Dariosz és Sztavrila már egy ideje csöndben ültek egymás mellett az ágyon. Mindketten azt az érzést ízlelgették magukban, hogy végre, hosszú-hosszú evilági évek után rátaláltak valakire, aki szintén a Földről származik. Ám egyelőre úgy tűnt, hogy sehogy sem tudnak mit kezdeni ezzel a felismeréssel.
A csöndet végül a nő törte meg:
– Hogy érzed most magad?
– Furcsán – sóhajtott Dariosz. – Nem is hiszem, hogy szavakkal le tudnám írni. Valami olyasmi ez, mint amikor az ember kiesik a szerepéből. Vagy lebukik…
– Lebukik?
– Mondtam, hogy nem fogom tudni elmagyarázni.
– Talán van feleséged?
– Dehogyis! – nevetett fel Dariosz. – Te mióta élsz Osmosis szigetén?
– Lassan már tíz éve.
– Szerintem tudnál róla, ha Dariosznak, aki öt éve kormányzó itt, lenne felesége, nem gondolod?
– Bizonyára. Egyébként mi voltál a földi életedben?
– Voltam…? – hökkent meg Dariosz. – Nagyon remélem, hogy még vagyok is.
– Úgy gondolod, hogy számunkra van innen visszaút a földi világba?
– Nem gondolom, hanem tudom – jelentette ki határozottan a férfi.
Sztavrila felhúzta a lábait az ágyra, és törökülésben elhelyezkedve, tágra nyílt szemekkel tekintett Darioszra:
– Na, most már nagyon kíváncsi vagyok a történetedre. Kérlek, mesélj el mindent magadról!
A férfi megköszörülte a torkát, mint valami feleletre készülő kisdiák, és aztán belekezdett:
– Melbourne-ben születtem 1994-ben. Földi idő szerint 2030-ban kerültem át ide, 36 évesen. Nagyon furcsa körülmények között. Az utolsó emlékem az volt, hogy a pszichológusomnál fekszem az ágyon, és éppen a regressziós hipnózist akarja alkalmazni rajtam. Először azt hittem, túl mélyre vitt a doki, mert egy idő után azt láttam, hogy valami ókori vagy középkori fogolytáborban vagyok. Jó ideig meg voltam róla győződve, hogy ez csakis valamelyik előző életem lehet…
Dariosz eddig lehajtott fejjel emlékezett, de most oldalra pillantott, és észrevette, hogy Sztavrila már nem kíváncsian tekint rá, hanem szomorúan.
– Mivel lomboztalak le ennyire? – kérdezte csöndesen.
– Az évszámaid döbbentettek meg – vallotta be a nő. – Szíven ütött, hogy a Földön már 2030 van. Sőt, hiszen csak akkor kerültél át, de azóta is eltelt jó pár év. Na most ehhez képest én 1944-ben születtem, és 1983-ban kerültem ide, 39 évesen…
Dariosz gyöngéden megsimogatta a nő arcát, és próbálta megvigasztalni:
– Ha végighallgatod a történetemet, akkor rá fogsz jönni, hogy nincs értelme keseregni.
Aztán újra maga elé bámult egy darabig, és elkezdett röhögni.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte a nő.
– Még jó, hogy nem dugtunk – vihogott tovább Dariosz. – Elvégre, ha jól számolok, te már egy majdnem százéves nyanya vagy.
Sztavrila durcásan tarkón legyintette a férfit:
– Vigyázz a szádra, kormányzó! Mellesleg nem jósolok neked nagy jövőt, ha képes vagy néhány pillanat alatt semmissé tenni az ígéreteidet. Nem azt mondtad, hogy meg fogsz vigasztalni? Erre a következő mondatodban már a koromon élcelődsz…
– Jól van – emelte fel megadóan mindkét kezét Dariosz. – Azonnal beváltom az ígéretemet, és elárulom neked, hogy én egyszer már visszatértem a Földre. Tehát tudom, hogy lehetséges.
– Hogyan történt?
– Nagyon egyszerűen. Felébredtem az ágyon. A pszichológusnál. Kihozott a hipnózisból, és kész. Mintha mi sem történt volna. Amikor rápillantottam a faliórájára, megállapíthattam, hogy pontosan negyvenöt perc telt el, pont ugyanúgy, mint más esetekben. Mindig háromnegyed órás nála egy-egy konzultáció.
– És elmesélted neki, hogy hol jártál ez alatt a háromnegyed óra alatt?
– Nem. Egyrészt idő sem lett volna rá akkor. De a legközelebbi kezelés alkalmával sem meséltem neki. Azt hazudtam, hogy nem emlékszem semmire…
– Legközelebb is elmentél hozzá? Ezek után?
– Már hogyne mentem volna? Van fogalmad róla, mennyire vágytam vissza Osmosisba? És pont akkor hagytam volna fel az egésszel, amikor már biztosan tudtam, hogy van visszaút?
Most Sztavrila bámult maga elé, és közben azt motyogta:
– Azt hiszem, én tudom, hogy ez mikor történt…
– Úgy bizony – bólintott Dariosz, meg sem várva, hogy a nő befejezze a mondandóját. – Amikor egy fél napig halott voltam Osmosisban – nevetett fel. – Anélkül most nem lennék kormányzó. Talán te is ott voltál az aréna nézőterén?
– Nem, én csak hallomásból értesültem a történtekről. A férjem vidéki birtokán mesélte valaki egy fogadás alkalmából a csodaszámba menő esetet. A bajvívó halálos sebet kapott, és összerogyott. Életében először legyőzték. Mivel már harcra képtelen volt, kivitték a küzdőtérről, és amikor nem sokkal később meghalt, felravatalozták egy asztalon. Ám délutánra feltámadt, visszatért a porondra, és fényes győzelmet aratott.
– Akkor ragadt rám a legyőzhetetlenség mítosza.
– És aztán az Égi Jel is sokat segített, hogy kormányzó lehess…
– Ahhoz semmi közöm! – mentegetőzött kacagva Dariosz. – De nagyon jól jött, ez kétségtelen. Máig is hálás vagyok érte az evilági isteneknek.
– Gondolod, hogy léteznek evilági istenek?
Dariosz elkomolyodott:
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy valamiféle meteorológiai jelenség volt, amelyet a napfogyatkozás idézett elő. Egy villám, vagy ilyesmi.
– Villám? Amely nyílegyenesen vezet le az égből a földre?
– Feltehetsz bármennyi kérdést ezzel kapcsolatban, egyikre sem fogok tudni válaszolni.
