Amikor véget ért a telefonbeszélgetés, Gergő egy darabig nem nézett Annára, hanem maga elé meredve a gondolataiba mélyedt, és szórakozottan nyomogatta a telefonja gombjait. De még eközben is magán érezte a felesége tekintetét, és jól tudta, hogy Anna most igazolva látja minden gyanúját.
Aztán ez be is igazolódott, amikor a lány megszólalt. Ugyan egy kérdéssel indított, de ez a rövid tudakolózás felért egy komplett vádbeszéddel:
– Na, mit szólsz?
Gergő lassan odafordult:
– Mit kéne szólnom?
– Még mindig ugyanaz a véleményed, mint a hívás előtt?
– Természetesen. Mitől kellett volna megváltoznia?
– Talán nem figyeltél oda arra, amit a bátyád mondott?
– Nagyon is odafigyeltem – bizonygatta Gergő. – Épp ezért nem értem, miért kellett volna megváltoznia a véleményemnek.
– Hát, te aztán ritka naiv lélek vagy – csóválgatta a fejét Anna. – Vagy pedig olyan fokú az elfogultságod Ákossal szemben, hogy képtelen vagy a legegyértelműbb jeleket is észrevenni.
– Miféle egyértelmű jelekről beszélsz? – értetlenkedett Gergő.
– Te tényleg nem vetted észre, hogy ez alatt a telefonbeszélgetés alatt minden gyanúmat alátámasztotta a bátyád?
– Szerintem meg az a helyzet, hogy te vagy képtelen megszabadulni a saját feltételezéseidtől. Felállítottál magadban egy elméletet, és nem hagyod magadat megingatni benne. Mit érdekel téged, hogy mi szól ellene? Azt mindet elengeded a füled mellett, és ragaszkodsz az ostoba vádjaidhoz!
– Ostoba vádjaimhoz? – hüledezett Anna. – Vedd már észre, hogy mi történik, az ég szerelmére! A bátyád minden egyes pontját egyértelműen alátámasztotta a feltételezéseimnek!
– Én itt csak egyetlen dolgot hallottam, ami egyértelműnek nevezhető. Ákos egészen egyértelműen leszögezte, hogy a magánnyomozó egy igen korrekt, lelkiismeretes, alapos és megbízható ember, akinek a világon semmi oka nem volt rá, hogy félrevezessen minket.
– Te menthetetlen vagy – mondta ki a verdiktet Anna, és ettől kezdve a nap hátralévő részében nem is volt hajlandó szóba állni a férjével.
Eközben jó száz kilométerrel odébb, a debreceni kertváros nappalijában is parázs lett a hangulat. Ákos beszámolt a feleségének a történtekről, mire Magdi aggodalmasan megjegyezte:
– Úgy látszik, mégsem volt jó ötlet belefolyni ebbe az ügybe.
– Most miért mondod ezt? – csodálkozott Ákos.
– Még kérdezed? Más sem hiányzott, mint hogy jól összevesszünk az öcsédékkel. Vagy legalábbis a feleségével.
– Én nem tehetek róla, hogy nem akar hinni nekem.
– Persze, hogy nem neked hisz, hanem a saját szüleinek. Hasonló helyzetben te nem így éreznél?
– Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy mit éreznék hasonló helyzetben – vallotta be Ákos. – Egyfolytában az jár a fejemben, hogy itt valami nagyon nincs rendben, de egyelőre képtelen vagyok megfejteni, hogy mi lehet az.
Magdi óvatosan megkérdezte:
– Biztos, hogy ez a magánnyomozó megbízható?
– A nyakamat merném rátenni – jelentette ki a férje.
– Pedig, lássuk be, abban is van valami ráció, amit Anna feltételez. Mi van akkor, ha ez a fickó jól felültetett téged is? Nem végzett semmiféle nyomozást, csak felmarkolta a munkadíjat, és úgy vélte, mindenki számára az lesz a legmegnyugtatóbb, ha bemondja, hogy a keresett személy már nincs az élők sorában. Vagy az is lehet, hogy ugyan kutakodott ő Anna igazi apja után, csak nem járt eredménnyel, viszont ezt nem merte bevallani. Féltette a renoméját, a tiszteletdíjról nem is beszélve.
– Ezt teljességgel kizártnak tartom – csóválta a fejét Ákos. – De nem nekünk kell itt kitalálni, hogy mi történhetett! Úgyhogy most azonnal beszélek a fickóval – jelentette ki elszántan, és a telefonja után nyúlt.
A következő napon igencsak érdekes események egész sora zajlott le a mátraaljai kis háznál.
Kora délután kezdődött. Anna szülei csengettek be, megilletődött arccal állva a kertkapu előtt. Nagy sokára Gergő bújt elő az asztalosműhelyből, és igazából bosszankodva haladt végig az apró kaviccsal felszórt ösvényen, hogy beengedje a látogatókat. Persze nem mutatta előttük, mennyire rosszkor jöttek, mindazonáltal nem szerette, ha bizonyos munkafolyamatok közben megzavarják.
Így hát az esett meg, hogy a két fél közül egyik sem fordított figyelmet a másik hozzáállására. Az Almási fiú a saját bosszankodásának eltitkolásával volt elfoglalva, és már azon jártak a gondolatai, miképpen fogja újra felvenni a munka fonalát a műhelybe visszaérve. Örült, hogy végre megint komoly megrendelést kapott, az átkozott pandémia kitörése óta az elsőt, közben meg azon dohogott magában, hogy ha egyszer Anna itthon van, akkor miért nem képes kinyitni a kertkaput a saját szüleinek.
– Tessenek csak befáradni! – invitálta az apósáékat szívélyesen. – Ne haragudjanak rám, de én most visszamegyek a műhelybe, határidős megrendelésem van – magyarázta, és közben észre sem vette, mennyire megkönnyebbültek ettől a közleménytől a látogatók.
Hát igen, a Detki házaspár is ódzkodott ettől a vizittől, ám legjobban az nyugtatta volna meg őket, ha kiderül, hogy a lányuk nincs is itthon, így egyelőre nem kell a szemébe nézniük.
Anna azonban otthon volt. Álmos tekintettel bújt elő a házból, és mindjárt szabadkozni kezdett:
– Kicsit elszundikáltam. Valami baj van?
Senki nem válaszolt neki. A szülei olyan arccal vonultak be az épületbe, mint valami rosszul összetákolt bizottság szóvivői, akik közül egyelőre senki nem meri vállalni a felelősséget az első kimondott szóért.
Gergő eközben bosszúsan konstatálta a műhelyben, hogy a faanyag, amellyel éppen dolgozni szeretett volna, kettéhasadt.
– Tudtam, hogy ez lesz! – horkant fel idegesen, aztán lerogyott a támla nélküli székére.
A hazugság bűnét követné el a krónikás, ha azt állítaná, hogy hősünk e percben csupa szívmelengető érzéssel gondolt az apósáékra, akik kicsivel korábban a lehető legrosszabb pillanatban nyomták meg a kapucsengőt.
A helyzet utána sem lett jobb. Alig negyed órával később Gergő olyan kajlán vágott el egy szegőlécet, hogy sokáig csak ámulva forgatta a munkadarabot, mint aki ilyen csodát még nem látott.
– Mi a fene van ma velem? – morfondírozott magában. – Meg van átkozva ez a nap? Lehet, hogy jobb lenne, ha ma már nem is nyúlnék semmihez? Annyira nem volt olcsó az alapanyag, hogy kísérletezgessek itt, mint valami mafla inas! Még az hiányzik, hogy egy pár furatot is elmérjek, aztán mehetek megint anyagot beszerezni.
Mindenesetre kiment a műhely elé, hogy egy kis friss levegőt szívjon, hátha attól megnyugszik némileg, de ez hiú ábrándnak bizonyult. A következő pillanatban az apósáék távoztak a házból, de olyan sietősen, mint akiket kergetnek.
– Már menni tetszenek? Ez gyors látogatás volt – állapította meg az Almási fiú, és próbálta volna kikísérni Anna szüleit, de csupán a kapuban érte utol őket.
– Igen, gyors – felelte idegesen a kocsmáros. – A lányunk gyakorlatilag kidobott minket.
– Na de hát mi történt? – kérdezte riadtan Gergő.
– Kérlek, ne tőlünk kérdezd, nem tudnám még egyszer elmesélni, egyszer is bőven elég volt – magyarázta az anyósa, a könnyeivel küszködve. – Majd Annuska elmondja, menj be hozzá, most nagy szüksége lehet rád.
Azzal a Detki házaspár bevágódott a kocsiba, és úgy elporoztak, mint akiket üldöznek.
Gergő most már a ház felé vette az irányt, mégpedig öles léptekkel. A feleségét odabenn az ágyon fekve találta, keserves sírás közepette. Óvatosan leült mellé, megsimogatta a vállát, és halkan megkérdezte:
– De hát mi történt, az ég szerelmére?
Anna felnézett, és a könnyein át csak annyit mondott:
– Ideje lesz bocsánatot kérnem Ákostól.
