Anna egyelőre nem értette a közleményt, ezért visszakérdezett:
– Hogy érted ezt, apa? Mi az, hogy sem Náncsi néni, sem Aranka, sem Bori nem rokonom?
Ebben a pillanatban Anna anyukájából kitört a sírás.
– Ha nekem nem rokonaim, akkor kinek a rokonai? – ütötte a vasat a lány.
A kocsmáros ugyan válaszra nyitotta a száját, de nem bírt megszólalni. Csak tátogott, és egyre vörösebb árnyalatot öltött az arca. Végül csak annyit bírt kinyögni:
– Ez nehezebb lesz, mint gondoltam…
– Apa! Mondj már valamit! Apa! – szólongatta egyre rémültebben Anna, míg annyira elsápadt, hogy Gergő ezt látva riadtan karolta át. A lány aztán már csak suttogni bírta: – Apa… Apa?
Az anyukája, aki eddig a kezébe temette az arcát, most felnézett, és könnyein át esengő tekintettel nézett Annára:
– Igen, örökbe fogadtunk… ez a helyzet… nem vagy a vér szerinti gyermekünk…
Aztán megint csak erőt vett rajta a sírás, és jobban zokogott, mint előtte bármikor.
Anna ekkor felpattant a helyéről, és először az ablakhoz ment. Egy örökkévalóságnak tűnő percig meredten bámult kifelé, aztán kiviharzott a szobából. Gergő természetesen nyomban utánament, és becsukta maga mögött a nappali ajtaját.
Súlyos csönd nehezedett a helyiségre. Már Anna anyukája is csak halkan szipogott, aztán abbamaradt az is. A két házaspár tagjai némán ültek a helyükön, és nem lehetett eldönteni, melyiküknek falfehérebb az arca.
Végül aztán kitört a veszekedés a lány szülei között:
– Kértelek, hogy ne mondd el!
– Egyszer meg kellett tudnia…
– De éppen most? Figyelmeztettelek, hogy gondold át!
– Már rég el kellett volna mondanunk neki.
– És ki volt az akadálya? Na ki? Talán én?
– Ilyet én nem mondtam.
– Sosem hallgatsz rám, mindig csak a saját, csökönyös fejed után mész!
– Legalább most hagyj már lógva! Ne edd már az idegeimet, hát nincs elég bajunk enélkül is?
Almási Károly nagyon is egyetértett a nászurával, ezért lassan felemelkedett a helyéről, megérintette a kocsmáros karját, és némán intett neki. A két férfi tekintete találkozott, és rögtön megértették egymást. Úgy vélték, okosabb dolog most kettesben hagyni a két asszonyt, így hát kioldalogtak a konyhába, ahol is Károly felbontott egy újabb palack abasári rizlinget.
– Bárcsak itt lenne a nagyfiam – sóhajtott fel, de a nászura félreértette a dolgot:
– Na, még csak az hiányozna!
– Ákos pszichológus. Erre céloztam – magyarázta Károly. – Biztos többet tudna segíteni ebben a helyzetben, mint én. Tőlem csak annyi telik, hogy töltök neked egy pohárka bort, és meghallgatlak, bármit is akarsz mondani. Már ha egyáltalán…
– Ne haragudj – szabadkozott a kocsmáros. – Nem jutott eszembe hirtelen, hogy a legnagyobb fiad elismert pszichológus.
– Semmi baj. Ebben az állapotban nyilván nem az én családfám jár az eszedben…
– …hanem a sajátom – fejezte be a mondatot a kocsmáros. Majd lefelé görbülő szájjal hozzátette: – Amelyik épp most készül széthullani.
– Kérlek, ne lásd ilyen sötétnek a helyzetet. Ez a közlemény most biztosan nagyon kemény ütés a lányodnak. Már hogyne lenne az? Én magam is úgy megdöbbentem, hogy azt éreztem, menten elájulok. Akkor hát képzelem, mit érezhet most a lányod.
– Biztosan azt, hogy nem is a lányom…
– Én meg biztos vagyok benne, hogy mindig is úgy szeretted, mintha az édes gyermeked lenne – jelentette ki Almási Károly. – És meglásd, idővel benne is ez az érzés fog felülkerekedni.
– Bárcsak úgy lenne! – jajdult fel a kocsmáros. – De azt hiszem, addig még nagyon sok kegyetlen napot kell átvészelnünk.
– Azt javaslom, most már ne rágódj ezen – szólt csöndesen Almási Károly. – Visszacsinálni nem lehet, elárultátok a titkot Annának. Ebből a tényből kell kiindulni. Most az a legfontosabb, hogy készülj fel lélekben a kérdéseire. Mert abból lesz rengeteg, gondolom, ezt aligha kell bizonygatnom számodra.
A kocsmáros, ha lehet, még jobban megrémült a nászura szavaitól, mint eddig bármitől:
– Már csak ez hiányzott nekem! – jajdult fel. – Úgy érzem, nem vagyok felkészülve egyetlen kérdésre sem. Mintha kiürült volna az agyam.
– Az baj – ismerte el Almási Károly. – De ha egy kicsit összeszeded magad, akkor velem csinálhatsz egy főpróbát. Például adja magát az első kérdés: miért nem árultátok el eddig Annának, hogy örökbe fogadtátok?
– Hát, nem is tudom…
– Azt hiszem, ez a legrosszabb, amit felelhetsz egy ilyen kérdésre. Nézd, én most öntök neked még egy pohárka bort, te meg közben gondold végig a dolgokat még egyszer. Most nagyon nagy szükség lesz rá, hogy nyíltan és őszintén tudj beszélni a lányoddal. Viszont az a jó hírem, hogyha sikerül megnyílnod előtte, és őszintén válaszolsz a kérdéseire, akkor nagy lépést teszel meg afelé, hogy szép lassan békés mederbe tereld ezt a komplikált ügyet.
– Igazad lehet – bólogatott szorgalmasan a kocsmáros, és hálás szemmel nézett a nászurára. Aztán kortyolt egy kis abasári rizlinget, és a múltba merengve hozzákezdett az elbeszéléshez:
– Igazából sosem volt meg bennünk az elhatározás az asszonnyal, hogy felfedjük ezt a dolgot. Már úgy értem, egyszerre. Hol én voltam amellett, hogy áruljuk el Annának az igazságot, hol ő. De csak nagyon ritkán jött elő köztünk ez a téma. És ahogy teltek az évek, egyre ritkábban. Kezdetben persze még szó sem lehetett ilyesmiről, hiszen olyan kis csöppség volt, amikor hozzánk került! Még kétéves sem volt. És sosem létezett semmiféle konkrét elhatározás vagy megállapodás köztünk a feleségemmel, hogy mikor kellene beavatnunk a titokba. Vagy hogy be kell–e egyáltalán. Legfeljebb ötleteltünk ilyesmiről. Majd ha kijárta az iskolát. Majd ha nagykorú lesz. Majd ha családot alapít… De azt hiszem, ez mind csak arra volt jó, hogy halogassuk a dolgot. És aztán már annyi év eltelt, hogy egyre kevesebb jelentőséget tulajdonítottunk neki. Az idejét sem tudom, mikor jutott eszembe utoljára, hogy ő nem is a mi gyerekünk. Én a sajátomként szerettem mindig is, rég nem foglalkoztatott már a múlt. Elhiszed ezt nekem?
– Persze, hogy elhiszem – vágta rá gyorsan Almási Károly. – És ezt most nem azért mondom, hogy megnyugtassalak, hanem tényleg így érzem. Azt hiszem, ha a lányoddal is ilyen őszinte és nyílt leszel, akkor ő is hinni fog neked.
A kocsmáros a fejét csóválgatta:
– Annyira megnyugtató, amit mondasz, hogy azt ki sem tudom fejezni. Ha nem tudnám, hogy a nagyfiad a pszichológus, azt hinném, hogy te magad vagy az.
– Pedig hidd el, nem véletlenül kívántam azt, hogy bárcsak itt lenne most Ákos.
– Elhiszem. És el sem tudom képzelni, milyen nagy szaktudása lehet. De most már nem bánom, hogy te vagy itt, nem ő.
– Talán folytassuk egy újabb kérdéssel – indítványozta Károly, mert kissé zavarba jött a nászura dicséretétől. – Azt mondtad az imént, hogy voltak olyan időszakok, amikor el akartátok árulni a titkot Annának. Végül mi volt az ok ezekben a helyzetekben, amiért mégis inkább a hallgatás mellett döntöttetek?
– Nem voltak ezek igazi döntések – javította ki a kocsmáros. – Ahogy az előbb is mondtam, sosem volt konkrét megállapodás köztünk az asszonnyal. Ha valamelyikünk megpendítette a dolgot, a másik gyorsan lebeszélte. És tudod, hogy miért? Ahogy így végiggondolom, rá kell jönnöm, hogy egészen prózai oka volt. Féltünk.
– Mégis, mitől?
– Szerintem pont azt a helyzetet nem akartuk átélni, amiben most is vagyunk. Féltünk, hogy egyszer eljön ez a nap, és sehogy sem akaródzott siettetni a dolgot. De hát az ember nem tud elfutni az árnyéka elől…
