A négy földi ember újra lóra ült, és elhagyták a helyszínt. Megpróbáltak egy olyan utcát vagy teret keresni, ahol nem lakik egyetlen olyan versenyző sem, aki rettentő nagyot hajított ma a dárdával, vagy túl sok daliás ellenfelet győzött le birkózásban, így nincs miért ünnepelnie a környéknek. Csakhamar találtak is egy újabb szerény pihenőhelyet, ahol Szubotáj kedvtelve járatta körbe a tekintetét:
– Nagyon tetszik ez nekem – nyilatkozta a tatár. – Ez a város tele van ilyen aprócska meglepetésekkel, néhol egészen elbűvölő ékszerdobozokkal. Parkok, sétányok, virágoskertek és padok, még itt, a külterületeken is. Kedves, hangulatos és nagyon barátságos. Ráadásul mindenki használhatja őket. A belváros meg aztán kész csoda. Kis szobrocskák, csobogók, elragadó miliő, amerre csak néz az ember. Nagyon élhető a környezet, ezt így mondanák az én időmben, a Földön.
– Értékelem a dicséretet – bólintott Dariosz –, de nyilván sejted, hogy nem a kertészetről, a parképítésről vagy a városrendezésről akarunk most veled csevegni. Na, mi is a helyzet azzal a láthatatlansággal? Igencsak talányosan fogalmaztál az imént.
– Próbálok visszaemlékezni hadtörténeti tanulmányaimra, hogy milyen volt a te korodban a hadviselés, pontosabban az álcázás – ült le a kőpadra a fejét vakargatva Szubotáj, aztán megkérdezte: – Tudjátok, mi az a kamuflázs? Mármint hadászati értelemben.
– Én tudom – vágta rá Mario. – Egyfajta álcafestés, nem igaz?
– Honnan tudsz te ilyeneket? – nézett az olasz fiúra Dariosz.
– Egy tankos játékból.
– Nevezzük inkább harckocsinak, rendben? – kérte Szubotáj. – Egyébként a válasz helyes, a 21. századi harckocsik álcafestése egy nagyon jó példa, legalábbis kiindulásnak. Na most, képzeld el, kormányzó, hogy ősz van, elkezdtek hullani a levelek, és ekkor indul a hadművelet mondjuk egy közép-európai erdőségben. Mit csinálnak ilyenkor a harckocsikkal? Zöld, barna és sárga színekkel festenek rájuk kamuflázst. Azaz mindenféle szabálytalan foltokat, sávokat ebből a három színből. Miért csinálják ezt?
– Azért ne nézz már ennyire dilettánsnak! – sértődött meg Dariosz. – Természetesen az álcázás miatt. A zöld, a barna és a sárga az őszi erdő színei, így aztán könnyű elrejteni a harckocsit a fák között.
– Úgy van – bólintott Szubotáj. – De ugyebár megegyezhetünk abban, hogy az a bizonyos harckocsi ettől még nem lett láthatatlan? Például nagy sebességgel nekiszaladni elég fájdalmas találkozás lenne.
– Szóval ez a helyzet Oleszja űrsiklójával, az Orellel is? Csak az alja nem terepszínűre van festve, hanem feketére, ezért nem látszott a sötét égen? – találgatott a kormányzó, de a tatár hamar lelombozta:
– A helyzet ennél sokkal komplexebb. Hiszen amikor felnéztél az égre, láttad a csillagokat akkor is, amikor az Orel az égő ház fölé repült, nem igaz? Arról nem is beszélve, hogy a tűz azért valamelyest megvilágította az űrsikló alsó fertályát, tehát ha csak simán feketére volna festve, annak még nem sok köze lenne a kamuflázshoz.
– Mondd csak, mi volna, ha nem újabb kérdéseket tennél fel, hanem a válaszokat sorolnád? – javasolta pikírt hangon a kormányzó. – Lehet, hogy mi a 21. század első feléből származunk, de ez nem egyenlő azzal, hogy debilek is lennénk.
– A helyzet a következő – mondta Szubotáj. – Amit az Orel megvalósít, az egy intelligens digitális kamuflázs. Ennek az az első lépése, hogy a rendszer utasítást és adatokat kap, mégpedig arra nézvést, hogy mik a koordinátái az álcázás alanyainak. Tegyük fel, hogy az álcázás alanya most te vagy, Dariosz. Állsz a bolygó talaján. Az Orel készül elrepülni fölötted. És miközben ezt teszi, minden időpillanatra kiszámítja, hogyha te felnéznél az égre, mit látnál arról a helyről, ahol éppen tartózkodsz. Ezután a rendszer előállítja ezeket a képeket, szintén minden időpillanatra, és amikor az Orel elrepül fölötted, akkor az űrsikló alján megjeleníti ezeket a képeket.
– Azt a jó mindenit! – kiáltott fel álmélkodva Mario.
– Tegyük fel, hogy éjszaka van – folytatta Szubotáj. – Mit látnál, ha felnéznél az égre itt, Osmosisban? Két holdat meg a csillagokat, ugye? Mármint abban az esetben, ha éppen egyik hold sem újhold állapotban van. Amikor tehát az Orel elrepül fölötted, akkor is ugyanazt fogod látni, a két holdat meg a csillagokat, és még csak sejtelmed sem lesz róla, hogy melyik időpillanatban látod a valódi égitesteket, és melyik időpillanatban látod az Orel alján létrejövő mesterséges képet. Ha jól működik a digitális kamuflázs, akkor szabad szemmel a büdös életben nem fogod észrevenni, hogy elhaladt fölötted egy jármű, és ha kellő magasságban repül, akkor még a hangját sem fogod hallani.
– A te vadászgéped is tud ilyet? – kíváncsiskodott Mario.
– De még mennyire! – vágta rá büszkén a tatár.
– Hát, ezt azért nagyon nehéz elhinni… – csóválgatta a fejét Dariosz.
– Na, mi van? – vigyorodott el a tatár. – Az imént még kikérted magadnak, hogy debilnek nézzelek titeket, most meg hitetlenkedsz, te 21. századi ember? Hahaha! Mondd csak, mikor is kerültél át Evilágba?
– Az évszámra vagy kíváncsi? 2030-ban – felelte a kormányzó.
– Hát akkor mondok én neked valami meglepőt! Ha jól emlékszem a hadtörténelmi tananyagra, a digitális álcázás ötlete akkoriban már rég megszületett a NATO főhadiszállásán, szerintem 2030-ban már javában folytak ilyen irányú kísérletek. A mi űrhajónk 2202-ben indult útnak a Földről. Mit gondolsz, a közte eltelt százhetven évben mit csinált az emberiség? Malmozott meg keresztrejtvényt fejtett?
Dariosz elgondolkodva bámult maga elé, és jól látszott rajta, hogy még sok mindent nem ért. Ennek jele volt az is, hogy egyszer csak megindultak a kérdései a tatár felé:
– Úgy emlékszem, azt mesélted a találkozásunkkor, hogy téged meg Attilát azért fogadtak hatalmas tisztelettel az anagurok, mert szent állatokként tekintenek a madarakra, és látták, hogy ti is az égből érkeztetek hozzájuk egy nagy madárban utazva. No de ha a Golub is tudja ezt a digitális kamuflázs izét, akkor nem értem, egyáltalán hogy láthatták a landolásotokat azok a harcosok? Hiszen már csak azt vehették volna észre, hogy beleplaccsantok a tóba!
Attila szükségét érezte, hogy megvédje társát:
– Szó sem volt ott semmiféle placcsanásról. Szubotáj remek pilóta. Úgy tette le a gépet vitorlázva a tó felszínére, hogy még a fogaim sem koccantak össze. Erre tisztán emlékszem, mert már akkor is csodáltam ezért.
Szubotáj hálás pillantást vetett a magyarra, de aztán újra Dariosz felé fordult, és felhívta a figyelmét egy-két dologra:
– Mint tudod, a landoláskor már a légtérbe érve elfogyott a ridezit a tankból, ezért kellett vitorlázva repülnöm. Márpedig energia nélkül a digitális kamuflázs sem működik. Arról nem is beszélve, hogy ez az üzemmód csak parancsra aktiválódik, és biztosíthatlak, nekem azokban a percekben sok minden járt a fejemben, csak az nem, hogy álcáznom kéne a vadászgépet egy olyan bolygó felszínéhez közeledve, amelyikről azt sem tudtam, lakják-e egyáltalán valakik.
– De mi a bánatra jó egy bányászati expedíciónál az álcázás?
– Az én Golub madárkám egy vadászgép. Elsősorban katonai célokra való. A bányászati expedícióban is az a legfontosabb feladata, hogy védje a legénységet és a technikai eszközöket egy esetleges támadás során. Arról nem is beszélve, hogy nem csak bányászati expedíciókhoz van rendszeresítve.
– Na jó, de az Orel nem vadászgép, hanem embereket furikáz. Arra minek álcázás? Gondolom, nem lehet olcsó egy ilyen rendszer felszerelése az űrsiklóra.
Dariosz már-már akadékoskodásnak tűnő kérdésére most Mario reagált hamarabb:
– Van otthon, a Földön autód, kormányzó?
– Van.
– Vonóhorog van rajta?
– Igen.
– És amikor úgy indulsz el vele, hogy nem vontatsz semmit, akkor leszereled a vonóhorgot?
Szubotáj hátradőlt a padon, és vigyorogva hallgatta a két 21. századi ember évődését. Bár csak halvány sejtelme volt, mi lehet az a vonóhorog, de értette Mario érvelését, és be kellett vallania magának, hogy egyre szimpatikusabb neki az olasz fiú, aki néha meglepően éles észről tesz tanúbizonyságot.
– Megszólalhatok én is? – kérdezte végül, aztán válasz nélkül is visszavette a szót. – Először is: az Orel nem csak embereket furikáz. Miután megindul a kitermelés, a Grifonnal, azaz a gépessel együtt felszállítja az anyaűrhajóba a ridezitet. Másodszor: már a landolás közben sem csak embereket szállít, mert vannak gépek is a fedélzetén…
– Na jó, most már tényleg ne zavarj össze! – szólt közbe Dariosz. – Eddig nem arról volt szó, hogy a Grifon a gépes, az Orel meg az emberes űrsikló? Nem csoda, ha nem értjük a dolgot, mert mindig másképp meséled el.
– A Grifon a nagygépeket szállítja – magyarázta a tatár –, az exkavátorokat, fúrógépeket, szállítószalagokat, ilyesmiket. Az Orel meg a dzsempereket, amelyek afféle személyre szabott kisgépek. Legalábbis egy fúrótoronyhoz vagy exkavátorhoz képest elég kicsik.
– Kezd már zsongani a fejem ezektől a szavaktól – vallotta be Dariosz, miközben két oldalról idegesen nyomogatta a halántékát.
– Pedig a dzsemper nagyon jó móka! – vigyorodott el Attila. – Én az egész kiképzés alatt egyedül azt élveztem, amikor a dzsemperrel kellett mindenféle mutatványokat csinálni. Képzeld el, kormányzó, hogy magadra veszel egy könnyűfémből készült keretet, ezáltal magasabb is leszel, szélesebb is leszel, de ami a lényeg, a gép által meghosszabbított végtagjaid szinte varázserőt kapnak! Akkorákat tudsz lépni, mint egy óriás, a karjaiddal meg több száz kilónyi súlyt is játszva fel tudsz emelni!
Dariosz kicsit sem osztozott a magyar lelkendező hangulatában, sőt leginkább úgy nézett rá, mint aki egy idegen bolygóról jött, ami a lényeget tekintve valahol igaz is volt.
– Hagyjuk most ezt – javasolta csöndesen, még mindig a korábbi információkkal birkózva –, inkább azt meséljétek el nekem, hogy ez a digitális álcázást lehetővé tevő felület hogy a fenébe’ nem ég szénné, amikor egy ilyen űrsikló belép a légtérbe? Úgy tudom elképzelni, mint valami nagy monitort, vagy ledes kijelzőt, elvégre képeket jelenít meg, nem igaz? Na már most, az lehet, hogy én egy 21. századi ember vagyok, de mint ilyen, láttam már néhány filmet az űrhajózásról, és azokon az figyelhető meg, hogy amikor egy űreszköz a sűrű légtérbe érkezik nagy sebességgel, akkor iszonyú hő keletkezik, és ez…
– Még egyszer megkérdezem, kormányzó – vágott közbe a tatár –, szerinted az elmúlt százhetven évben mivel foglalatoskodott az emberiség? Gondolod, hogy az űrhajózás megrekedt azon a szinten, amelyet te a magad földi idejében megismertél? Tudom, hogy miről beszélsz, mert már kisdiák koromban tananyag volt számunkra például az első holdraszállás, de mindig elhűlve néztük az erről szóló videóanyagokat, és nem értettük, amíg az oktatónk el nem magyarázta, hogy miért kellett ekkora rohamléptekkel haladva iszonyú nagy kockázatokat felvállalni, a jó szerencsére bízva rengeteg dolgot. A modern űrhajózás egészen más. Ma már egy bolygóra való landolásnál nem úgy esik bele a légtérbe az űreszköz, mint valami nyeletlen fejsze, ennélfogva nem is keletkezik akkora hőhatás. Erre való például a vezérsugár. Megértem, hogy a te emlékeidben olyan képek élnek, amilyenek, de én 2202-ről beszélek, és hidd el, a Földön nem állt meg az élet azután sem, hogy te átkerültél Evilágba.
Dariosz kissé leforrázva érezte magát, de ez a képzettársítás éppen jó alkalmat teremtett ahhoz, hogy egy újabb kérdés eszébe jusson:
– És a víz? Honnan volt az Orel fedélzetén annyi víz, hogy el tudja oltani az égő házakat?
– Egyszerűbb, mint gondolnád – nyugtatta meg Szubotáj. – Az Orel képes a rakterébe szivattyúzni a vizet, és utána felhasználni különböző célokra. A bányászat során is számtalan alkalom adódhat, amikor például gépeket kell külső permetezéssel hűteni, hogy csak egyet mondjak. Hiszen nem minden égitesten kedvező a hőmérséklet a gépeink számára. Vannak elég mostoha vidékek a különböző bolygókon, ahol az Orel csak a hűtéssel foglalkozik, és csak a Grifon szállítja fel a Zvezdára a kitermelt ridezitet.
A kormányzó mélyen elgondolkozott a hallottakon:
– Ez csakis azt jelentheti, hogy az Oleszja nevű bajtársad készült erre az éjszakára, igazam van? Ugyanúgy készült, ahogy mi!
– Elég logikusnak tűnik – bólogatott a másik három földi ember.
Dariosz felpattant ültő helyéből, és a tatár elé állva így szólt:
– Akkor most már elhiszem, amit az előző helyszínen jelentettél ki. Ez a nő, akinek máris hálás vagyok, nyilvánvalóan ugyanúgy a terv része, mint mi. És bármi is történjék hajnalig ebben a városban, Oleszja készen áll rá, hogy meghiúsítsa a királypártiak terveit. Azt ugyan nem látom be, hogy erről miért nem lehetett minket értesíteni, de már túl fáradt vagyok ahhoz, hogy még ezen is töprengjek. Barátaim! Indítványozom, hogy lovagoljunk el a Kormányzói Palotába, és térjünk nyugovóra. Szerintem mindannyiunkra ráfér némi pihenés. Elvégre holnap sem lesz könnyebb napunk.
