Ákos nagyot sóhajtott, mint akinek jókora kő esik le a szívéről, és hasonlóképpen reagált Magdi is. A kis Bencének most kezdett derengeni, hogy mintha a szülei nem szimpatizálnának maradéktalanul ezzel a csereberélős akcióval.
– Valami baj van? – kérdezte félénken, és amit az előbb csak sejtett, az most már teljes bizonyosságot nyert, az édesanyja ugyanis számon kérte:
– Mondd csak, miért van az, hogy erről a dologról az apukád és én most hallunk először?
A kisfiú ártatlan arccal tárta szét a karját:
– De hiszen mindig azt mondtátok, hogy az ilyesmit nem illik nagydobra verni.
– Mármint milyesmit? – hunyorgott Ákos.
– A jótékonykodást – pontosított Bence. – Aki ad, az adjon szerényen és csöndesen, ne kérkedjen vele, mert az nem szép dolog.
– No, álljunk meg egy szóra, mert itt több fogalom is összekeveredett – emelte fel a mutatóujját Ákos. – Amit a jótékonykodásról mondtunk, azt most is úgy gondoljuk. Csakhogy van ám itt egy sokkal fontosabb szempont.
– Bizony, hogy van! – vette át a szót Magdi. – Mégpedig az, hogy te egy alsó tagozatos kisfiú vagy, mi pedig a szüleid vagyunk. Tehát mi felelünk érted, épp ezért mindenről tudnunk kell, ami veled történik.
Bence arcán most már a sértődöttség határozott jelei mutatkoztak. Nem csoda ez, hiszen már abban a korban volt, amikor az efféle kis legények szívesen vágnak bele mindenfélébe önállóan, és többnyire nem esik jól nekik, ha a szüleik a folytonos akadékoskodásukkal elrontják a felnőttesnek ígérkező játékaikat, jelezvén, hogy még nem tartják elég nagy fiúnak őket a dologhoz.
– Kiss Márk és Juhász Roli szülei sem tudnak erről a csereberélős akcióról, mert ők nem firtatják folyton a titkokat – jegyezte meg durcásan.
Magdi arcát kezdte elönteni a harag pírja:
– Mondd csak, kisfiam, Kiss Márknak én vagyok az anyukája?
– Nem.
– És Juhász Rolinak?
– Neki sem.
– Pontosan erről van szó. Én a te anyukád vagyok, és érted vagyok felelős, nem mások gyerekeiért.
– Jaj, anya! – fanyalgott Bence. – Most jön az, hogy ha ők a kútba ugranak, akkor én is utánuk ugrok?
Ákos úgy érezte, ideje visszavennie a szót, mielőtt veszekedésbe torkollna ez az ártatlannak indult beszélgetés.
– Figyelj rám, kisfiam – szólt csöndesen. – Mielőtt félreértenéd a helyzetet, hadd szögezzem le, hogy nagyon büszkék vagyunk rád, amiért jószívű és önzetlen vagy. De egyúttal féltünk is. Tudod, ebben a rohanó világban sokszor olyankor is veszélyek leselkedhetnek az emberre, amikor nem is számít rá. Te és a barátaid ezt még nem tudhatjátok. No nem azért, mintha buták lennétek, hanem mert az életkorotokból fakadóan még kevés a tapasztalatotok. Érdemes tehát a felnőttekre hallgatnotok, mert a felnőttek, szintén az életkorukból fakadóan, már sok mindent megéltek, sok mindenről hallottak, amikről ti még nem. Viszont mi, felnőttek csak akkor tudunk tanácsot adni nektek, akkor tudunk megvédeni titeket az esetleges veszélyektől, ha tudunk arról, amit csináltok. Ha tudjuk, hogy merre jártok, min ügyködtök éppen. Ez nem azt jelenti, hogy folyton ki akarjuk fürkészni a titkaitokat, hanem azt, hogy szeretnénk titeket megóvni a csalódásoktól, meg rengeteg más olyan dologtól, amiről ti még nem hallhattatok. Még egyszer mondom, mert nem győzöm elégszer hangsúlyozni: az, amit a barátaiddal kitaláltatok, nagyon szép és nemes dolog. Segíteni másokon igen dicséretes, amire joggal lehettek büszkék. No de kérdem én: ha ti is úgy gondoljátok, hogy ez nemes és szép dolog, akkor ugyan miért kéne eltitkolni a szüleitek elől? Miért ne lehetnénk mi is büszkék rátok? És hidd el nekem, ez nem egyenlő a kérkedéssel. Akkor számítana dicsekvésnek, ha úton–útfélen mindenkinek elmesélnétek, micsoda remek srácok vagytok, amiért támogattok egy idős, rászoruló bácsit. Na, az már visszatetsző lenne. De a szüleiteket beavatni ebbe a dologba még véletlenül sem az.
A következő napon több telefonhívás is létrejött a csereberés akció ügyében. Magdi kötelességének érezte, hogy Kiss Márk és Juhász Roli szüleit is tájékoztassa, miféle jótékonysági küldetés keretében tevékenykednek mostanság a csemetéik. Sőt, hamarosan egy személyes találkozó is megvalósult a szülők között, mert úgy érezték, ez a téma túl fontos ahhoz, hogy telefonon tárgyalják meg.
– Ha jól értem, akkor ez az akció havonta egy nap felügyeletet igényelne mindannyiunktól – mondta Juhász Roli édesapja.
– Még annyit sem, legfeljebb egy-két órát venne el a délutánból, havonta egyszer – pontosított Ákos.
– Akkor javaslom, hogy osszuk be magunk között azt a havi egy délutánt – indítványozta Juhász apuka. – Háromhavonta egyszer kerülne a sor mindannyiunkra. Annyit igazán ki tudunk szakítani az időnkből, és akkor mindig jutna felügyelet a gyerekek mellé, amikor ilyen csereberélős akcióra indulnak.
A megállapodás hamar megszületett, már csak az volt hátra, hogy valami úton-módon ezt a gyerekeknek is beadagolják.
Amikor Ákos otthon nekilátott, hogy ismertesse a fejleményeket a kisfiával, Bencének először majdhogynem sírásra görbült a szája.
– Jönnétek velünk, mint valami dedósokkal? – panaszolta mély fájdalommal az arcán.
– No, nem kell mindjárt így nekikeseredni, kisfiam – biztatta Ákos. – Először is szükségtelen többesszámot alkalmazni, mert mindig csak egyikünk kísérne el titeket. A legközelebbi alkalommal például én. Hol is szoktak történni ezek a cserék? Például a Nagyállomás előtt, ugye? No, ott meg van egy nagy parkoló, pont az épület mellett, ha nem csal az emlékezetem. Majd ott megállok, és én nem szállok ki a kocsiból, csak ti. És nem megyek veletek, ha megígéritek, hogy nem akartok eltűnni a látómezőmből. Így nem kell majd úgy éreznetek, hogy le akarlak benneteket járatni a cserepartner előtt, mintha kis dedósok lennétek, ahogy voltál kedves fogalmazni.
Most már Bence is megnyugodott, és innentől kezdve épp olyan izgatottan várta a csereberés napot, mint eddig bármikor.
Amikor eljött a nevezetes nap, iskola után autóba pattant a jótékonysági brigád. Természetesen Almási apuka vezetett, a három fiú pedig a hátsó ülésen foglalt helyet. Útközben Ákos többek között azt tudakolta a srácoktól, hogy voltaképpen honnan ismerik Janó bácsit, aki számára az adományokat gyűjtik.
– Régebben az iskolánkban tanított, ha jól tudom földrajzot és történelmet – magyarázta Kiss Márk. – De akkor mi még nem jártunk oda, mert az régen volt, azóta már nyugdíjas lett Janó bácsi. Néha viszont találkoztunk vele, mert olykor bejött egy–egy órára helyettesíteni, vagy tartott valamilyen előadást.
– Nocsak! Aztán milyen előadásokat tartott? – tudakolta Ákos.
Itt már Juhász Roli vette át a szót:
– Tetszik tudni, amikor például a ’48–as forradalomról és szabadságharcról tanultunk, akkor Janó bácsi behozott az órára egy csomó kis játékkatonát, de még kis ágyúkat is, és komplett csatákat rakott ki nekünk a tanári asztalra. Az csuda érdekes volt, én nagyon bírtam! Sokkal jobban meg lehetett tanulni a leckét, mert ott volt a szemünk előtt az egész csatajelenet.
– Nem játékkatonák azok, hanem makettfigurák! – emelte fel a mutatóujját Bence.
Ákos elmosolyodott. Most már pontosan tudta, mitől lett olyan rokonszenves a kisfiának a nyugdíjas tanerő. Hiszen mégiscsak egy makettező kollégáról van szó!
Hamarosan megérkeztek a Nagyállomás parkolójába. Miután kiszálltak, Ákos hátrament a csomagtartóhoz, hogy kivegye a szatyrokat, amelyek az összegyűjtött ételes dobozokat tartalmazták. Utána az ígéretének megfelelően visszaült az autóba, és onnan figyelte, ahogy a kis lurkók az aszfalton toporogva várják a cserepartnert.
Nos, az illető hamarosan meg is érkezett. Ákos hunyorogva bámulta az idősnek látszó asszonyt a szélvédőn keresztül, és maga sem tudta, hogy miért, de egyszer csak nyugtalanító érzés kerítette hatalmába.