Már rég nem szólt semmilyen zene a vadászgép fedélzetén. Lágy dallamok helyett mindenféle értetlenkedő, elkeseredett, majd kétségbeesett közlemények töltötték be az étert, amelyeket a három pilóta intézett egymáshoz.
– Egyre nagyobb körökön haladunk. Oleszja, már alig látlak.
– Titeket sem enged leválni a vezérsugárról?
– Semmire nem reagál ez a rohadt rendszer, a robotpilótát sem engedi kikapcsolni. Csak tudnám, hogy akkor én minek kellek ide, utasnak?
– Na, most lett elegem ebből az egész tetves küldetésből! Van még egyáltalán valami, ami megfelelően működik?
– Remélem, ez a kedves mesterséges intelligencia olyan beesési szöget talált ki, hogy egy percen belül elégünk a légkörben!
– Én már elértem a légkört, de az üzemanyagom fele odavan. Még a landoláshoz sem lesz elég, nemhogy visszatérni az űrállomásra!
– Nálam is vitorlázórepülés lesz a vége. Már ha egyáltalán megérjük azt a szakaszt.
– Jóságos ég! Nézzetek a vezérsugárra! A franciát már biztosan elveszítjük.
Ez utóbbi mondatok Maximtól származtak. Ő vette észre azt a vörösen izzó csíkot, amely azt jelezte, hogy az űrlift sem terv szerint közelíti meg a felszínt, hanem gyakorlatilag zuhan.
Attila egyszer csak hátradőlt az ülésében. Különös és bonyolult, eddig még soha nem tapasztalt érzés járta át. Furcsa módon már nem volt ebben semmiféle halálfélelem, hanem inkább amolyan visszatekintés és összegzés alkotta a merengését. Megpróbálta kikapcsolni a külvilágot. Bár még bízott a túlélésben, de magában felkészült a legrosszabbra, ezért akaratlanul is végiggondolta a saját életútját. A szerepeket, amelyek eljátszását megadta neki a sors, és azokat is, amelyekre csak vágyott. A gyerekkorát, a szeretteit, a régi emlékeit, és mindent, ami a földi életét jelentette. Az édesanyja mosolyát, az apja kemény kézfogását, a nagyapja útmutató szavait…
És aztán kinyitotta a szemét. Ahogy az égboltra nézett, a pilótafülke felső üvegén át olyasmit látott, ami elgondolkodtatta. Megbökte Szubotáj könyökét, és felfelé mutatott. A tatár ezt hirtelen nem tudta mire vélni, de aztán ő is felnézett, és rögtön elállt a szava. Kellett egy kis idő, mire magához tért, és megkérdezte a többieket:
– Ti is úgy látjátok, hogy éppen egy napfogyatkozás megy végbe fölöttünk?
Súlyos csönd nehezedett az éterre, majd nagy sokára Oleszja szólalt meg:
– Ez biztos nem lesz jó hatással az űrállomás napelemeire.
– Nem lesz??? – értetlenkedett a tatár. – Ez nem múltidő, ez már van! Sőt, az a hold már jó ideje kitakarhatja az űrállomást, és nem jut napfény az elemekre!
Lehet, hogy Szubotáj vészjóslónak szánta a közleményét, de az utána következő rádióforgalmazás minden képzeletét felülmúlta:
– Embertársaim! – harsant fel Maxim hangja. – Lehet, hogy most beszélünk egymással utoljára. Most már biztos vagyok benne, hogy ez a küldetés teljesíthetetlen, és mindannyiunknak ütött a végórája. Isten áldjon benneteket!
– Ne hülyéskedj, Maxim, szükségünk van rád! Próbáld összeszedni magad! – ordította tatár, de aztán hiába adta le a hívójeleket, nem válaszolt neki senki. Megszűnt közöttük a rádió-összeköttetés.
Magában a vadászgép pilótafülkéjében is csend lett. Attila már nem kérdezett semmit a tatártól. Ugyan, mit lehet ilyen helyzetben kérdezni? Hogy mennyi esélyük van túlélni? Vagy hogy mi fog történni sima landolás helyett? Számít itt már bármiféle egzakt adat vagy becsült százalék?
A magyar egykedvűen bámult ki a fülkéből, és a bolygó egyre közeledő felszínét nézte. Micsoda őrületes dráma! Micsoda feszültséggel teli végjáték! Odalenn gyönyörű kék tengerek és formás kis szigetek várják, hogy vajon melyiken lelik halálukat a hívatlan látogatók.
– Na, eddig tartott az üzemanyag – szólalt meg nagy sokára a tatár. – Innentől vitorlázunk.
– Vajon melyik sziget lesz a temetőnk? – buggyant ki akaratlanul is Attilából a kérdés, ami a szívét nyomta.
– Ha bármelyik szigeten landolunk, ott nem temetőnk lesz, hanem egy pofás kis kráterünk, amelynek az alján korom és hamu formájában fogunk pihengetni – magyarázta Szubotáj. – Merthogy egy itteni földet érést konkrétan zuhanás kellene, hogy megelőzzön. Ha elég sűrűnek bizonyul a légkör, és még nem felejtettem el a vitorlázórepülést, akkor ezektől a szigetektől több ezer kilométerre kell talajt érnünk, ott, azon a tágas földrészen – mutatott előre a pilóta.
Attila most már nagyon távolra került az iménti, minden sejtjét elöntő belenyugvástól és megbékéléstől. Újra hevesen vert a szíve, és szünet nélkül fohászkodott magában a kedvező körülményekért. Aztán, ahogy teltek a percek, egyre-másra bizonyosodott be, hogy nem hiába imádkozott. Úgy tűnt, a légkör kellően sűrű, Szubotáj pedig olyan gyönyörű vitorlázórepülést mutatott be, hogy bármelyik kiképzője büszke lehetett volna rá.
Most már jól kivehető volt, hogy egy hatalmas füves pusztaság fölött haladnak. Ez is jó hír volt, hiszen hegyvidéki terepen igen bajosnak ígérkezett volna a landolás. Ám kiderült, hogy Szubotáj máris olyan körülményt vett észre, ami nem töltötte el bizakodással:
– A rohadt életbe! – fakadt ki belőle a káromkodás. – Ez az átkozott tó kicsit sem hiányzott ide. Miért nem bír ez három kilométerrel odébb lenni?… Nincs mese, a felszínére kell leszállnunk. Nem tudom máshova navigálni a gépet, túl nagy lenne a kockázat.
Szerencsére újabb jó hírek is akadtak. Szubotáj a műszereket vizslatva megállapította:
– A levegő belégzésre alkalmas, a hőmérséklete tizennyolc Celsius fok.
– És a tó vize hány fokos? – kérdezte Attila.
– Az sem lehet sokkal hidegebb, megnyugtatlak – felelte Szubotáj. – Kivéve, ha korcsolyázást terveztél mára. Akkor nincsenek biztató híreim.
Nem volt valami remekbeszabott vicc, mégis, a következő pillanatban egyszerre tört ki a nevetés a tatárból és a magyarból. Hosszan, felszabadultan röhögtek, feloldva az elmúlt órák minden feszültségét.
