Trin, az öreg titkár megjelenése alaposan átalakította a Kormányzói Hivatal hangulatát. A helyiségben mindenki megpróbált higgadtságot erőltetni magára – már amennyiben szüksége volt rá –, és a további történésekre kénytelenek voltak úgy tekinteni, mint egyfajta hármas találkozóra. Hiszen az androidok és a Földről érkezettek mellett immár egy valódi evilági ember is a körükben tartózkodott.
Mario és a két anagur törzsfő felkészült rá, hogy a további tárgyalások megértése nehézségekbe fog ütközni a részükről, mivel egy szót sem beszéltek meori nyelven, de reménykedtek benne, hogy az androidok lefordítják majd számukra a lényegesebb közleményeket.
Darioszt nem izgatták a nyelvi nehézségek, ő e percben úgy érezte, talán még soha nem örült ennyire az öreg titkár látványának, és udvariasan Trin elé sietett, aztán hellyel kínálta az asztalfőn – már amennyiben egy ovális asztal esetében létezik efféle pozíció.
A három android pedig magabiztos és szinte kihívó egykedvűséggel szemlélte a fejleményeket, hiszen meg voltak róla győződve, hogy a találkozó végeztével mindenki elégedetten fog majd felállni a tárgyalóasztal mellől, üljön bármelyik szekcióban is.
Trin kissé elfogódottnak mutatkozott. Dariosz talán még nem is látta ilyennek. De hát ezen végül is nem volt mit csodálni, elvégre az öreg titkár szentül hitte, hogy olyan személyekkel fog most megbeszélést folytatni, akik valamilyen módon kapcsolatban állnak az istenekkel. Ennek jegyében a következőt mondta meori nyelven:
– Üdvözlöm az urakat, és általuk szeretném tolmácsolni az istenek felé legmélyebb hitemet és hűségemet. Remélem, segíteni fognak elfújni az egyre gyülekező viharfelhőket Osmosis egéről.
Mintegy varázsütésre felállt a három android, és angol nyelven az ülésrend megváltoztatását javasolták. Ezáltal Mario, Szubotáj és Attila mellé kerültek, nyilvánvaló volt tehát, hogy annyira fontosnak ítélik meg a találkozót, hogy annak minden szavát azonnal tolmácsolni szeretnék a meori nyelven nem beszélő jelenlévők számára. A helycserék végeztével Guzel az öreg titkár felé fordult, és tiszteletteljes hangon így szólt:
– Elnézésedet kérem a rövid közjátékért, de rendkívül lényegesnek gondolom, hogy ezen három férfiú is pontosan értse az általad elmondottakat. Ők nem értik a meori nyelvet, ezért mi fogunk fordítani számukra. Ami tehát most udvariatlan cselekedetnek tűnik, az a tisztelet legmagasabb jele. Kérlek, terjeszd elő mondandódat, uram, és biztosíthatlak, hogy immár a jelenlévők minden tagja érteni fogja szavaidat.
Trin egy kissé elbizonytalanodott. Miféle isteni küldöttek lehetnek azok, akik nem beszélik a meori nyelvet? Rendben, érti azt ő, hogy ezek a személyek valami különleges, Evilágon sosem hallott nyelven szeretnek eszmét cserélni, ezt már réges-rég jelentették neki az emberei. És maga Dariosz állította, miszerint ez az istenek nyelve, márpedig ő a kormányzóban feltétel nélkül megbízott. De azért ez mégiscsak különös. Hogyan segíthetne Osmosis aktuális bajain olyan személy, aki még csak a meori szót sem érti?
Mindenesetre hamar túltette magát a problémán, és megpróbált arra koncentrálni, amit sokkal sürgetőbbnek értékelt. Azt, hogy kit és miért küldtek ide, milyen ruházatban, milyen álca alatt, nyilván sokkal jobban tudják nála a magasságbéli istenek. Dariosz felé fordult hát, és óvatosan megérdeklődte:
– Kormányzó úr, ugye nem tévedek, ha azt vélelmezem, hogy ebben a körben minden feszélyezettség és alakoskodás nélkül kifejthetem a nézeteimet?
– Biztosíthatlak, hogy ez pontosan így van – nyugtatta meg Dariosz.
– Megnyugodhatok-e afelől, hogy bármit is mondok, az ajtónálló testőrség ura lesz a helyzetnek, és esküjéhez híven cselekszik?
Dariosz újra csak igennel felelt, Nihuc vezérezredes pedig elnyomott egy félmosolyt, amit a Pépes Arcútól örökölt vonásai mindenáron meg akartak jeleníteni a szája sarkában.
– Akkor hát belekezdek – köszörülte meg a torkát az öreg Trin. – A kormányzó úr nemrégiben azt kérdezte tőlem, Osmosisban létezik-e olyan belső ellenség, amelyik a köztársaság megbuktatásán munkálkodik. Én igennel feleltem neki, de arról is biztosítottam, miszerint jómagam és a csapatom tevékenysége arra irányul, hogy a veszélyt elhárítsuk. Egészen a merényletig az volt a meggyőződésem, hogy amit ez ügyben művelünk, az hatékony, de immár annyi új tapasztalat gyűlt össze ebben a tárgyban, mégpedig egészen rövid idő alatt, hogy elbizonytalanodtam. Tartok tőle, hogy az ellenfeleink állnak nyerésre, és ennek a helyzetnek a megfordítása érdekében kész vagyok minden tudásommal azok rendelkezésére állni, akiktől azt remélem, hogy égi segítséget nyújthatnak igaz ügyünk győzelméhez.
– A magam részéről köszönöm az őszinte szavaidat, titkár úr – szólalt meg Nihuc. – Arra lennék még kíváncsi, hogy mi okozta nálad azt a fordulatot, melynek eredményeként immár úgy érzékeled, hogy a köztársaság ellenfelei kerültek előnybe.
Trin hosszan nézett a vezérezredes szemébe, és innentől kezdve le sem vette róla a tekintetét, úgy sorolta az észrevételeit:
– A bizalmi embereim az elmúlt nap során különös dolgokat tapasztaltak. Legtöbbjük nem is tudott tényszerűen beszámolni az általa érzékelt változásokról. Talán nevetségesen fog hangozni, de csakis úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy valami van a levegőben. Érdekes jelek utalnak arra, hogy mintha készülne valami Osmosis ellen. Vagy akár az olimpia ellen. Egyes hivatalnokok még itt, a Kormányzói Palotában is szokatlanul viselkednek, de mivel megfoghatatlan a jelenség, nem is lehet ellene jogszerűen fellépni. Nem fogatható le senki azért, mert például lesütött szemmel közlekedik, vagy akár szokatlanul vidáman és várakozással telve tekint a mai nap elé.
– Érteni vélem szavaidat, titkár úr – jelezte Nihuc –, de mégis arra kérlek, nevezz meg konkrét dolgokat is, ne kerülgesd a forró kását.
Trin nagyot sóhajtott, de aztán láthatólag elszánta magát, és hamar eleget tett a kérésnek:
– Ha mindenáron azt akarod, vezérezredes, egészen konkrét dolgokat is meg tudok nevezni. Nem akartam mindjárt ilyen horderejű tényekkel indítani, de igazad van, nincs idő a finomkodásra. Talán Osmosis sorsa múlik rajta, hogy most kimondom-e, amit tudok, vagy amit gondolok. Így hát előterjesztem, hogy az elmúlt fél nap legtalányosabb mozzanata az volt, miszerint Tardillisz országnagy a családjával együtt egyszerűen eltűnt. Az embereim nem tudnak számot adni arról, hogy mi történhetett, pedig már jó ideje megfigyelés alá vontuk, mert a legmagasabb rangú egyén volt, akivel kapcsolatban alapos gyanú merült fel, hogy a köztársaság ellensége.
– Ezt nagy megelégedéssel hallom – nyugtázta Nihuc, és most már le sem tudta volna törölni a vigyort a kövér orcájáról. Mindenesetre Trin kísérletet tett valami ilyesmire, ennek jegyében igen határozott és vádló hangon így folytatta:
– Remélem, életedben utoljára voltál ennyire elégedett, és amikor hamarosan megpróbálsz kimenekülni ebből a helyiségből, akkor ráfagy az arcodra ez a gúnyos vigyor, merthogy felelősségem legteljesebb tudatában kijelentem, hogy Osmosis Köztársaság legtevékenyebb és legálnokabb ellensége te magad vagy, Nihuc vezérezredes!
Az öreg titkár, mi tagadás, azt képzelte, hogy szavainak sokkal bombasztikusabb hatása lesz, de nemhogy óriási felzúdulás nem kísérte a szavait, de még csak halk moraj sem, pedig Guzel és az öreg Baskír híven fordították a szavait az anagur törzsfőknek és Mariónak.
A helyzetet Dariosz oldotta fel, aki átnyúlt az asztalon, és rátette a kezét öreg titkára alkarjára:
– Derék Trin, halld meg az igaz szót tőlünk is. Mert ahogy a fürdőben mondottam volt, az őszinteség kölcsönös kell legyen. Nincsen Nihuc vezérezredesnél lojálisabb híve a köztársaságnak. Talán téged kivéve. Azért vigyorog ilyen tenyérbemászó módon, mert egyrészt ilyen a feje, és erről nem tehet, másrészt viszont afeletti örömét óhajtja kifejezni, hogy ennyire jól sikerült az ellenségeink közé történő beépülése. Ő maga intézte el Tardillisz kiiktatását, az országnagy családjával együtt. Továbbá ma reggelre megtisztította a Kormányzói Testőrség állományát is az áruló elemektől.
Dariosz megint csak olyasmit látott, amit evilági pályafutása során még soha. Az öreg titkárnak tátva maradt a szája. De gyorsan rendezte az arcvonásait a derék Trin, és hamarosan olyasmit cselekedett, ami szintén nem volt mindennapi a köztársaság vezetőinek életében. Felemelkedett a székéről, lassú, komor léptekkel odahaladt a vezérezredeshez, aztán féltérdre ereszkedett előtte.
– Bocsáss meg, nagyuram, hogy ennyire félreismertelek, bár ezt sokkal inkább dicséretnek szánom, mint vezeklésnek. Nem hiszem, hogy van rá méltó mód, amellyel megköszönhetem a köztársaság védelmében tett szolgálataidat. Mától a legodaadóbb híveid között üdvözölhetsz.
Azzal magához ragadta Nihuc vezérezredes jobbját, és kezet csókolt neki.
