a sohasem tapasztalt szeretetrohamot.

– Jól van már, na – vigyorgott elérzékenyülve –, hát hagyjál már egy kis levegőt nekem is!

Oleszjából is feltört minden érzelem, amit elfojtott az idő, és úgy hadart, mint aki öt évet egyetlen perc alatt akar bepótolni:
– Kérlek, kérlek, ne vágd a fejemhez, hogy azt mondtam, lemondtál rólam, pedig nem is igaz! Könyörgök, ne bánts! Tudhatod, hogy Raudona befolyásolt, de ő csak jót akart! Nagyon szeretlek! Úgy hiányoztál, hogy azt hittem, belepusztulok! Nem volt senkim, csak ezek a mocsárvidéki lányok. Tudod te, hogy milyen érzés elhagyatottan élni egy idegen világban? Haragudtam rád sokáig, de most már nem haragszom, mert megértettem, hogy a…

– Jaj, mind jól tudjuk, hogy mi volt az oka – mentegetőzött Szubotáj, de közben eszébe sem jutott lefejteni magáról az ölelő karokat.

– Nem jöhettél értem, nem kereshettél, én ezt most már megértem. De azt is gondold már el, hogy mennyire vártalak! Tudtam, hogyha valaki eljön értem, és megment, az nem Maxim lesz, hanem te! Téged vártalak, de aztán ez elmúlt, mert Raudo…

– Na jó, kicsi galambocskám, fogd vissza magad egy percre, és figyelj nagyon rám – guggolt le Szubotáj, még mindig a kolléganője kezét fogva. – Örülök minden szavadnak, de az a helyzet, hogy nagyon szorít minket az idő. Ha nem lépünk működésbe, akkor ezt az egészet itt, amit Evilágnak, meg küldetésnek neveztek, megette a fene.

– Mit mondasz? – rázta meg kissé a fejét Oleszja, aztán meg a vállait forgatta, mint aki valamiféle transzból akar kijönni, de azért még ott nyugtatta a két kezét Szubotáj erős karjain.

– Én is nagyon szeretlek, galambom – szögezte le a tatár –, és nem volt senki, aki az elmúlt öt évben jobban hiányzott volna nekem, mint te. Mindig arra gondoltam, amikor komoly megpróbáltatás ért, hogy vajon most mit tanácsolna Oleszja. Mit mondana? Mit kérdezne? Bármit is döntök, mi lenne a véleménye róla?… És most elérkeztünk egy nagyon fontos mérföldkőhöz, amikor megint a legfontosabb a te szavad.

A szőke lány kicsit visszahúzódott, és már a kezeit is leemelte Szubotáj karjáról. Csöndesen várta, hogy mi lesz a következő kijelentés.

Szó, ami szó, tényleg nem volt mindennapi, mert a tatár igen eltökélten és határozottan kinyilvánította:
– Fel kell repülnünk a Zvezdára.