Mérsékelt hurrá

Már nem tudok visszaemlékezni, hogy mikor jöttek a bajok. Valószínűleg azért nem, mert fokozatosan jöttek, sunyin lopakodva, alattomosan támadva. És egyszer csak itt voltak, és végül igen erőteljesen megmutatták magukat.

Az Osmosis nagyobbik felét szédülve írtam. Folyamatosan szédülve. Küszködve, kínlódva, nagyon magam alatt, keresve az olyan napokat, amikor az ember egyáltalán alkalmas bármire azon kívül, hogy csak úgy feküdjön az ágyában.

Nem mentegetőzés, csak magyarázat. Illetve abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már kurvára nem érdekel, ki szerint mentegetőzés, és ki szerint magyarázat. Túlvagyok ezen a közönségi faszkodáson, és ez majdnem akkora örömmel tölt el, mint az, hogy már nem szédülök.

Nem, nem rákos vagyok, illetve nincsen semmilyen halálos betegségem (legalábbis kurvára remélem), hanem az van, hogy az orvosok évekig nem találtak megfejtést arra nézve, hogy mitől van ez a kibaszott különbség.

Mitől van az, miszerint reggel felébredek, ki sem tudok kelni az ágyból, totál szürke és erőtlen vagyok, viszont ez a nap semmiféle egzakt mutatóban nem különbözik az előző naptól, amikor még jókedvűen keltem fel, tehát rohadtul semmi oka nincs annak, hogy ma totál szarul érezzem magam, mert akár a vérnyomásom, akár a vércukrom, illetve minden más mutatóm tökéletesen megfelel az előző napi értékeknek.

Nincs ezzel semmi gond, hiszen a cukorbetegségemre is öt év után jöttek rá, amikor már mindössze 3789 jel mutatott arra, hogy cukorbeteg lehetek, de a háziorvosom még mindig úgy nyilatkozott, hogy semmi indoka nincs például a terheléses vércukorvizsgálatnak. (Hát neked viszont pedig a kurva anyádat.)

(Osmosisban felhúzatnálak a legközelebbi karóra, de persze nem én, hanem Nihuc vezérezredes. Én csak néznélek.)

Így éltem két és fél éven át, és így írtam az Osmosist. Szédülve, az ájulás határán. Magamat kibaszott szarul érezve, és nem tudva, hogy most mi van.

Tán nem ittam eleget? Kiszáradtam? Szomjas vagyok, csak nem érzem? Nincsen szomjúságérzetem? De hát ha egész nap vedelek, ötpercenként járok hugyozni, akkor is ez van!

Már mindenféle vizsgálaton átmentem. Vese, szív, máj, nyaki gerinc, húgycső, mindenkurvaannya, és sehol semmi. Szedjen tőzegáfonyát.

Oké.

A napommá vált a fejezet. A küldetésemmé vált, hogy valamit írjak, legalább csináljak valami hasznosat. Legalább keljek fel, és írjak! Legalább legyen a napjaimnak valami kibaszott értelme!

Az Osmosisba menekültem, és azt gondoltam, úgyis mindjárt vége. Annyira szarul vagyok, hogy ez nem is lehet másképp. A soha véget nem érő történet? Baró. Oszt mingyá meghalok. Biztos van valami rejtett, a dédnagyapámtól, vagy még annak is az öreganyjától örökölt betegségem, ami kivégez a picsába, de nem lehet kimutatni.

Micsoda óriási szerencse, hogy a cukorbetegségem miatt lesorvadt az ínyem a fogaimról. Királyság.

Ki kell húzni a fogaimat. Elmegyek a dokihoz. Kihúzza. Feltápászkodok a székéből. Ránézek a kihúzott fogakra. Az íny felett fognak néztek ki. Alatta a színét nem tudnám meghatározni. Lehet, hogy zöld, de lehet, hogy fekete. Áááá, biztos nem csinált nekem semmi rosszat, hogy szédüljek! Ezek nem olyan fogak!

Két és fél évig írtam úgy az Osmosist, hogy nonstop szédültem, és a magyar egészségügy nem tudta megmondani, hogy mitől vagyok rosszul.

Akkor gondold el, mi jöhet most!

Mindössze három fogamat kellett kihúzni, és megszűnt a szédülés és az elájulástól való permanens félelem.

Ezt a blogbejegyzést folyamatosan úgy írom, hogy kopogtatok az asztal alsó lapján, mivel kurvára babonás vagyok. Tehát lekopogom, hogy hátha ez volt az oka. Nem szeretném, ha nem ez lenne az oka.

Ha még jobban leszek, olyan kibaszott Osmosist írok nektek, hogy összeszarjátok magatokat. De tényleg. Halvány fogalmatok sincs róla, hogy mi van még a fejemben. A Titkok erdeje csak egy kis grillezés lesz. Kurva sok titok van még elfekvőben.