Amikor Benur dél körül hazaért, a házukat teljes felfordulásban találta. Az anyja és két nővére sütött-főzött, a bátyjai vidáman kurjongattak, az apja pedig úgy tántorgott, hogy rögtön látszott, már korán újrakezdte az ivást, nem bízott semmit a tegnapra.
A kisfiú csak nehezen fogta fel, hogy amit lát és amit érez, az mind igaz. A tűzhely vaslapján hússzeletek sültek, egy rézbográcsban apró rákokból leves főtt, ennek köszönhetően pedig mennyei illatok szálldostak a sárgás falak között. Minden, de minden arról árulkodott, hogy a ház lakói szerint a holnap feltehetően soha nem fog eljönni.
Benur csak állt a küszöbön, döbbenten és szerényen, és hirtelen megrohanta valamiféle idegenség-érzés. Életében először tisztán érezte, hogy ő nem tartozik ide. Pedig nagyon szereti a testvéreit, még az elhaltakat vagy a holtan születetteket is. Az egyiket még látta is annak idején, a kisöccse lehetett volna, ha nem annyira lila és élettelen, amikor kijön az anyjából, és utána hiába pofozta a bába, nem sírt fel soha.
Mindig arra tanították, hogy tisztelje a véreit, mert Evilágon a legfontosabb a vérségi kötelék, amit nem oldhatnak el még az istenek sem. De ő most, ebben a pillanatban megérezte, hogy többre hivatott, mint ez a szánalmas szegénynegyed. És már tudta, hogy nem a piacra menet hagyta el a pénzét, nem is zsebtolvajok rövidítették meg, hanem az apja nyúlta le a zsoldját. És még az is meglehet, hogy az anyjával segédkezve.
Az édesanyjára nem haragudott. Etetni kell a családot, és mindig csak abból lehet etetni őket, ami van. De az apját most egyszeriben meggyűlölte, és szinte látta maga előtt a vén iszákost, ahogy megébred hajnalban a babérfa alatt, hörögve és levegő után kapkodva, aztán betámolyog a gyerekek szobájába, és kikutatja a szent egyenruhát, és elemeli belőle az ezüstöket.
Aztán Aruára gondolt, és azt kívánta, bárcsak lehetne idősebb, sokkal idősebb, és magával vihetné a lányt oda, ahol nem talál rájuk többé ez a cifra nyomorúság, ez a mélységes butasággal átitatott szegénység. Bárcsak elvihetné oda, ahol nem Osmosis leghitványabb emberei élnek, akik egy napra sem bírnak előre tervezni, és ha bármikor hozzájutnak valami értékeshez, azt a lehető leghamarabb felélik, elprédálják, hogy aztán az ebül szerzett javak elfogyása után újra üveges tekintettel bámuljanak maguk elé, és mindenért a gazdagokat, a kormányt meg az isteneket hibáztassák. Talán még rabszolgának is alkalmatlanok, mert nem hajlandóak dolgozni azért, hogy jobb legyen a sorsuk, de a semmire nem való szabadságukat mereven őrzik, pedig nem sarjad abból semmi jó, csak újra a nyomor és a szánalmas tengődés, amit továbbadnak a fiaiknak.
Merengéséből egy jókora hátbavágás zökkentette ki. Az apja volt az elkövető, aki borízű hangon az arcába vicsorgott:
– Mit állsz itt, mint egy szobor? Tán azt hiszed, vigyázzt vezényelt a parancsnokod? Hihehöhöhö!
Aztán az anyukája sietett oda hozzá, féltérdre ereszkedett, és megsimogatta a fejét:
– Már nem haragszik rád apád. Örülsz neki, kisfiam? Megtalálta a pénzt a kendődben. El is mentünk vele a piacra, és így most végre jóllakhatunk. Hát nem csodálatos?
– De. Csodálatos – motyogta Benur, aztán valamivel határozottabban hozzátette: – És mi lesz holnap? Meg azután? Meg azután?
– Hogyhogy mi lesz? – vonogatta a vállát értetlenül az asszony. – Hát újra kapsz zsoldot, nem igaz? A következő bornap már nincs olyan messze.
A kisfiú nagyot sóhajtott. Már értett mindent, és sírni lett volna kedve.
– Édesanyám! Mi köze a bornapnak a zsoldomhoz? Nem kvintánként kapjuk, hanem havonta! Úgyhogy a következő zsoldfizetés kereken negyven nap múlva lesz esedékes!
Az asszony simogató keze hirtelen megállt a fia fején. Kimeredt szemmel bámult Benur arcára, és talán mondani akart valamit, de csak néma tátogásra futotta az erejéből.
A kis testőr megfordult a küszöbön, és kiszaladt az udvarból. Ugyan még nem tudta, hogy hová mehetne, de azt világosan érezte, hogy innen el, innen minél messzebbre, és csak rohant, rohant a szegénynegyed határa felé. Most már kitört belőle a sírás, és köhögve, öklendezve bőgött. Az orrát még birizgálta a hátrahagyott sok-sok illat, de tudta, hogy egy falatot sem lett volna képes enni a sült húsból vagy a ráklevesből.
Alkonyodott már, amikor a laktanya kapujához ért. Az őrök elcsodálkoztak, hogy létezik olyan növendék, aki egy nappal hamarabb visszatér a kimaradásról, de aztán hamar napirendre tértek a dolog fölött.
A kiképzés csöppet sem lett könnyebb a laktanyában. Pedig mindenki azt mondta, hogy az eskütétel után más idők jönnek, de ez nem igazolódott be. Legfeljebb annyiban, hogy az újoncok innentől kezdve néha őrjáratra is kimentek, persze csak kísérőként, két felnőtt kormányzói testőr gyámsága alatt.
Benur rögtön a harmadik ilyen gyakorlatán olyasféle vízválasztón haladt át, amilyenre korábban sosem gondolt. Pontosabban sosem hitte volna, hogy ez ilyen hamar eljön. Éppen a kilencedik születésnapján történt meg, hogy életében először embert ölt.
Pedig az őrjárat teljesen eseménytelennek indult, pontosan úgy, mint az előző két alkalommal. Kedélyesen poroszkáltak az északi összekötő úton, Hurga őrvezető, Brogin testőr, meg ő. Benur kissé lemaradt a felnőttek mögött, a lova is makrancoskodott kicsit, amikor oldalról, az erdőből kivágtatott egy tizedes, és a közelükbe érve elkiáltotta magát:
– Rablókat fogtunk! Az egyik társunkat megölték! Azonnal kövessetek!
Azzal megfordította a lovát, és elvágtatott vissza, az erdei ösvény felé. Ők persze utána. De ekkor már az út túlvégén is nagy porfelhő támadt, ahonnan egy újabb tizednyi testőr közeledett. Végül egy tisztáson állapodtak meg, ahol a katonák leszálltak a nyeregből, és rögtönzött haditanácsot tartottak.
Benur szíve a torkában dobogott, ahogy hallgatta a felajzott férfiak dühödt és izgatott mondatait. Azt sikerült kivennie a tárgyalásból, hogy a rablóbanda négytagú volt, de most már csak hárman vannak, mert a tizedes levágta az egyiket, de a többieknek sikerült elmenekülniük, és köztük van az is, aki a tizedes bajtársát megölte.
A tíz-egynéhány fős csapat nemsokára gyalogosan vágott neki az erdő sűrűjének, a lovakat pedig ott hagyták a tisztáson, Benur felügyeletére bízva. A kisfiú később nem tudott visszaemlékezni, mennyi idő telhetett el úgy, hogy csak fülelt, várt, izgult és egy fűszálat rágcsált. Ám egyszer csak felgyorsultak az események. Az erdő mélyéről nagy kiáltozás hallatszott, amely egyre közeledett, míg végül kitört a sűrűből egy csavargó külsejű alak, és egyenesen Benur meg a lovak felé tartott, csakhogy végül nem érte el a célját, mert az utolsó pillanatban egy nyílvessző hátulról leterítette. Nagyjából két lépésnyire esett össze Benur sarujától, de jól látszott, hogy még él, mert görcsösen kaparta a földet, hogy valamiképpen odakúszhasson a lovakhoz.
Ekkor már a testőrök is megjelentek a tisztás túlvégében, akik egymás szavába vágva biztatták Benurt:
– Szúrd le, fiú!
– Add meg neki a kegyelemdöfést!
– Ne legyél nyúl, most bizonyíthatsz!
Benur előhúzta az övéből a rövid tőrét, és kissé remegő térdekkel odalépett a földön fekvő csavargóhoz. Hogy a lába remegését leplezze, belerúgott a szakállas fickóba, mire az a hátára fordult. A fiú jól hallotta, ahogy a rabló hátából kiálló nyílvessző kettétörik.
– Ne legyél irgalmas, ez a rohadék megölte a bajtársadat!
– Csak a szívébe, nehogy megsántuljon!
– Most lesz belőled igazi férfi!
– Ne nézz a szemébe, fiú! Csak szúrj, és kész!
Benur határozottan megszorította a rövid tőre markolatát, és teljes erejéből belevágta a pengét a rabló mellkasába, mire az rövid halálhörgés után kimúlt.
Különös érzés volt. Ahogy a kis testőr az áldozata üveges tekintetét bámulta, megjelent a szájában a vér íze, pedig biztosan tudta, hogy a lesújtás idején olyan erősen szorította össze az ajkait, mint még soha életében, tehát az létezhetetlen, hogy akár csak egy csepp vér is a szájába fröccsent volna. Talán nem is a vér íze ez, hanem a halálé? Vagy a gyilkolásé? Ilyen érzés hát embert ölni?
Rövidesen odaértek hozzá a bajtársai, és közülük a tagbaszakadt Brogin volt az, aki letérdelt hozzá, átkarolta a vállát, és a maga bumfordi módján biztatni próbálta:
– Egy igazi katonának erre szüksége van. Megmutattad, hogy van benned erő. Amikor komolyra fordul a harc, akkor nincs idő gondolkodni. Jól csináltad, fiú.
Benur újabb kitüntetést kapott a mellére, és most már ő számított a legtapasztaltabb harcosnak az újoncok századában, dacára annak, hogy egyben a legfiatalabb is volt. De ez azzal is együtt járt, hogy akik korábban barátságosak voltak vele az árva fiúk közül, azok mind elfordultak tőle.
Hiába, az árvák sosem bocsátanak meg annak, akinek még élnek a szülei, az ügyetlenebbek sosem bocsátanak meg annak, aki mindenben jobb náluk a kiképzésen, és az ártatlanok sosem bocsátanak meg annak, aki már embert is ölt.