Mario egyelőre kedvetlenül csellengett Osmosis főterének környékén, és eközben mindenféle, néha egészen filozofikus gondolatok ragadták magukkal. Kissé mellőzöttnek érezte magát, mert a kormányzó nem adott neki semmilyen megbízást, de hát be kellett látnia, hogy a meori nyelv ismeretének hiányában nem is lehet most különösebb hasznát venni a szigeten. Ettől függetlenül nem esett jól neki, hogy Dariosznak, akit ő feltétel nélkül tisztelt, mintha kiesett volna a látóköréből ezen a reggelen.
Haragudni persze nem tudott rá. A kormányzónak láthatóan elég sok minden kiszorult a látóköréből ezen a reggelen, és az vesse rá az első követ, aki a merénylet után és a szinte állandó ébrenlét mellett még képes lett volna mindenre és mindenkire odafigyelni. Egy olimpiai megnyitó napján. Ez lehetetlen.
Próbálta fejben összerakni az elmúlt időszak eseményeit, és egyre csak azon morfondírozott, hogy vajon ezeket a fejleményeket irányítja valaki, vagy csak véletlen, hogy éppen most csúcsosodnak ki a nagy jelentőségű, néhol megmagyarázhatatlan, máskor meg egészen ijesztő, szinte már elviselhetetlenül tömény történések?
Észre sem vette, hogy a nagy morfondírozás közepette lefordul mindenféle bekötőutakra. Később már egészen aprócska mellékutcákban találta magát, de nem zavarta a dolog. Olykor feleszmélt, körbepillantott, de úgy vélte, hogy minden cél nélkül kószálni egy ilyen nagyszerű városban a szabadság egyik csodája. Emma jutott eszébe, és a kis boltja, amit majd hamarosan megnyithat, és akkor talán boldogan élhetnek Osmosisban, amíg csak megadatik nekik.
Teljes szívéből szerette Emmát, minden sejtje a szőke lány után vágyakozott. Legszívesebben most is lóra pattant volna, hogy visszatérhessen az Orgil-birtokra, de valahogy azt érezte, hogy ma őrá Osmosisban lesz nagyobb szükség. Másrészt meg annak is tudatában volt, hogy hiába is lovagolna el a szerelméhez, utána folyton csak kínozná az önvád, amiért nem a többieknek segít, mármint ennek a földi csapatnak, különös tekintettel a kormányzóra, akinek ő komoly esküt tett.
Számára is furcsa volt, de már nagyon régóta nem jutott eszébe a földi élete. Néha úgy érezte, ő mindig is itt élt, és azok a hajdani, meglehetősen halovány emlékek csak valamiféle álomból származnak. Ha valaki azt kérdezte volna tőle, akar-e még visszatérni, ő százból százszor a maradásra voksolt volna, és már rég maga mögött hagyta azt az énjét, aki hajdanán a fejedelemségben folyton azt kutatta, miképpen lehetne visszakerülni a Föld nevű bolygóra, a régi életbe.
Egy szűk utcácskában rózsaszín zászlót pillantott meg lengedezni az egyik épületen. Többnyire összeépített, egymáshoz bújó, egyemeletes házak voltak, a szemben lévő ablakok között néhol kötelek feszültek, és mindenféle vásznak száradtak rajtuk, esetenként egészen zavarba ejtő női ruhadarabok.
Mario ráébredt, hogy a vigalmi negyedbe tévedt. Nem volt ellenére a dolog, tehát se meg nem rémült, se el nem csodálkozott, mindössze konstatálta, hogy az összevissza császkálása végül ide vezetett. Ráadásul gondolkodni sem lett volna ideje ezen az egészen, mert ekkor, szinte karnyújtásnyira előtte kicsapódott egy ajtó, és egy meglehetősen alélt hölgy kísérelt meg kiborulni teljes terjedelmével az utcára, de szerencsére egy kifogástalan úriember a derekánál elkapva ezt megakadályozta.
A nőszemélyen az látszott, hogy vagy nagyon hosszúra nyúlt számára az éjszaka, vagy olyan típus, aki a csúcsteljesítményre hajtva már napfelkelte idején első rendelőként szeret jelentkezni a csapszék pultjánál, hogy legkésőbb délre részeg legyen.
A kifogástalan úriember ruházata mindössze nyolc helyen tartalmazott foltot, és ebből legfeljebb kettő származott egy feltételezett korábbi hányásból, a többit szabályosan körbefércelt szövetdarabok képezték. Viszont a derékszíja háromféle tőrnek is otthont adott, mert hát ugyebár ki tudhatja?
Na, ekkor gondolta azt Mario, hogy ide érdemes lenne betérni, mert ha az ember nem mártózik meg az alvilág legsötétebb bugyraiban, akkor nem is mondhatja el magáról, hogy ismeri a várost.
Közben azt látta, hogy egy kényes-fényes kocsi érkezik meg a rózsaszín zászlós épület elé, kipattan belőle öt szolga, akik közül kettő morcos arckifejezéssel az út közepére szalad, és izmosan pózolva tekintget körbe, vajon ki fenyegetheti az ő uraságát a környéken, másik kettő a szolidan érkező úr behaladását biztosítja a műintézménybe, egy meg abrakoltatni kezdi a lovakat.
– Az igen – gondolta Mario, és úgy vélte, neki jobb helye lesz most ebben az italkimérésben, mint a nyílt utcán.
