Ezek közül az egyik a Morganéké volt, akik nem sokáig vesztegették az időt, azonnal felnyitották a csomagtartót, és buzgón magyarázni kezdték, hogy micsoda félreértés történt. Miután azonban belátták, hogy a szemüveges és kissé bamba gondnokkal nem sokra mennek, az időközben szintén megérkezett Haraldson professzorral kezdtek tárgyalásokat az általuk fogságba ejtett gorilla és az ő kedves majmuk kicseréléséről.
A holtfáradt tudós azonnal felismerte a csomagtartóban fekvő és furcsán mormogó Zuzut, és haladéktalanul engedélyt adott a cserére. Morgan és Smily néhány állatgondozó társaságában odasietett a szögesdróthoz, hogy kiválaszszák a saját „jószágukat”, de erre nem volt különösebb szükség, mert láttukra Rodrigó hanyatthomlok rohant feléjük, csupán néha pillantott hátra, vajon a szexuálisan túlfűtött monstrum nem vette-e üldözőbe.
Haraldson professzor, amikor elvezették előtte a nicaraguai menekültet, kissé meglepett arckifejezést öltött:
– Mondják, uraim, ez meg miféle gorilla? Ha egyáltalán az… – kérdezte őszinte érdeklődéssel, s közben föltolta a szemüvegét az orrán. – Még soha életemben nem láttam efféle majmot – motyogta elbizonytalanodva, s egyre gyanúsabban szemlélte a számára csöppet sem ismerős emberszabásút, amint az megkönnyebbülve beszállt az autóba.
– Ezt most nincs időnk kifejteni, mert néhány óra múlva fellépésünk lesz Miamiban – magyarázta Kowalski. – De megígérem önnek, hogy egyszer elhozzuk ide, hogy kedvére tanulmányozhassa – biztatta a tudóst, s közben egy névjegyet nyújtott át neki. Aztán bevágódott az autóba, és intett Smilynak, hogy haladéktalanul taposson a gázba.
– Na de uraim! – kiáltott utánuk a professzor Zuzut támogatva. – Hiszen ez a majom részeg!
– Ne aggódjon! – hajolt ki az ablakon a kis lengyel. – A gorillája által elfogyasztott alkohol cégünk ajándéka! – ordította vissza, majd hátradőlt az ülésen, és felszabadultan röhögni kezdett.
– Mondja csak, mi állt azon a névjegyen, amit a fickónak adott? – tudakolta Rebecca.
– Andrzej Miskiewicz, cirkuszművész – mondta büszkén Kowalski. – Ebben a szakmában mindig kell hogy legyen az embernél néhány hamis névjegy.
– Melyik szakmára gondolsz? A cirkuszművészre vagy a kutyapecérre? – érdeklődött Smily.
– A szélhámosra…
– Még szép, hogy a származásodat nem tagadtad meg – jegyezte meg cinikusan Morgan.
Ezzel a rövid párbeszéddel a kedélyes hangulatnak jó időre befellegzett az autóban, ami nem is csoda, hiszen hőseinknek egyelőre fogalmuk sem volt, mihez is kezdhetnének ezek után. A motelbe nem mehettek vissza, sőt, semmiféle szálláshelyre nem lehetett reményük egy olyan fickóval a társaságukban, aki a megszólalásig hasonlít egy gorillára… (Nos, a „megszólalásig” talán egy kicsit túlzás.)
Amikor biztonságos távolságban érezték magukat a Haraldson-féle Kutatóbázistól, megálltak az országút szélén, hogy haditanácsot tartsanak. Ám ez egyelőre abban merült ki, hogy szánakozó pillantásokat meresztgettek az egyre szőrösebb illegális bevándorlóra, akit ekkor már akár az állategészségügyi törvény alapján is ki lehetett volna toloncolni az országból.
– Szegény Rodrigó… – motyogta elérzékenyülten a kis lengyel. – Eddig sem bánt vele a sors kíméletesen.
– Rólad nem is beszélve – vetette oda a beltagnak Smily, aki legalább azzal próbált segíteni a nicaraguai menekültön, hogy a csomagtartóból előkotorta a kertésznadrágját, és félszeg mosollyal átnyújtotta neki.
– Ha sikerülne pénzzé tenni a kutyasamponomat, többek között süketnéma barátunk gondja is megoldódna – jelentette ki bizakodva a teljesen ártatlan feltaláló. – Manapság bizonyára nem jelent gondot az orvostudomány számára, hogy megszüntesse a nem kívánt szőrnövekedést, csak elég pénz kell hozzá.
Ezzel aztán átterelődött a szó arra a témakörre, vajon miként lehetne pénzt csinálni Bill találmányából most, hogy az általuk ismert egyetlen igazi vegyész ilyen sajnálatos hirtelenséggel elhalálozott. Nyomban összedugták a fejüket, hogy kiötöljenek valamiféle megoldást, és mindegyikük előállt valami általa hibátlannak vélt tervvel. (Egyedül Rodrigó nem szólt hozzá a témához, ami egy folyamatosan szőrösödő emberi lény lelkiállapotát tekintetbe véve méltányolható viselkedés, az egyéb körülményekről nem is szólva.)
Az első ötletet Smily vetette föl:
– Szerintem ismert személyiségeknek kellene segítenünk a kopaszságuk eltüntetésében. Természetesen hatalmas pénzért. Ott van például Telly Savalas. Már úgyis véget ért a Kojak sorozat.
– Az ötlet nem rossz – jelentette ki cinikus hangon Bill – viszont véleményem szerint Telly Savalas gyógykezelésének sikerét erősen gátolni fogja az a körülmény, hogy a népszerű filmszínész immár évek óta halott.
– Egyébként sem hiszem, hogy hajlandó lett volna megválni a védjegyévé vált legendás kopaszságától – tette hozzá Rebecca. – Sőt, abban is biztos vagyok, hogy más kopasz sztárok sem lesznek készek elfogadni a segítségünket. Hiszen ilyen gyors hajnövekedés láttán mindenki meg lenne róla győződve, hogy az illető parókát készíttetett magának. Esetleg szintetikus hajbeültetésre adta a fejét. Márpedig egyik neves személyiség sem szereti, ha az újságok a címoldalon gúnyolódnak rajta – fejtette ki kedvetlenül, majd stílszerűen elővette kedvenc bulvárlapját, és elmerült a tanulmányozásában.
