– Uram, nem látott valamerre elszaladni egy gorillát fürdőnadrágban? – tette fel neki a mindennapos kérdést.
– És ha láttam? – kérdezett vissza amaz reménykeltően, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a bagórágást.
– Vissza tudna emlékezni, merre menekült el? – érdeklődött a kis lengyel fellelkesülve.
– Az emlékezéshez szükségem volna némi ihletre – magyarázta a fickó, mintha csak népszerű életrajzíró lenne, nem pedig egy tisztességtelenségben megőszült vén tróger. Kowalski, bár nem volt túlzottan jártas az irodalomtudományban, rögtön megértette, mire irányul a célzás, ezért előhúzott egy ötdollárost.
– Az ilyesmi sokszor jótékonyabban hat a memóriára, mint a menedzsertabletta – kacsintott cinkosan az ablakmosóra, aki egykedvűen zsebre gyűrte a pénzt, majd ahelyett, hogy szíves tájékoztatást nyújtott volna, újabb aggályával állt elő:
– Igen ám, csakhogy én nagyon szeretem az állatokat, maguk pedig biztosan le akarják lőni azt a szerencsétlen majmot, vagy el akarják adni valamelyik cirkusznak – sorolta tippjeit szomorú arccal.
– Nyugodjon meg, kisöreg, nincs nálunk fegyver – szólt közbe Smily. – És arról is biztosíthatom, hogy nem akarjuk cirkuszosok kezére adni, már csak azért sem…
– Dugulj el, Johnny! – fojtotta belé a szót Kowalski, mielőtt informálhatta volna a fickót, hogy a szóban forgó gorilla egy süketnéma nicaraguai menekült. – Itt van még öt dolcsi, de most már fogjon hozzá végre a meséhez!
A vén bagórágó szófogadóan hozzá is fogott a meséhez, de az korántsem arról szólt, amiről mindannyian hallani szerettek volna. Nehéz anyagi körülményeit kezdte ecsetelni szívszaggatóan szomorú előadásmódban, majd a nyomaték kedvéért azt is megemlítette, hogy immár két napja nem evett. Kowalski lemondóan nyújtott át egy újabb ötdollárost.
– KÉT napja nem ettem – hangsúlyozta újból a fickó, a kis lengyelnek azonban már nem állt módjában újabb bankjegyet a kezébe nyomni, mert Morgan feldúltan félrelökte, ezzel jelezve, hogy szeretné átvenni a tárgyalás irányítását.
– Idefigyeljen, öreg! Eddig konstruktívan álltunk hozzá a maga szervezetének belső problémáihoz. Méltányoltuk, hogy üres a gyomra, hogy kezd megkopni az agyi memóriaközpontja, sőt, azt is megértettük, hogy a lelkében önzetlen szeretet és féltés lakozik a pusztuló állatfajok iránt. S hogy mennyire szívünkön viseljük a maga belszerveinek állapotát, azt az is kiválóan mutatja, hogy egyáltalán nem szeretnénk, ha megrepedne a lépe, összetörne néhány csontja, esetleg leszakadna valamelyik veséje. Remélem, értjük egymást…
A vén ablakmosó belátta, hogy a legokosabb, ha tapasztalt hárfaművészekhez hasonlóan cselekszik, és nem feszíti tovább a húrt. Faarccal a földre köpött, s egyúttal a közeli erdő felé mutatott, sőt arról is tájékoztatta Kowalskiékat, hol lehet behajtani a földútra, amely körbevisz a területen.
A társaság habozás nélkül el is indult a megadott irányba, de kutatóexpedíciójuk minduntalan akadályokba ütközött néhány tűzoltó, vadőr, rendőr, vagy egyéb hatósági közeg személyében. Hiába bizonygatták teljes átéléssel, milyen életbevágóan fontos lenne most a lezárt erdőszakaszon gombászniuk, minden alkalommal visszafordították őket, amit leginkább sofőrjük viselt egyre nehezebben, tekintettel arra, hogy a szűk erdei utakon igen körülményes volt megfordulni egy városi autóval.
Ám még nála is rosszabb kedélyállapotban volt Morgan, aki valósággal letargikus hangulatban üldögélt a hátsó ülésen. Úgy érezte, élete első szerelmi csalódását kell most feldolgoznia magában. Meg volt róla győződve ugyanis, hogy Rebecca kizárólag azért akart közel kerülni hozzá, mert kezdettől fogva gyanúsak voltak neki a már említett körülmények (elsősorban a fülszőrnövekedés), és csak ki akarta fürkészni a találmánya titkát. Mert ugyan mi mással lenne magyarázható, hogy a kezdetben oly butácskán csacsogó nőszemély az utóbbi időben átváltozott egy fölöttébb határozott amazonná? Szomorúan kortyolgatta a kutyasamponos flakon tartalmát, és amikor észrevette, hogy a nemrég még rajongásig szeretett hölgy rémülten figyeli a tevékenységét, cinikus hangon megnyugtatta:
– Ne aggódj, nem akarom elpusztítani a találmányomat. Ez csak kókuszlikőr…
A kis lengyel sem volt éppen rózsás kedvében, két útblokád között a vétlen feltalálót korholta:
– Mondd meg őszintén, Bill, mi a nyavalyát akarsz elérni ezzel a folytonos áttöltögetéssel? Mert ha az volt a célod, hogy bajt hozz ránk, akkor ez már sikerült. Komolyan mondom, ezek után már nem leszek bátor belemártani a késemet egy közönséges vajkrémes dobozba, mert rettegni fogok, vajon nem a kutyasampont kenem-e a kenyérre!
– Én a fogkrémtől fogok félni – jelentette be Smily keveseket érdeklő aggályait. – Nem szeretném, ha csomókban nőne a szőr az ínyemen.
– A fogínyben nincsenek is szőrtüszők – intette le Kowalski, mert utálta, ha valaki közbeszól, amikor éppen egy másik embernek próbál a lelkére beszélni.
– Honnan tudod, Tadeusz? – akadékoskodott tovább komor sofőrjük. – Mostál már fogat valaha Bill kutyasamponjával? Lehet, hogy éppen…
– Dugulj el, Johnny, nagyon kérlek! Megértettük, hogy nem lenne ínyedre, ha benőné a szőr az agyaraidat, és emiatt pengés fogkefével kellene borotválkoznod, sőt, azt is készséggel elhisszük, hogy nagyon gusztustalan lenne, ha kajálás után mindenféle ragacsos ételmaradék gubancolná össze a belső bajuszodat, de továbbmegyek, azt is díjazzuk…
– Ne menj tovább! Ennyi is elég lesz – könyörgött Smily, láthatóan erős hányingerrel küszködve, és végre abbahagyta a fogkrémmel kapcsolatos polemizálást.
– Mi se menjünk tovább! – kiáltotta a sofőrnek Rebecca olyan izgatott hangon, hogy Johnny azonnal a fékre taposott. – Odanézzenek!
