A gorilla kényelmesen letelepedett a földre, szájához illesztette a flakont, és egy hajtásra megitta a tartalmát, s eközben, talán köszönete jeléül, barátságosan kurkászni kezdett Rebecca szőke hajzuhatagában.
Kowalski, aki ez idő tájt már biztonságos távolságban kuporgott a kocsi mögött, álmélkodva súgta oda a mellette guggoló Smilynak:
– Öregem, most már sokkal hihetőbbnek értékelem a King Kong film sztoriját…
– Ez butaság, Tadeusz – torkollta le a morózus sofőr. – Hogy vagy képes bedőlni ilyen primitív szemfényvesztéseknek? Hisz az csak filmtrükk volt! Ott van például az a ház nagyságú majom…
– Dugulj el, Johnny, könyörgöm – szakította félbe savanyú arccal a kis lengyel, mert e percben csöppet sem volt ínyére üzlettársának fejtegetését hallgatni arról a nyilvánvaló tényről, hogy King Kong valójában nem létezik.
A gorilla az elkövetkező tíz percben furcsa változáson ment keresztül. Először elégedetten morogni kezdett, majd bizonytalanul fölegyenesedett, és vad melldöngetésbe fogott. Aztán imbolyogva az autó felé indult, de sajnálatos módon az útjába került egy facsemete, amelyet brutálisan kicibált a földből és darabokra szaggatott. Közben olyan arcot vágott, mintha csak azt gondolná: „Nesze, te rohadék! Majd máskor meggondolod, hogy kibe kötsz bele!”
Ezek után azonban – Kowalskiék legnagyobb megkönnyebbülésére – nem állt módjában eljutnia az autóig, mert már olyannyira nem volt ura a mozdulatainak, hogy jobbnak látta leülni. Miután ez sikerült, további tevékenysége csupán abban merült ki, hogy mulyán kancsalítva pislogott a kocsi mögül leskelődő két fickóra, végül pedig mennydörgésszerű böfögések közepette hanyatt dőlt, és hortyogva elaludt.
– Remélem, eléggé elrettent a példa, Bill! – harsogta felszabadultan röhögve a kis lengyel. – Ugyanis te is pont így viselkedsz, amikor többet iszol a kelleténél!
– Nem is igaz – szólt közbe fogadatlan prókátorként Smily. – Bill sosem szokott meztelenre vetkőzni olyankor, és nem mutogatja a szőrös mellkasát, vagy a szőrös lábát, pláne nem a szőrös…
– Fejezd be a leltározást, Johnny! – intette le a beltag. – Inkább nyisd fel a csomagtartót, hogy berakhassuk a túszunkat.
– Hogy érted azt, hogy túsz? – érdeklődött Morgan, aki közben feltápászkodott, és a kissé még alélt Rebeccát támogatta az autó felé.
– Úgy értem, hogy ezt az ittas főemlőst nyilvánvalóan nem egy detoxikáló állomásra fogjuk szállítani, hanem felajánljuk a hatóságoknak szőrös barátunkért cserébe.
Ez a terv azonban egyelőre nem realizálódhatott, mert hőseink hiába köröztek a szűk utakon, a hatóságoknak és a torlaszoknak már nyomuk sem volt.
Bő egy óra múltán, amikor végre kikeveredtek az erdőből, jobbnak látták, ha ismét megkérdezik a vén bagórágót, mit hallott az ügy fejleményeiről. A derék ablakmosó öt dollár ellenében készségesen elárulta, hogy időközben becserkészték a gorillát. További néhány zöldhasúért azt az információt is megosztotta Kowalskival, hogy a nagy durranás az altatólövedéktől származott, sőt amikor Morgan befejezte a fojtogatását, részletesen tájékoztatta a társaságot a Haraldson-féle állattelep hollétéről, illetve megközelítési módjáról.
Azonnal elindultak a jelzett irányba, s a türelmetlenségtől egész úton a torkukban dobogott a szívük. Morgannek ezenfelül külön izgalmat okozott, hogy a még mindig alélt szőke hölgy az ölébe hajtotta a fejét, s ez az aktus hősünk szünet nélkül hullámzó lelkiállapotát ismét a gyöngéd érzelmek irányába befolyásolta.
Most egy kicsit vissza kell ugranunk az időben, hiszen nem tájékoztattam még a kedves olvasókat arról, hogy szegény Rodrigó hogyan élte meg ezeket a szörnyű órákat.
Nos, süketnéma hősünk reggel szokás szerint vállára dobta a törölközőjét, majd egy szál fürdőgatyában, leragadt szemekkel, álmosan kibotorkált szobájukból, és elindult a közös mosdó felé, amelynek ajtajában egy középkorú hölggyel találkozott össze. Rendkívüli módon meglepte, hogy az asszonyság milyen rémült arccal ásít, azt meg végképp nem tudta mire vélni, hogy az illető néhány dermedt pillanatot követően hanyatt-homlok menekül a közeléből. Tanácstalanul fordult a nőszemély után, ekkor viszont egy metakommunikációs szempontból sokkal könnyebben értelmezhető dolog történt: az egyik szobából feldúltan kirontott egy kopasz kisöreg, aki habozás nélkül ráemelte a puskáját. Egy tizedmásodperc alatt átfutott az agyán az a feltételezés, hogy a nicaraguai polgárháború talán már átterjedt az Egyesült Államok déli területeire is.
Mindenesetre halálosan megijedt a torkolattűz látványától, s csupán az vigasztalta valamelyest, hogy mégiscsak jobb, hogy az előbb idézett gondolat villant át az agyán, nem pedig a puskagolyó. Azt már nem észlelhette, hogy a szívpanaszai miatt nyugalmazott vadőr ájultan csuklik öszsze, mert habozás nélkül menekülésbe kezdett, érthető okokból cikkcakkos vonalvezetésű futást alkalmazva. Egy-egy rövid békaügetéssel színesítette a mozgását, amit a parkoló autók között valósított meg, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve bevetette magát a közeli erdőbe.
Tulajdonképpen itt volt módja először szemrevételeznie önmagát, és elkeseredéssel vegyes rémülettel állapíthatta meg, hogy nem a futástól melegedett ki annyira, hanem inkább attól, hogy mintegy másfél centis, sűrű szőrzet borítja a testét. Ez az irigylésre csöppet sem méltó kedélyállapot egészen addig a pillanatig tartott, amikor is megérezte a testén az altatólövedék becsapódását.
