Esteban átjutott a legbelső védvonalon, így hát hamarosan egy olyan apróházas környezetben találta magát, ahol legfőképpen lópatkolók, íjfaragók, fegyverkovácsok és páncélingkészítők laktak, tehát mindazok a mesteremberek, akik a fejedelem mindenkori hadviselése szempontjából a legfontosabbak voltak.
Ahogy továbbhaladt, egyre könnyebb volt átjutnia a kapukon a férges liszt ürügyével, mert a külső őrök úgy gondolták, hogy ha már Rőtvárból kiengedték, akkor nyilván igaz, amit mond. Esteban így ballagott át a kerékgyártók, csizmadiák, fazekasok, később pedig az egyszerű földművesek és gyógynövénytermesztők gyűrűjébe.
A külső gyűrűt már nem védte fal, legfeljebb a folyó nyújtott védelmet az ott lakóknak, mint valami hatalmas természetes vizesárok. A külső gyűrű lakosai persze nem így tekintettek a folyóra, hiszen már a legöregebbek sem emlékeztek rá, mikor merészelt utoljára ellenséges had Rőtvár szigetére lépni. A molnár sem vizesárokként gondolt a folyóra, sokkal inkább erőforrásra, amelynek vize a partra épült malom hatalmas lapátjait hajtotta.
A történet ezen pontján a krónikás kénytelen visszautalni egy korábbi párbeszédre, és elismerni, hogy a katonáknak igazuk volt abban, miszerint Esteban régebben, mielőtt fejedelmi főszakács lett, igencsak sűrűn látogatta a molnárnét. Ez minden alkalommal az éjszakai órákban történt, és egyetlen egyszer sem liszt beszerzése volt a célja. Mindenesetre ez nem volt olyan régen, hogy Esteban ne emlékezzen rá, melyik kőre felállva, melyik ablak üvegét kell megkocogtatni. Most is így tett, és repesve várta, hogy a molnárné arca megjelenjen az ablaknyílásban.
– Babucikám, nagy bajban vagyok – kezdett el nyomban jajongani hősünk. Már nem emlékezett a molnárné nevére, de a kikapós fehérszemély nem volt egyedül ebben a besorolásban. Esteban egyetlen nője nevét sem jegyezte meg soha, mindegyiket Babucinak hívta, gondolván, hogy abból sem tévedés, sem cserebere, sem baj nem lehet.
A molnárné láthatóan repesett az örömtől, amikor a hajdani szeretőjét meglátta odalenn a nagy kőre állva szónokolni. Kitárta az ablakot, és intett Estebannak, hogy csak másszon be fürgén, ahogy a régi szép időkben tette. A főszakács boldogan engedelmeskedett, de aztán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy eltervezte. Hiába mesélte el a molnárnénak, hogy neki záros határidőn belül el kell hagynia Rőtvárat, csakhamar kiderült, hogy ennek bizony ára van.
Miután a kívánós fehérszemély úgy ítélte meg, hogy kellő ideig áldoztak a testi örömök oltárán, hajlandónak mutatkozott meghallgatni Esteban történetét.
– El akarok jutni Osmosisba, hogy indulhassak az olimpián – magyarázta a főszakács. – Csakhogy a fejedelem és a családja hallani sem akar erről. Komolyan mondom, Babuci, úgy élek ott fenn, a várban, mint valami rabszolga. Már a belső gyűrűn is csak azért tudtam átjutni, mert a kapuőrök részegek, mint a csap.
– Hát ezért nem jöhettél el hozzám sem? – kérdezte a molnárné, mint aki e percben mindent megbocsátott. – Pedig azt hinné az ember, hogy aki a várba bekerül, annak utána aranyélete lesz…
– Aranyélet? No hiszen! – méltatlankodott Esteban. – Rosszabb sorom van, mint egy gályarabnak.
– Azért a várban éldegélő fehérnép biztosan megvigasztalt – tapogatózott féltékenyen a molnárné.
– Hogy hiheted ezt? – horgadt fel a főszakács. – Hiszen megmondtam neked százszor is, hogy más nőre én rá se nézek, csakis te vagy nekem – hazudta szemrebbenés nélkül. – Különben is, ha tudnád, micsoda tramplik dolgoznak a kezem alá a konyhán, hát egykettőre elmúlna a féltékenységed.
– Éppenséggel azt hallottam, hogy az összes fehércselédet el kellett távolítani a közeledből, mert neked mind kellett volna. Vagy ez csak pletyka?
Esteban most pontosan azt a tevékenységet végezte, amelyikben a leginkább jártas volt. Ez pedig nem volt más, mint a szemrehányó nézéssel összekötött méltatlankodás, kombinálva a legegyértelműbb dolgok orrvérzésig tartó tagadásával.
– Hogy hihetsz el ilyen nyilvánvaló hazugságokat, Babuci? Hát az én szavam neked már nem jelent semmit? Nem megmondtam, hogy számomra csak te létezel? Hát tudd meg, hogy amióta nem találkoztunk, én minden pillanatban csak rád gondoltam, és a közös jövőnket terveztem!
A molnárné hitte is, meg nem is az elhangzottakat. Egyelőre nem tudott dűlőre jutni magában, így hát jobb híján feltette az egyébiránt teljesen indokolt kérdést:
– Aztán milyen versenyszámban indulnál azon az olimpián, vagy mifenén?
Esteban egy kicsit még közelebb ült az ágy szélén a szeretőjéhez, hogy teljesen összesimuljon a testük, és át is karolhassa a molnárnét. Mélyen belenézett a szemébe, és a feszélyezettség legcsekélyebb jele nélkül adta elő a szózatát:
– Nem indulok én semmilyen versenyszámban, hanem a közös jövőnket akarom megalapozni. Hallottál már róla, hogy Osmosis a szabadság szigete és a lehetőségek hazája? Gondolod, hogy ott nincsenek nemes urak, akik örömmel alkalmaznának egy olyan kiváló szakácsot, mint én? Márpedig én pont arra vágyom, hogy egy olyan embernek vezessem a konyháját, aki jó fizetéssel becsüli meg a munkámat, de közben nem tart kalitkában, mint valami rab madarat. És amikor ez megtörténik, akkor visszajöhetek érted, és együtt új életet kezdhetünk az ígéret földjén, szerelemben, szabadságban és jómódban. A legboldogabb asszony leszel mellettem egész Evilágon, Babuci.
A molnárné döntött. Annyira el akarta hinni, hogy a szeretője igazat beszél, hogy immár ő maga volt az, aki a szökés gyakorlati teendőire terelte a szót, de Esteban hamar leintette:
– Szükségtelen a nyilvánvaló dolgokat elsorolnod. Pontosan emlékszem mindenre, ahogy a csókod ízére. Mit gondolsz, miért pont ma szöktem át hozzád, és miért pont alkonyat előtt? Bornap van. Jól tudom, hogy az urad ilyenkor már alszik, mert éjféltájban elindul a nagy társzekérrel Királyrévbe, hogy időben a kikötőbe érhessen. Semmi más dolgunk nincs, mint hogy levigyél az istállóba, és segíts nekem helyet csinálni a zsákok között a szekéren. Tudom, hogy a béresek már régen felpakolták a szállítmányt.
