Rés a kerítésen – 4. rész

Amikor Dariosz megállította a lovát a szegényes porta előtt, különös események egész sora vette kezdetét. Előjöttek a házból Benur szülei, és felemás módon fogadták a szokatlan látványt. Az édesanya kitörő örömmel fedezte föl elveszettnek hitt fiát, és kitárt karokkal rohant a katona lova felé, akinek a nyergében meglátta a kis Benurt. Az édesapa viszont éktelen haragra gerjedt, és már messziről válogatott szitkokat szórt a fia fejére, azt gondolván, hogy komoly bűn terheli a lelkét, ha már katonák hozták haza.

A szitkoktól és örömujjongástól kavargó egyvelegnek egy szigorú őrvezető vetett véget, aki a két szülőt túlharsogva elbődült:
– Mit kurjongattok itt, mint valami eszelősek? Nem látjátok, ki áll előttetek?

Benur anyja, aki épp ezekben a pillanatokban vette át kisfiát a „katonától”, átható pillantást vetett a nyeregben ülő vitéz arcára, és hirtelen elkerekedett a szeme. Mivel ott volt a főtéren a kormányzó beiktatási ünnepségén, egyszeriben ráébredt, hogy az a díszes jelvényt viselő óriás maga Osmosis első embere.

A családfő azonban még mindig nem bírta átlátni a helyzetet – tán azért, mert be volt rúgva –, és továbbra is korholta elcsavargott fiát, igaz, már csak halkan, a fogai közt morogva. Ez az állapot egészen addig állt fenn, amíg a szigorú őrvezető fel nem támasztotta az állát a lovaglópálcájával:
– Add meg a tiszteletet a kormányzónak, különben megbotozlak!

Dariosz kissé zavarban volt. Még sosem került olyan helyzetbe, hogy valaki büntetéssel nézett volna szembe csak azért, mert nem köszöntötte őt megfelelően, és igazából kicsit sem vágyott hasonló szituációkra. Jobbnak látta gyorsan lepattanni a nyeregből, utána pedig a térdre borult szülőket is felsegítette a földről.

– Talán menjünk be a házba – javasolta. – Amiről tárgyalni akarok veletek, az nem az utca népére tartozik.

Benur végül nem sokáig maradt odabenn, a szerény viskóban. Igazából az sem érdekelte különösebben, hogy miről akar beszélgetni a kormányzó a szüleivel, meg aztán a szegényes miliőre sem volt büszke, szinte fojtogatta most a ház minden falából áradó szegénység. De még ezeknél is sokkal fontosabb volt számára, hogy mihamarabb Arua közelében tudhassa magát.

A lányok ezúttal nem csúfolódtak a fiúval. Sem pisisnek nem nevezték, sem a fülét nem cibálták, és egy mukkanásnyi nevetést sem mert megengedni magának egyikük sem. Maguk közé ültették, friss vizet húztak neki a kútból, és egyfolytában csak kérdezősködtek. Benurnak mindent el kellett mesélnie a laktanyai életről és a kiképzés kalandjairól, ő pedig olyan büszkén adomázott, mint valami vén obsitos.

Csak egyszer akadt el kissé a hangja. Ez a pillanat akkor jött el, amikor Arua, aki a jobbján ült, a mellkasa felé nyúlt, és óvatosan végigsimított darócruhája elején, amelyen egy hímzett nyolcágú csillag ékeskedett. Benur úgy érezte, mintha a lány keze forró lenne, akár a parázs, és ezt a parazsat ott is hagyta a csillag alatt, amely onnantól kezdve az ő kis szívét melengette.

A varázslatos pillanat hamar elmúlt. Egyrészt azért, mert az egyik kislány vette a bátorságot, és fitymáló megjegyzést tett a darócruhájára, és Benur hiába is magyarázta, hogy ez csak kiképzőruha, díszesebb holmi csak annak a testőrnek jár, aki letette az esküt, de az még odébb van. Másrészt viszont azért, mert ekkor a házuk előtt strázsáló őrvezető a nevét kiáltotta, és intett neki, hogy térjen vissza a családja körébe, mert fontos megbeszélnivaló következik.

– Na, fiam, komoly kérdésem van hozzád – bocsátotta előre az édesapja, amikor odabenn megállt a színe előtt. – Tényleg kormányzói testőr akarsz lenni?

– Igen – felelte szűkszavúan, de határozottan Benur. Csak úgy, ahogy a laktanyában már megszokta.

– Aztán rendesen viseled majd magad? Kitartasz mindvégig?

– Igen.

– Hát akkor, tekintetes kormányzó úr – vakargatta meg borzos üstökét a részeg családfő –, én odaadom neked a fiamat… De aztán szégyent ne hozz rám! – fordult oda újra Benurhoz, és erősen megveregette az arcát.

A kiképzés hátralévő hónapjai nehéz időszakot jelentettek a fiú számára. No nem azért, mintha a gyakorlatozással lett volna gondja. Azt egyre jobban élvezte. Legfőképp azért, mert kiderült, hogy tehetséges céllövő, az íj mellett pedig a karddal is ügyesen bánik. Igaz, hogy a gyakorlókardok fából készültek, de arra alkalmasak voltak, hogy ország-világ előtt felfedjék Benur kiváló reflexeit.

Hanem az éjszakái igencsak nehezen teltek. Lefekvés után egyvégtében Arua járt az eszében, amíg csak el nem nyomta az álom. De a lány még az álmaiban is rendre komoly szerephez jutott, sajnos nem mindig szívmelengető módon. Benur sokszor álmodta azt, hogy Arua nem várt arra, hogy ő felcseperedjen, hanem elkötelezte magát egy vele egykorú fiúnak.

Végre elkövetkezett az eskütétel napja. Az újoncok egységei felsorakoztak az alakulótéren, ahol a Kormányzói Testőrség igazi, felnőtt ezredének tagjai álltak díszsorfalat a növendékeknek. Benur azon kevesek közé tartozott, akik kiváló előmenetelük miatt kitüntetést kaptak Nihuc vezérezredestől, és ezt a medált már egy díszes testőrmellényre tűzte fel az egység főparancsnoka, nem az addigra végképp elkopott darócruhára.

Benur ugyan felfedezte magában az újdonsült érzést, a soha nem tapasztalt büszkeséget, de még ennél is jobban átjárta a bensejét az izgalom, hiszen az eskü után minden újonc kimenőt kapott. Hősünk alig várta, hogy a laktanya kapujához érjen, ám ott egy igencsak szőrösszívű őrmester teljesített szolgálatot, aki alaposan leteremtette őt:

– Minden istenekre! Csak nem gondoltad, hogy így fogsz kimenni a városba? Hogy hívnak, katona? – rivallt rá morcosan.

– Jelentem: Benur.

– Úgy. Aztán a hajad mikor látott utoljára fésűt, Benur? Már ha hajnak lehet nevezni ezt a valamit a buta fejeden.

– Jelentem: nem emlékszem.

– Úgy – ismételte meg kedvenc szavát az őrmester. – Nem szégyelled magad? A Kormányzói Testőrség egyenruhájában feszítesz, ráadásul kitüntetés lóg a melleden, és így mentél volna a fővárosba? Hát mit szóltak volna a népek, ha meglátnak? Hogy a Kormányzói Testőrségnél mi azokat a növendékeket tüntetjük ki, akik szénaboglyát hordanak a fejükön? Na, takarodj, és keresd meg a borbélyt, hogy nyírja meg az üstöködet! Utána tárgyalhatunk a kimenődről.

Benur lesütötte a szemét. Mit foglalkozott ő eddig olyan hívságokkal, mint fésülködés, meg hasonló cicomák? Odahaza mindig az édesanyja meg a nővérei bíbelődtek a hajával, már amikor olyan kedvük volt. Az apját meg a bátyjait sem látta soha fésülködni, nem is gondolta, hogy az ilyesmi egy férfiember számára is érdekes lehet, elvégre a fiúk nem kislányok.

A borbély természetesen már rég nem tartózkodott a laktanyában, elvégre bornap volt, ő is kimenőt kapott. Benur végül a kantin mögött vett rá egy öregkatonát, hogy nyírja meg egy korsó mézsörért cserébe. Ugyan nagyon sajnálta rá a pénzt, de azt még jobban sajnálta volna, ha Aruának nem mutathatta volna meg még ma a díszes testőrruháját.

A fazonra nyírás nem sikerült valami jól. Ezt Benur onnan sejthette, hogy a művelet vége felé egyre többet röhögtek azok a testőrök, akik körülállták őket a kantin udvarán. A fiú végül arra kérte az alkalmi borbélyt, hogy ne piszmogjon azzal az ollóval, hanem nyírja le a haját mindenhol olyan rövidre, amilyenre csak tudja.

Ez végül megtörtént ugyan, de Benurnak így sem sikerült elnyernie az ügyeletes kapuőr tetszését. A továbbiakban majdnem egy tucatszor tagadta meg a kiléptetését, mindig másra hivatkozva. Hol a nyakát találta retkesnek, hol meg a saruját szabálytalannak, és a fiú nem értette, hogy az őrmester ezeket a kifogásait miért nem egy csomagban nyújtotta át, mindjárt a legelején.

Aztán megvilágosodott, és rájött, hogy a váltásig ő már nem léphet ki a laktanya kapuján. Ugyan egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy keres valami rést a kerítésen, és szökéssel szerez érvényt a jól megérdemelt jutalmának, de ezt az ötletet hamar elvetette. Egyrészt nem lenne olyan egyszerű dolog meglépni egy jól őrzött laktanyából, másrészt pedig, ha lebukik – aminek hatalmas az esélye –, akkor hogy néz majd a parancsnokai szemébe? És kinek van kedve a csúcsról a mélybe zuhanni, kevesebb mint egy nap leforgása alatt?

Amíg a váltásra várt, felváltva ábrándozott Arua gyönyörű, ámuldozó arcáról, illetve a kapuszolgálatos őrmester megkínzásának válogatott módszereiről. Aztán összevonta a két ábrándot, és most már az a kép szerepelt a gondolataiban, miszerint állnak az alakulótéren, Arua, ő és az őrmester. Az utóbbi egy kínzócölöphöz kötve rimánkodik, meztelen üleppel. Ő azonban nem enyhíti meg a szívét, és két korbácsütés között elmagyarázza a lánynak: „Látod, szerelmem, így néz ki nálunk, kormányzói testőröknél egy fenyítés”.

Késő délután történt meg a váltás a kapunál. A szolgálatba lépő tizedes bármiféle kérdés vagy akadékoskodás nélkül bocsátotta útjára Benurt, még jó utat is kívánt neki.

A fiú dúlt-fúlt magában, miután átlépte a laktanya kijáratát. Tudta, hogy már nincs esélye sötétedés előtt hazaérni. Esetleg ha futna… talán akkor. De annak meg mi értelme lenne? Borzasztó hőség van, úgy kitikkadna, mint egy félig agyonvert csökönyös szamár. Annyira lihegne, mire hazaérne, hogy egy szót se tudna szólni a lányhoz. Arról nem is beszélve, hogy merő izzadság lenne a szép ruhája, és olyan bűzt árasztana, hogy Arua közelébe sem merne menni.

Ez az egész talán egy szándékos leckéztetés volt – morfondírozott az úton bandukolva. Nyilván időben le akarják törni az újoncok szarvát, főleg a kitüntetettekét, nehogy rögtön az eskütétel után túl sokat képzeljenek magukról.

– Hova-hova, kis legény? – hallotta meg a magasból a rekedtes hangot.

Kissé megborzongott. Úgy elmerült a saját gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor utolérte egy ökrös szekér. Felnézett a válla fölött, és egy szakállas kisöreget pillantott meg a szekér bakján, aki vidáman kurjongatott:

– Nocsak! Egy valódi katona! Egy kormányzói testőr! – ismerte fel az öreg az egyenruhát. – Na, pattanj fel ide, mellém, vitéz úr!

Benur nem utasította vissza a szíves invitálást. Sok reménye ugyan nem volt rá, hogy ezzel a fuvarral hamarabb a fővárosba érhet, mert a szekeret vontató ökör csak alig lépdelt gyorsabban, mint ahogy ő gyalogolt volna, no de hát kettesben mégiscsak jobban telik az idő, mint egyedül. És a kisöreg irtó viccesen beszélt.

– Kozara bácsi nagyon tiszteli ám a katonákat – jelentette ki –, még akkor is, ha ilyen fiatalok. Mert aki Osmosis nyolcágú aranycsillagját viselheti a mellén, az nem lehet akármilyen legény! Biztosan büszke lenne rád apád is, meg anyád is, ha még élnének.

– Még élnek a szüleim – közölte Benur.

– Csakugyan? – ámult el a kisöreg. – Pedig úgy hirdették ki a főtéren néhány kvintával ezelőtt, hogy az újdonsült kormányzó urunk az árva gyerekeken akar segíteni, azért veszi fel őket a testőrségébe… No de nehogy azt hidd, kis legény, hogy Kozara bácsi a szüleid halálát kívánja!

– Nem hittem azt.

– Akkor jó. Kozara bácsi nagyon is szereti a gyerekeket, bár neki sajnos nincsen se fia, se lánya. Tudod, akartunk mi gyereket Nyinya nénivel, de az istenek másképp rendelték. És ha az istenek másképp rendelnek valamit, akkor szegény halandók nem tehetnek semmit… Tudod, ki az a Nyinya néni?

– Gondolom, Kozara bácsi felesége – tippelt Benur.

– Hinnye, te nagyon furfangos kisgyerek vagy! – kurjantott fel vidoran a kisöreg. – Most már biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül kaptál kitüntetést.

– A kitüntetést az íjászat meg a kardvívás miatt kaptam – informálta a fuvarosát Benur.

– Az lehet – ismerte el a kisöreg –, de ha valakinek tompa az agya, az íjászkodni meg kardozni se tud. Kell a furfang mind a kettőhöz. Mert akinek tompa az agya, az fel se fogja, hogy hova kell repíteni a nyílvesszőt, és esetleg jól seggbe nyilazza az őrmestert, nem igaz?

– De igaz – vágta rá nevetve Benur, és hirtelen jóleső érzés volt elképzelni a kapuőrt olyanformán, hogy annyi nyílvessző áll ki a tomporából, mintha csak a nevezett testrész egy sündisznó lenne.

– És azt se mondja nekem senki, hogy a kardvíváshoz nem kell furfang – folytatta az okfejtést Kozara bácsi. – Mert ha valakinek tompa az agya, az legfeljebb őrült módjára csalapál a karddal, de abban túl sok furfang nem lesz. Még a végén az is előfordulhat, hogy a nyomorult a nagy hadonászásban lemetszi a saját fülét. Pedig az azért jó dolog, ha az embernek több füle van, mint orra.

– Mi még csak fakardokkal vívtunk – árulta el vigyorogva Benur.

– Nem baj az – legyintett a kisöreg, aztán rákérdezett: – Van szálka a füledben?

– Nincsen.

– Na látod. Ez is azt mutatja, hogy jól forgatod a kardot, és nem a saját füledet macerálod vele. Tehát nem tompa az agyad, hanem furfangos. Úgyhogy nem hazudtam az előbb. Mert Kozara bácsi sose hazudna egy kitüntetett kis testőrnek. És azt tudod, hogy mi jellemző még Kozara bácsira?

– Még csak nem is sejtem – vallotta be a fiú.

– Kozara bácsi nem árul fosatós bort.