– Hajnalodik. Talán ideje volna visszavonulnom a saját lakosztályomba – szólalt meg csöndesen Sztavrila. – Még kibeszélnek minket.
Dariosz megbűvölve bámulta az ágyból a nőt, aki a teraszra nyíló ajtó előtt állt. Vékony ruháját csaknem teljesen áttetszővé tették a Nap első sugarai, hibátlan alakjának látványa felért egy újabb kísértéssel.
A kormányzó kikászálódott az ágyból, és miközben a teraszajtó felé haladt, elnéző mosollyal nézett a nőre:
– Szívem, talán elfelejtetted, hogy én vagyok ennek a szigetnek az első embere? Akinek csak megfordul a fejében, hogy ártson nekünk, azt a főtéren fogom lenyakaztatni.
A lazának szánt mondat végére Dariosz éppen odaért Sztavrila mögé, és megpróbálta átkarolni, de a mozdulat végül nem úgy sikeredett, ahogy eltervezte. A nő ugyanis ebben a pillanatban készült kinyitni a teraszajtót, ám ez csak félig sikerült, mert Dariosz határozott mozdulattal visszanyomta az ajtót csukott helyzetbe, megakadályozván, hogy a nő kimehessen a teraszra. Olyan tervei voltak ugyanis, hogy azt még Osmosis uralkodója sem valósíthatja meg egy nyílt teraszon, a kora hajnali időpont dacára sem.
Sztavrila riadtan fordult hátra. Mintha e pillanatban megállt volna az idő. Annyira gyorsan pörögtek az agyában mindenféle emlékek és gondolatok, hogy alig bírta követni őket.
Elsősorban megállapította, hogy a férfi nem szeretné, ha bárki is meglátná őt a teraszán – tehát szégyelli. Vagy ha nem is szégyelli, de valamiért rejtegetni akarja a kormányzói negyed népe előtt, hogy ő az elmúlt éjszakát itt töltötte, az uralkodói lakosztályban.
Másodsorban megütötte a fülét a „szívem” megszólítás, és bár magának sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de ez az egyszerű szócska zavartságot és riadalmat keltett a lelkében.
Harmadszor pedig egy réges-régi földi emlék tolult fel a képzeletében. Még nagyon fiatal volt, alig húszéves, amikor összebarátkozott egy amerikai lánnyal, aki Görögországban nyaralt. Ő ismertette meg valamiféle furcsa droggal, amelyik igen komoly hatással volt rá. Csak egyetlen egyszer próbálta ki a szert, de azt érezte, hogy soha többé nem szabad kísértésbe esnie. Az élmény ugyanis annyira magával ragadó volt, hogy Sztavrila tudta, ha belemerül ebbe az érzésbe, rövid úton menthetetlenné válik, és a függőség a temetőben fog véget érni.
Most vadul viaskodott benne a vágy és a józan számítás. Ott állt szemben egy anyaszült meztelen, kisportolt testű férfival, akitől megannyi örömöt kapott az elmúlt éjjel, és akibe máris beleszeretett. De a józan esze azt súgta, hogy el kell engednie ezt az érzést, mert éppen most készül rákattanni egy olyan drogra, amelytől záros határidőn belül függővé fog válni. Ez a függőség pedig pokollá teheti az eddigi nyugodt életét, és ráadásul még csak azt sem lehet tudni, hogy ez az élet meddig fog tartani. Ha tehát most enged a kísértésnek, akkor nem kevesebbet kockáztat, mint hogy az a személy, akitől a lelke mélyén most minden boldogságot remél, egyszer csak eltűnik, mint annak idején az aréna ravatalozójából, de ezúttal végérvényesen. Ez a személy visszakapja a régi, földi életét, ő pedig itt marad a bánatával örökre.
– Ne légy ilyen lehetetlen – tolta el magától Darioszt, és aztán a férfira rá sem nézve, sietve összekapkodta a holmiját, és kilépett a kormányzói lakosztály ajtaján.
