Kowalski közben kiszaladt az autóhoz, és különösen kíméletes módon kibányászta a hortyogó Morgan feje alól a kutyasamponos flakont. (Az óvatosságra irányuló igyekezete egyébiránt teljesen felesleges volt, hiszen a delirium tremens határán lavírozó ártatlan feltaláló valószínűleg arra sem riadt volna föl, ha az autót szerelik szét és viszik el alóla.) A becses zsákmányt megszerezvén már rohant is vissza a gyorsbüfébe, mert tisztában volt vele, hogy az idő múlásával és a sörkészletek apadásával egyenes arányban nő a kamionsofőrök harci kedve.
Azonnal kezelésbe vette a kopasz óriást, szakszerűen elkenegette a tejfehér folyadékot a fickó fején és szemöldökvonalán, továbbá azokon a helyeken, ahol egy valamirevaló férfinak illik borostát termelnie. Aztán olyan hozzáértő módon dörzsölte be a kutyasampont, hogy egy okleveles kozmetológus is elégedetten csettintett volna mozdulatai láttán. Közben utasította cégének maflán álldogáló kültagját, hogy hozzon egy kancsó vizet a konyháról.
A szőrtelen teherautósofőr egyelőre komikusra vette a figurát, a szer bemasszírozása után komolykodó arckifejezéssel, teátrális mozdulattal emelkedett fel székéből:
– Srácok, különös bizsergést érzek a koponyámban! – rikoltotta egy másodvonalbeli kabarészínész modorában, és társai azonnal hatalmas röhögéssel díjazták rövid monológját.
– Már megbocsásson, de az lehetetlen, uram – hűtötte le a kedélyeket Kowalski – a kezelés hatása ugyanis csak a vizes borogatás után érezhető – magyarázta, majd remegő kézzel a páciensre locsolt egy kancsó hideg vizet. Ez már nem nyerte el maradéktalanul a nagydarab fickó tetszését. Idegesen fölpattant a helyéről, fenyegetően megmarkolta jótevője grabancát, és olyan közelről beszélt az arcába, hogy azt influenzajárvány idején bizonyára rosszallóan nézték volna a tisztiorvosi szolgálat szakemberei.
– Idefigyelj, te kis senkiházi! Ha azt hiszed, hogy büntetlenül a bolondját járathatod velem, akkor nagyon tévedsz! Volt egy pasas, aki megpróbálta, és mondhatom, igen megható szertartást rendeztek neki egy nebraskai köztemetőben. Csupán azért tűröm, hogy bohóckodj velem, mert a haverjaim jól szórakoznak. De biztosíthatlak, hogy egy fél óra múlva még jobban fogunk szórakozni, amikor bevasaljuk rajtatok az ígéreteteket, aztán pedig titeket vasalunk ki! – fogadkozott kollégái buzgó helyeslése közepette.
A kis lengyelben kellemetlen asszociációkat ébresztett a vasalás felemlítése, mert fiatalkorának egyik legfájóbb emléke volt, amikor felesége – első komoly veszekedésük alkalmával – a hátához nyomta az idézett háztartási készüléket. Az ifjú férj rögtön megfogadta, hogy többé nem tesz dühkitörésre okot adó megjegyzést az asszonynak, amikor az éppen házimunkát végez, és külön örült, hogy neje nem uborkaszeleteléssel foglalatoskodott a csetepaté elfajulásának idején.
Egyébképpen viszont a legteljesebb nyugalommal nézett az elkövetkező időszak elé, mert meg volt róla győződve, hogy a szer rövidesen megkezdi áldásos hatását. Így aztán a Kowalski és Társa cég komótosan visszavonult az asztalához, hogy befejezze a félbehagyott étkezést.
Hőseink bizonyára sokkal étvágytalanabbul majszolták volna hamburgereiket, ha tisztában lettek volna azzal, amit most a kedves olvasó tudomására hozok: az, amit Kowalski a kötekedő sofőr fejére kent, nem volt más, mint közönséges kókuszlikőr…
Márpedig ennek a folyadéknak a hatása egész más természetű, és jóval csekélyebb, mint a csodálatos kutyasamponé. Nagyobb mennyisége ugyan eredményezhet derűsebb kedélyállapotot, optimistább életszemléletet, ám ezt is kizárólag szájon át alkalmazva. Fejbőrbe dörzsölve viszont hiába kívánjuk tőle, hogy oldja gátlásainkat és csillogóvá tegye tekintetünket (de legalább reflexeinket sem lassítja, így a KRESZ nem is tiltja a gépjárművezetést kókuszlikőrös pakolással a fejtetőn). A tudomány jelenlegi állása szerint azonban teljesen irreális igény azt várni tőle, hogy regenerálja az elhalt, illetve működésüket szüneteltető hajhagymákat és szőrtüszőket. Annak ellenére is, ha kimondottan szakszerűen dörzsölik a bőrbe, és utána vízzel hozzák érintkezésbe a kezelt felületeket.
Hogy ez a kellemetlen fiaskó hogyan eshetett meg? Nos, a magyarázat Bill Morgan azon tulajdonságában keresendő, amely minden magányosan élő embert jellemez, ez pedig a nagyfokú bizalmatlanság. A teljesen ártatlan feltaláló úgy érezte, nem a legelőnyösebb állapot, ha útitársai pontosan tudják, hol tartja a csodálatos kutyasampont. Kiszolgáltatott helyzetén akkor sikerült javítania, amikor megálltak az autószerviznél, és ő látogatást tett a szomszédos italkereskedésben, hogy kísérőt vásároljon a kókuszlikőrhöz fél liter whisky alakjában. Ezen kívül azonban egy üres üveget és egy tölcsért is kért, s ezek segítségével pillanatok alatt megcserélte a kutyasamponos flakon és a likőrösüveg tartalmát. A későbbiekben tehát sokkal derűsebben és magabiztosabban tekinthetett a történések elé.
Útitársairól ugyanezt azonban már nem lehetett elmondani. Legalábbis a gyorsbüfében üldögélésük idején semmiképp. Az idő előrehaladtával egyre kényelmetlenebbül feszengtek a székükön, hiszen semmi jele nem volt annak, hogy áldásos tevékenységük alanyának fej– és arcbőrén bármiféle pozitív változás készülne beállni. Ijedten pislogtak az ajtó felé menekülési terveket szövögetve, s rémületüket csak fokozta, hogy a sofőrök egymás után oldalogtak ki a bejáraton, és kivétel nélkül valamilyen súlyos szerszámmal tértek vissza a helyiségbe. Ez – a várakozás huszonötödik percében – valóban nem számított biztató jelnek, nyilvánvaló volt, hogy a kemény fémtárgyakat a fickók az elégtétel vétele során kívánják alkalmazni, hiszen a legműveletlenebb sofőrre sem jellemző, hogy mondjuk villáskulcsot használ villa helyett az étkezéshez.
A fél óra letelte után a kamionosok két vonalban sorakoztak fel a pult előtt, izgatott arcot vágtak, s a kezükben mindenféle franciakulcsok, kalapácsok és harapófogók villogtak. Úgy festettek, mint egy forma egyes istálló szerelőcsapata, amely éppen a versenyautót várja a depóban kerékcserére és néhány kisebb technikai beavatkozásra.
Azonban az ő sorfalaik közé nem egy sportkocsi érkezett meg, hanem a kis lengyel és cimborája. Bár az ő sebességük alaposan elmaradt mondjuk egy Ferrariétól, igencsak nógatni kellett őket, hogy bevánszorogjanak a vérszomjas kamionosok élő harapófogójába.
– No, hapsikáim – kezdte mondandóját a sajnálatosan még mindig kopasz sofőr –, hogy stílszerű legyek: most megtudhatjátok, miért tartanak engem szőrösszívűnek. Ígérem, nem fogok szőrmentén bánni veletek, nemsokára beindul a szőrszálhasogatás! – lóbálta meg fenyegetően harminckettes méretű villáskulcsát kollégái harsogó ovációja közepette.
Egy csinos pincérnő a pult alá bújt, és imádkozni kezdett.
A tulajdonos remegő kézzel tárcsázta a rendőrség számát.
A Kowalski és Társa céget jeges halálfélelem töltötte el.
