Mario, miután csöndben magára kapkodta a ruháit, úgy döntött, hogy nem használja a lépcsőlejárót. Előzőleg, az ablakon kitekintve jól felmérte az Orgil-ház homlokzatának kiszögelléseit, minden párkányt, kis tetőt és egyéb ornamentikai csudaságot, és megállapította, hogy semmiféle nehézséget nem fog számára okozni kívülről leereszkedni a talajszintre.
Mellesleg némi nosztalgiát is érzett az északi fejedelemségek területén eltöltött víg napjai iránt, amikor is számtalan alkalommal kellett hasonló módon menekülnie különböző fogadókból és egyéb szállásokról. Most ugyan menekülésről szó sem volt, de Mario azt sem akarta megkockáztatni, hogy a lépcsőn való lehaladás után, az aulában mindenféle ismeretlen alakokkal találkozzon, akiknek a bosszantó akadékoskodása megakadályozná, hogy a furcsa menet nyomába eredhessen.
Amikor lehuppant a talajra, óvatosan szétnézett, de nem látott semmi rendkívülit maga körül. Felegyenesedett, és elindult a birtokról kifelé vezető úton. Dolgozott benne ugyan némi rossz érzés, amiért magára hagyta a kedvesét, de ezt felülírta a Dariosznak tett ígérete, elvégre a saját szájával fogadta meg a kormányzónak, hogy Sztavrilára is vigyázni fog, amennyire csak a képességeiből telik.
A menet ekkor ugyan már messze járt, de mivel lassan haladtak, és a fáklyák fénye jelezte az útjukat, az olasz fiú egy percig sem aggódott amiatt, hogy mikor fogja utolérni őket. Csakhogy ekkor különös dolog történt, a fények sorra kialudtak, a fáklyákat kioltották.
Mario most már futásnak eredt. Úgy érzékelte, hogy egyetlen tájékozódási pont maradt, a menet elején fel-feltünedező fáklyaláng, de ez a távolság miatt immár csak pislákoló fénynek tűnt, és nem ígért komoly távlati reményeket. A halovány Bronzhold fogyóban volt, a jóval fényesebb Ezüsthold pedig el is fogyott, így aztán meglehetősen vastag sötétségben kellett a nemrég még oly közelinek és biztonságosnak tűnő menet után botladoznia.
Igen, botladoznia, mert a furcsa karaván időközben letért az országútról is, és valamiféle olyan erdei ösvényt vett célba, amelynek létezéséről Mariónak fogalma sem lehetett. A legcsekélyebb helyismeret nélkül próbált a nyomukban maradni, és közben arra is ügyelnie kellett, hogy ne üssön zajt, tehát a menet végén árválkodó Zurab például ne hallhassa meg, hogy követi őket valaki.
Egészen idáig nem voltak túlságosan rossz érzései, de most már igen. Eleddig a kíváncsiság hajtotta, de az egyre sötétebb erdőben haladva már a legvadabb gondolatok cikáztak az elméjében. Egészen addig, amíg végre ki nem vette maga előtt Zurab alakját. Végre utolérte a menetet.
Különös gondolatok keletkeznek olyankor egy húszéves fiatalember elméjében, amikor a Bronzhold fakó fényénél, egy erdei ösvényen meglátja maga előtt annak a fickónak a sziluettjét, akire mérhetetlenül féltékeny, és ezzel egyidejűleg rátapos egy kőre, amelyik jobban megvizsgálva kellően marokba illőnek, keménynek és jól használhatónak bizonyul.
Mario is eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ezt a Zurabot egyszerűen jól fejbe kólintaná hátulról, aztán amikor magához tér, akkor kifaggatná, hogy mi a jó édesanyját keres itt, és egyáltalán hová tart ez a néma gyászmenet.
De aztán persze letett erről a megoldásról. Ugyan, mi biztosítaná, hogy Zurab koponyájára éppen akkora ütést mérjen, amelyiktől a derék halárus mindössze elájul, nem pedig végképp kipurcan? És még ha csak elájul is, mennyi a valószínűsége annak, hogy Zurab éppen időben tér magához, amikor még különféle kívánatos kínzatások hatására el is tudja mesélni, hogy miről van szó, de még marad annyi idő is, amennyi alatt elhárítható egy esetleges probléma?
Mario tehát rövid belső eszmefuttatás nyomán elvetette ezt a megoldást, de a követ nem hajította el, hanem inkább új ötlettől vezérelve apró kavicsokat morzsolt le a széléről, és aztán ezekkel kezdte dobálni Zurab hátát. Nem is sikertelenül, mert a harmadik-negyedik után a szemfüles halárus megtorpant, hátrafordult, és gyanakodva meredt maga mögé.
Miután kissé lemaradtak a menettől, Mario határozottan odalépett a halárushoz, és halkan odasziszegte neki:
– Ne mozdulj, és figyelj rám. Mi ismerjük egymást. Ne aggódj, nem ellenség vagyok.
