Pindzsuja azok közé a kisfiúk közé tartozott, akik éjt nappallá téve szaladgáltak a kikötőben, hogy mindenféle munkákhoz jussanak, és segíthessék a családjukat. Hősünk naphosszat hajók kirakodásánál segédkezett, piaci árusoknál ácsingózott munkára, minden alkalmat megragadott, csak hogy néhány ezüstöt hazavihessen az anyjának, aki egyedül nevelte őt és a testvéreit, amióta az apját elvitte a kórság.
Oguzán atyával csak véletlenül találkozott. Egy ilyen rohangálós alkalommal felrúgta a bádogbögréjét, amiben az adományokat gyűjtötte, de nem szándékosan. Rögtön vissza is fordult, és bocsánatot kért a szeleburdiságáért.
Ez a találkozás végül sorsszerűnek bizonyult. Az ősz szakállú vén koldusról senki sem tudhatta, hogy szökevény pap, aki Osmosis egyházának korrupt üzelmeire akart rámutatni, de a nagy leleplezésnek szánt művelet annyira balul sült el, hogy végül az atyának kellett elmenekülnie a szigetországból, ha nem akarta, hogy megúsztassák a folyón, ami a kivégzésnek és az elhallgattatásnak bevett formája volt.
Oguzán atya felismerte a kisfiúban a formálható és tanítható egyedet, így hát maga mellé szelídítette, és elhatározta, hogy megtanítja a meori betűvetésre. Az öregember pontosan tudta, hogy a csillaga már leáldozóban van, és abban látta élete utolsó hónapjainak értelmét, hogy ezt a kis agyaggombócot megformálja, akár egy fazekas. Hamar felmérte, hogy ez a Pindzsuja fiú ritka értelmes, fogékony gyermek, érdemes vele foglalkozni.
Az utcakőre rajzolta neki a meori betűjeleket. És aztán minden este hálát adott az összes isteneknek, amiért megengedték neki, hogy úgy múljon ki ebből a rút és boldogtalan világból, hogy átadhatja valakinek a tudását, a tapasztalatait, meg minden bölcsességet, amivel az égi hatalmak felruházták.
Nem volt mindig könnyű ez a tanítás. Néha az őrkatonák egészen kegyetlenek voltak, akár még közönségesek is. Az egyik például elővette a pöcsét – meglehetősen részeg állapotában –, és nemtelen egyszerűséggel lehugyozta a meori írásjeleket, amelyeket Oguzán atya kevéssel korábban oly nagy műgonddal rajzolt fel a kövezetre.
De nem tudták megszakítani a tanítás folyamatát. Az Osmosisból szökött pap nemcsak betűkre, de erkölcsre, életszemléletre, gondolkodásmódra is tanította a kisfiút, aki egy idő után jószerivel istenként tisztelte az atyát. Mivel Pindzsujának már rég nem volt apja, mert elhalálozott egy rusnya betegségben, immár Oguzán atyára kezdett apaként tekinteni, és mindent megfogadott, mindent elhitt, mindent a legfőbb igazságnak vett, amit az öreg pap mondott neki.
Mint azon a bizonyos napon is. A felfoghatatlan dörej idején. Pindzsuja kész lett volna a kötekedő tiszt torkának ugrani. De erre nem kerülhetett sor. Hamarosan az volt a helyzet, hogy mindannyian menekültek. A kötekedő katona és a másodhegedűse is.
Oguzán atya nem menekült. Elővett egy kulcsot a csuhája alól, és Pindzsuja markába nyomta:
– Mindent leírtam, mindent bevallottam. Bánj vele okosan – hadarta a pap, és aztán ellökte magától a fiút. A következő pillanatban pedig legázolták a bordó egyenruhások, a Királyrévbe betörő harcosok, akik nem ismertek se istent, se embert, mindenkit levágtak, akit értek. Pindzsuját azért nem, mert Oguzán atya odébb lökte, eltaszította magától őt. De az öreg papnak fejét vette az egyik ilyen bordó egyenruhás harcos.
A fiú hátraestében beszorult egy pinceablakba, de rögtön megpróbálta kiverekedni magát. Ahogy a követ kaparta a tíz körmével, akkor landolt előtte Oguzán atya levágott feje.
Pindzsuja később mindig úgy emlékezett vissza erre az eseményre, hogy az határozta meg az egész életét. Valahogy minden abban az egyetlen pillanatban sűrűsödött össze.
Örökké hálával gondolt vissza Oguzán atyára, aki akkor durván félrelökte őt, látván a betörő bíboros harcosokat, és egyetlen szempillantás alatt felmérte, hogy ezek levágnak minden katonát, még azokat is, akik a környékükön tartózkodnak.
Pindzsuja megértette, miszerint csakis azért maradhatott életben, mert Oguzán atya durván félrelökte őt.
De ettől még a szeme elé gurult Oguzán atya feje. Azé az emberé, akinek mindent köszönhetett. A tudást, a gondolkodást, a hitet a jobb életben, a rácsodálkozást Evilág történéseire, a betűket, az összefüggéseket, az újszerű világlátást, egyszerűen mindent, amitől többnek érezhette magát.
Maga is meglepődött rajta, hogy először a gyomrában keletkezett egy nagyon is jól körülhatárolható, elviselhetetlen fájdalomgombóc, aztán meg egész testében remegni kezdett, és nem tudta elviselni a látványt. Oguzán atya fejét. Aki még akkor is biztatóan nézett rá, amikor már nem is élt.
Pindzsuja kiszabadult végre a pinceablak fogságából, és az alapvető életösztönből fakadóan futásnak eredt. Minél hamarabb maga mögött akarta tudni ezt az egész őrületet. A néhány pillanat alatt lejátszódó összeomlást, ezt a világvégét.
Egy piaci asztal alatt talált újabb menedékre. Úgy farolt be az óvóhelynek tűnő árnyékba, mint egy üldözött állat, egy patkány vagy egy szerencsétlen egér, amelyet békeidőkben is minden árus le akart ütni. Most viszont a bíboros egyenruhások rohantak el mellette, némelyiküknek olyan hosszú kardja volt, hogy a fegyver hegyével a roham közben a kövezetet koppantották. És üvöltöttek veszettül, újabb legyilkolandó áldozatokra áhítozva. Ezt kivette a beszédükből.
Pindzsuja az asztal alatt kuporogva ráébredt, hogy behugyozott. A nadrágja már eleve foltos volt, de eddig ez a sok folt mind olyan volt, amelyeket az édesanyja varrt rá a nadrágra, most azonban jól körülhatárolható nedvességfolt borította a kétes ruhadarabot. Nem tudta, mikor keletkezhetett a hugyos szégyen a gatyáján, nem is sokáig gondolkodott ezen az új fejleményen, inkább a menekülési útvonalakat leste az asztal alól. Éppen csak egy kicsit fektette a tenyerét a húgyfoltra, és közben azzal vigasztalta magát, hogy beszarni sokkal rosszabb lett volna.
Megint megjelent a lelki szemei előtt Oguzán atya guruló feje, és most már elsírta magát. No nem hangosan, ahogy csak a lányok szoktak ríni, de pontosan érezte, ahogy patakzik a könny mind a két szeméből, és ez nagyon zavarta, mert így nem látta az asztal alól, hogy merrefelé lehetne továbbszökni.
Haazamenni akart volna leginkább. Valamiért úgy gondolta, hogy otthon biztonságban lehet. Elvégre ott van az anyukája, ott vannak a testvérei. Ám amikor erre gondolt, akkor egyszer csak felborították az asztalt a feje fölött, és valaki úgy ragadta meg a grabancánál fogva, ahogy nyulakat szokás.
– Ez egy nyomorult kisgyerek – hangzott fel a kinyilatkoztatás pont attól az embertől, aki felemelte.
– Ilyeneket keresek – jött a nyugtázás egy nagy embertől, akinek még a lova is annyira díszes volt, hogy egyből lehetett tudni, kiemelkedő harcos lehet a férfiú.
Kalrund fejedelem volt ez a bizonyos vitéz. A fiatal uralkodó egyetlen intése nyomán felhajították egy társzekérre őt, sok más gyerek mellé, és innentől kezdve megpecsételődött a sorsa. Többé nem láthatta a családját, de még Királyrév városát sem, mert elhurcolták a fejedelemségbe, és ott egy egészen új élet kezdődött meg Pindzsuja számára.