Osmosis – 19. fejezet

A fogadóban Mario még mindig önmagával viaskodott. Tudta jól, hogy a legokosabb lenne minden feltűnés nélkül továbbállni innen. Még az sem baj, ha marad egy kis hús a fatálon, amit pedig már előre kifizetett.

De nem sikerült racionálisnak maradnia. Egyszerűen nem bírt a kíváncsiságával, és mivel nem látott katonákat a közelben, közönyös hangon megkezdte a faggatózást:
– Mondd csak, bátyám! Mit követett el ez az ügyefogyott, hogy a kutyáddá tetted?

A fogadós által az imént Trodennek szólított paraszt lassan oldalra fordult, és alaposan megszemlélte a kérdezőt. Aztán nem túl nagy lelkesedéssel odavetette:
– Belehabarodott ez a nyomorút cseléd a karikákba meg a betűkbe. Aszonta, hogy megyen ű is versenyezni, oszt engedjem el, mer neki ez az életinél is fontosabb.

Mario úgy megdöbbent ezen a válaszon, hogy most már tiszta szerencse volt, hogy éppen nem falatozott, mert biztosan félrenyelt volna. Bár a közlemény a norling nyelv alsórendű tájszólásában hangzott el, minden szavát sikerült megértenie. Csakhogy ennek ellenére sem tudta összerakni fejben, hogy mi a bánatról hadoválhat itt ez a paraszt.

Mindenesetre nem volt ideje sokat töprengeni, mert valami egészen furcsa jelenet vette kezdetét a helyiségben. Troden fölcibálta a „kutyáját” a földről, majd amikor a nő már állt, akkor mögé lépett, és elkezdte levetkőztetni. Eközben a fogadó népsége – mintha csak tudná, hogy miféle rituálé következik –, egy emberként pattant fel a helyéről. Az egyik kecskelábú asztalt felállították, majd a pultnak támasztották, a lemeztelenített asszonyt pedig odakötözték a lapjához, minden végtagját egy-egy asztallábhoz.

Mario különös érzésekkel bámulta az egyre gyorsabban pergő jelenetet. Mivel egy alig húszéves fiatalember volt, hosszú másodpercekre lebilincselte a meztelen női test látványa. Bár az asszony jó tíz évvel lehetett idősebb nála, még a koszos, sebekkel tarkított bőre sem tudta elfedni azt a tényt, hogy igencsak formás idomokkal megáldott fehérszemély.

Ezzel együtt viszont azt is tudta hősünk, hogy már csak idő kérdése, és újra igénybe kell vennie sebezhetetlenségét. Egyszerűen nem hagyhatta, hogy ez a nyolc-tíz felajzott paraszt bármit is véghez vigyen abból, amit eltervezett. Egyáltalán mit akarnak? Csoportosan megerőszakolni ezt a szerencsétlen nőt?

A legvadabb elképzelések keringtek a fejében, de az összes tippje ellenkezett mindennel, amit mostanáig ebben a furcsa világban tapasztalt. Eddig úgy gondolta, hogy a testiség, meg úgy egyáltalán a szexualitás témája tabu, legfeljebb kiskirályok és fejedelmek körében lehet jelentősége, például ha kiderül, hogy az elsőszülött fiúnak nem is az uralkodó az apja. Most meg ez a pór bugris közszemlére teszi a cselédje testét? Ehhez pedig a pofáján kaján vigyorral várakozva asszisztál az egész kocsmanép?

Mariót ez az egész egy olyan filmre emlékeztette, amelyet még kiskamaszként látott. Az emlékezetes alkotás az inkvizíció korában játszódott. Abban szerepeltek mindenféle papok és inkvizítorok, akik néha csupán azért fogták rá egy nőre a boszorkányság vádját, mert az illető formás fiatal hajadon volt, és ezek a nyomorult, beteg lelkű férfiak mindenáron találni akartak egy olyan ürügyet, melynek nyomán lemezteleníthetik a nőt, és aztán büntetlenül kiélvezhetik rajta a perverz kis játékaikat.

– Megbolondút ez a rühös cseléd, meg akar szökni! – kurjantott nagyot Troden.

A lemeztelenített asszony eközben kétségbeesetten vergődött a kötelek szorításában, és könyörgött, hogy szánják meg, legyenek hozzá irgalmasak. Nyilván tudta már jól, hogy mi következik. De a fogadó férfinépe legfeljebb gúnyos röhögéssel válaszolt az esdeklésre.

– Tán bajba akar keverni engem az uraságná? Vagy az egész falut? – hergelte magát tovább Troden. – Hát eztet nem hagyhatom annyiba! Nesze!

Mario észre sem vette, hogy mikor került a férfi kezébe a vessző, mindenesetre Troden a dühödt ordibálás lezárásaként olyat suhintott a szolgálója hátára, hogy azonnal meglátszott a nyoma. Aztán gyors egymásutánban még kettőt-hármat rávert a fenekére is.

A többi paraszt hatalmas ovációval díjazta a mutatványt, a legrészegebb pedig azonnal követelni kezdte, hogy fordítsák meg az asszonyt a függőlegesre állított asztallapon, mert az úgy sokkal jobb móka lesz.

A következő vesszőcsapásra már nem kerülhetett sor. Troden ütésre lendülő karját valaki lefogta, és közben az arcába sziszegte:
– Engem próbálj megütni, te gyáva paraszt!

Mario – mert természetesen ő volt a közbelépő – bal keze Troden csuklóját szorította, jobbjával pedig előhúzta a kardját, és a fogadó népéhez fordulva elkiáltotta magát:
– Na, gyerünk, gyerünk! Most legyetek bátrak, ti földtúró hősök! Csak egy nővel mertek szembeszállni? És még le is kötözitek? Mocskos férgek, velem kezdje…

A mondat félbehagyására kétségtelenül okot szolgáltatott, hogy ekkor a fogadós hátulról belevágta a szekercéjét hősünk hátába. Ám ő maga lepődött meg leginkább, hogy az éles fegyver behatolásának helyén vér nem serkent. Sem a csontok törése, sem a bőr és a hús felhasadásának semmi mással össze nem téveszthető hangja nem hallatszott.

Mario lassan megfordult, közben a szekerce, amelyet már rég elengedett a tulajdonosa, a hátából kiesett. Hősünk a fogadós felé csapott a kardjával, ám mivel az hátraugrott, csak az arcát érte a vágás a kard hegye által.

Talán nem láthatták jól ezt a történést a kocsmai hőbörgők, mert maga Troden volt az, aki megragadta a földre esett szekercét, és teljes erejéből belevágta a visszaforduló Mario mellkasába. És aztán nagyon riadt és buta arccal térdre rogyott.

– Ez a Sebezhetetlen! – üvöltött fel. – A Sebezhetetlen! Végünk van! Elvesztünk!

Mivel Mario majdhogynem a kijáratnál állt, nem mertek felé közelíteni, inkább hátrahúzódtak, mert a menekülésre nem láttak semmi esélyt.

Troden most kegyelemért kezdett könyörögni, és Mario egyelőre engedékenynek mutatkozott:
– Oldozd el a nőt – utasította a parasztot, mire Troden fürgén leguggolt az asztal mellé, és a cselédje lábát rögzítő köteleket kezdte kioldani. De ez nem ment túl gyorsan.

– Hé, te pocokképű! – kiáltotta Mario, kardjával az egyik parasztra mutatva. – Húzd ide a beled, és segíts neki!

A részeg bugris nem mert ellenszegülni, sőt. A félelemtől reszketve, de készségesen lépdelt előre, hogy aztán hozzáfogjon a szerencsétlen asszony kezeit rögzítő kötelek kioldásához.

– Te is bújj ki a pultod mögül, fogadós! – parancsolta szigorúan Mario. – Aztán állj oda gyorsan a többiek közé!

Miután ez megtörtént, Mario a hozzá legközelebb álló paraszt nyakának szegezte a kardja hegyét, és megkérdezte:
– Jól látom, hogy meleged van, ugye?

A részeg jobbágynak inkább a félelemtől ültek ki a verítékcseppek a homlokára, de nem mert ellenkezni, hevesen bólogatott.

– Na, akkor vetkőzz le – utasította Mario. – Na, mi van? Ne bámulj, mint a bamba borjú! Nem hallottad, mit mondtam? Vedd le a ruhádat, vagy én vágom le rólad, de az nem lesz kellemes!… És ti is, mind! – parancsolt a kocsmanépre hősünk. – Vetkőzzetek! Az utolsó gatyátokig ám!

Hamarosan két csoportra oszlott a helyiségben tartózkodó társaság. Az egyik csoportot Mario és a nő alkotta, immár mindketten ruhában, a többiek meg anyaszült meztelenül álldogáltak, szinte egy kupacban.

– Gyújtsatok be a ruháitokkal – mutatott a sarokban álló kandallóra Mario. – Nem venném a lelkemre, ha mégis meghűlnétek.

Ez természetesen azt a célt szolgálta, hogy a parasztok még egy jó darabig maradjanak a kocsma meghitt félhomályában, és például eszükbe se juthasson üldözőbe venni őket, ugyanis Mariónak most már feltett szándéka volt a lehető leghamarabb maga mögött hagyni ezt az elátkozott falut, és persze a nőt is magával vinni. A menekülésük azonban egyelőre felvetett egy problémát. Amikor a fiú eloldozta a lovát, és felpattant a nyeregbe, hiába intett a nőnek, hogy ugorjon fel ő is. Az elcsigázott cseléd a fenekére mutatott, és azt mondta, ez most nem fog menni neki. Mario rövid gondolkodás után lehajolt az asszonyért, és maga elé fektette, keresztben a ló hátán. Ilyeténképpen szélsebes vágtáról nem lehetett szó, de azért meneküléshez illő tempóban haladtak ki a faluból, utána pedig a közeli erdő felé vették az irányt.