Osmosis – 168. fejezet

– Most jövök a déli helyőrségből – közölte baljóslatúan az egyes számú megfigyelt. – Sajnos nincsenek jó híreim. A Páva maga mellé állította az idegen katonákat.

– Hogy rohadna el az összes belszerve, de lehetőleg még ma – sziszegte fojtott hangon belgyógyászati ihletettségű jókívánságait a kettes számú megfigyelt. – Hogy érte el ezt?

Mario most már tudta, hogy holmi darócinges parasztok, kócos szajhák és önsajnáltató, felszarvazott férjek helyett csakis erre a két fickóra kell összpontosítania. Egyelőre nem volt teljesen világos számára, hogy miről beszélgetnek, de azt egészen biztosan érezte, hogy semmilyen más diskurzus nem lehet fontosabb annál, mint amit ezek a férfiak folytatnak a helyiség egyik távoli, félreeső asztalánál.

– Kaptak egy nyamvadt kis aranykorongot a jelvényükbe – újságolta a magasabbik, akinek göndör, fekete haja volt.

– Ennyi? – hitetlenkedett az alacsony, aki majdnem teljesen kopasz volt.

– Na jó, azért a Páva mondott egy rohadtul lelkesítő beszédet is nekik – ismerte el a göndör fürtös.

„Szóval itt a Páva a kormányzó fedőneve” – vonta le a következtetést Mario.

– Kivel volt ott? Egyedül ment ki? – firtatta a kopasz.

– Nem, a Zsírossal – felelte a göndör.

„A Zsíros nem lehet más, csakis Nihuc” – dekódolta a párbeszédet az olasz fiú.

– De hát a Zsíros a legnagyobb ellensége, nem? – értetlenkedett a kopasz.

– Na és? – kérdezett vissza a göndör. – Ha ráparancsolt a Páva, hogy menjen vele, akkor mit tehetett volna? Talán fedje fel az igazi hovatartozását? Nyilván kényszerhelyzetben volt. Szerintem neki lehetett a legnehezebb végighallgatni az emelvényről ezt az egész kétségbeesett próbálkozást.

– Igazad van, ez az egész csak egy kétségbeesett próbálkozás az utolsó pillanatban – bólogatott a kopasz, és a hanghordozásából nem lehetett tudni, hogy csak magát akarja nyugtatni, vagy tényleg hiszi is, amit mond.

– Miből gondolod ezt? – tudakolta a göndör, mert ezek szerint ő sem volt ezzel tisztában.

– Alaposan megdolgoztuk a nerideai katonákat az elmúlt hónapokban, nem igaz? Ez nem múlik el nyomtalanul, egyik pillanatról a másikra – magyarázta a kopasz. – Lehet itt lelkesítő beszédeket mondani, ígérgetni, handabandázni, ez átmenetileg hatni is szokott, de aztán viharsebesen elmúlik a varázsa, mert mindig szembejön a valóság. Úgyhogy szerintem ennek az egésznek semmi jelentősége a holnapi terveinkre vonatkozóan.

– Arról nem is beszélve, hogy ma éjjel mégiscsak bekövetkezik egy komoly esemény…

– Úgy van. Az majd rádöbbenti a nerideai ezred tagjait, hogy a Páva próbálkozása csak egy elvágott nyakú madár kétségbeesett vergődése. Szaladgálhat még egy ideig fej nélkül a baromfiudvarban, de a végén úgyis összeesik.

Mario rendelt egy újabb csupor mézsört a pultnál, és közben nem is tudta, mit gondoljon az új képességéről. Kellett ez neki? Jó volt kihallgatni a köztársaság két ádáz ellenségének diskurzusát? Ettől most büszkébb vagy boldogabb? És főleg: bizakodóbb? Hát, biztosan nem.

Úgy érezte magát, mint aki egy süllyedő hajón ül, és mindjárt elfedik a feje búbját is a hullámok. Szép és boldog kapcsolat Emmával? Takaros kis bolt, nyugodt élet? Hűség a kormányzóhoz? De hiszen napok kérdése, és nem lesz már kihez hűségesnek lenni, mert itt annyian és annyiféle irányból fenekednek a köztársaság ellen, hogy a győzelemhez olyasfajta csoda kellene, amelyet talán még a kétségtelenül nagyon különleges képességű androidok vagy metamorfok sem képesek elősegíteni, legyenek bármennyien is!

Végszóra újra üzembe helyezték magukat a megfigyelt urak, akik csak azért hallgattak egy darabig, mert nagy egyetértésben bort vedeltek, és most már tudható volt, hogy nem Dariosz egészségére ürítik poharukat. Ám ennél sokkal ijesztőbb dolgot cselekedtek a következő pillanatban. Felálltak az asztaluktól, és megindultak a bejárati ajtó felé, Mariónak pedig halvány fogalma sem volt, hogy melyiküket kellene követnie.