– Meg aztán, eredetileg is oda indultál, nem igaz? – tette hozzá csöndesen Imre atya.
– Hova? – kapta fel a fejét Gergő.
– A kocsmába – hangzott a szikár felelet.
– Izé… csak apósom miatt, merthogy ma ő áll a pult mögött, Anna szabadnapos – kezdett dadogós magyarázkodásba az Almási fiú, de aztán feladta. Mit hazudozzon az atyának? Úgyis tudja, mi az igazság, szinte belelát a lelkébe. Ezért aztán így fejezte be a mondatot: – Gondoltam, felhörpintek apósomnál egy sört meg egy fél cseresznyét, és közben elpanaszolom, mit mondott a lánya.
– Minden ivászat az első üveg sörrel és az első fél cseresznyével kezdődik – mutatott rá Imre atya.
– Miért ilyen szigorú velem, atyám? – fakadt ki Gergő. – Tudja, milyen régóta nem iszom?
– Nem vagyok én olyan szigorú, mint gondolod – felelte a plébános. – Magam is szívesen iszom meg egy jó, hideg pohár sört ebéd után, a nyári kánikulák idején. Az igazi magyar pálinkát pedig nagy tiszteletben tartom. Ám van egy kulcsszó: a mértékletesség. Kettőnk között az a különbség, hogy én az első pohár után megállok, te pedig nem. Legalábbis a múltban ez volt a jellemző. És ki tudja, hogy végleg magad mögött hagytad–e már ezt a romboló szokást? Szerintem nem érdemes kipróbálni. Nincs az a jóféle itóka, amelyik miatt megérné.
– Hát tudja meg, atyám, hogy igenis magam mögött hagytam azt a romboló szokást – jelentette ki dacosan Gergő. – Ha nagy ritkán iszom egy kis bort, mindig meg tudok állni egy pohárnál. Ugye, azt nem tartja a mértékletesség ellen való véteknek, ha egy magyar ember, itt a mátrai borvidéken, fogyaszt egy pohárkával a hegy levéből ebéd után, ha a felesége valami zsírosabb fogást főzött?
A plébános elmosolyodott:
– Nem kell mentegetőznöd, hiszen nem is dorgáltalak. Jobban tisztelem, amit elértél ezen a téren, mint gondolnád. Ha van valaki, aki tudja, hogy milyen nehéz legyőzni az ördögi kísértést, az én vagyok. De úgy hallottam, az önmegtartóztatásodhoz az is hozzájárul, hogy nem is tudnál egy pohárnál többet meginni semmilyen borból, a gyomorsavad miatt.
– Hát ezt meg kitől hallotta, atyám? – képedt el Gergő.
– Annától. Azt hitted talán, hogy jómagam sosem szoktam beszélgetni a feleségeddel?
Időközben megérkeztek a kocsma elé, és mivel a plébános be is nyitott, a beszélgetés egyelőre nem folytatódott.
Gergő hevesen viaskodott magában, amíg a pulthoz értek. Most mitévő legyen? Rendeljen mégis sört és cseresznyepálinkát, és bizonyítsa az atya előtt, hogy igenis képes megállni egy pohár után?… Aztán úgy döntött, nem forszírozza a dolgot. Úgyis közeleg a záróra, talán nem is lenne mód újabb rundót rendelni, akkor meg a bizonyítás is akadályt szenved. Az atya úgy értékelné, hogy csak incselkedni akar vele, mint valami durcás, ostoba gyerek.
Végül tehát szűrt almalevet kért az apósától, magának és a plébánosnak is, majd letelepedtek egy félreeső asztalnál.
Egy darabig csöndesen ízlelgették a kiváló gyümölcsitalt, majd Imre atya odasúgta:
– Nem is hittem volna, hogy ilyen hamar célt érünk.
– Tessék? – pislogott értetlenül Gergő, aztán követte a plébános tekintetét. Az egyik asztalnál egy borzas üstökű fiatalember éppen Furulyásnak, a falu bolondjának tartott kiselőadást.
Gergő csodálkozott, hogy miért nem tűnt fel neki rögtön a jövevény. Mindenki mást ismert a helyiségben, a pult mögött álló apósától kezdve, Furulyáson át, a borvirágos orrú Tarnai bácsiig, kivéve ezt a huszonéves fickót. Aztán arra koncentrált, hogy minden külső zajt kiszűrjön, és csakis a fiatalember szavaira tudjon összpontosítani, aki éppen a következőkről tájékoztatta a falu bolondját:
– Igen, jól hallottad, Furulyás. A globális felmelegedés elolvasztja a jeget a sarkokon, az óceánok vízszintje pedig ezáltal úgy meg fog emelkedni, hogy a víz elönti a tengerparti városokat. Milliók válnak földönfutóvá, érted? Milliók! Mit tehetnek majd azok az emberek? El fogják özönleni a szárazföldek belsejét, ez ténykérdés.
Furulyás a helyiség sarkait kezdte szemrevételezni, mire a borzos fiatalember felfortyant:
– Ne legyél már ennyire egyszerű, Furulyás! Én a Föld sarkairól beszélek! Tudod, Északi–sark meg Déli–sark. A globális felmelegedés hatására a sarkvidékeket borító jégtakarók és a gleccserek olvadásnak indulnak, ráadásul a vízhőmérséklet növekedésével párhuzamosan a víz térfogata is nő. Érted már? Ennek a két tényezőnek az együttes hatására az óceánok és tengerek szintje emelkedik, aminek következtében a part menti és az alacsonyan fekvő területek víz alá kerülnek. Erről beszélek neked már mióta, de úgy látszik, nem vagy hajlandó figyelni.
Furulyás nagyon is figyelt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az emelkedő vízszintről szóló hírek hatására felhúzta a lábait, éppen úgy, mint amikor Marika, a takarító kéri tőle ugyanezt, ha a felmosással odaér az ő székéhez.
Gergő egyelőre nem tudta eldönteni, hogy mulattatja a jelenet, ahogy a borzas üstökű fiatalember Furulyás kiképzésével szenved, vagy inkább bosszankodnia kéne. Aztán ráébredt, hogy a tét túlságosan nagy az ő számára ahhoz, hogy szórakoztassák a látottak. Már éppen oda akart kiáltani valamit, de ebben a pillanatban Imre atya – mintha csak megsejtette volna a szándékait – a karjára tette a kezét, és így szólt:
– Én a helyedben nem tenném.
Gergő megdöbbent, de tényleg csak pillanatokra. Túl sokszor élte már át azt az élményt, hogy a plébános a fejébe lát, hamar túltette magát rajta.
– Ha józan fejjel is kötekedni akarsz egy kocsmában, akkor tiszta szerencse, hogy letettél a tervedről, és mégsem rendeltél sört magadnak, a pálinkáról nem is beszélve – folytatta a plébános, majd hozzátette: – Nem okos dolog egy nyomozás során, ha az indulataink vezérelnek minket. Sokkal hasznosabb, ha megfontoljuk minden egyes lépésünket.
Gergő megenyhülve mosolyodott el:
– Kérdezhetek valamit, atyám? De ne vegye szemtelenségnek. Valóban érdekelne.
– Kérdezz csak bátran!
– Nem lehet, hogy mostanában túl sok krimit olvasott?
– Nem igazán kedvelem a krimit, egészen más témájúak mostanság az olvasmányaim – felelte Imre atya. – Miből gondoltad ezt?
– Tudja, bevallom, már egy ideje motoszkál bennem ez a kérdés. Pontosan azóta, hogy azt indítványozta, jöjjünk el a kocsmába körbeszimatolni.
– Ez utóbbi kifejezés ihletett meg? – mosolyodott el a plébános is.
– Igen. Nagyon szokatlanul csengett, szerintem még soha nem hallottam ilyesféle szavakat az atyától – vallotta be Gergő. – Aztán meg, ahogy ezt az egész akciót vezényli, az is olyan krimibe illő. Nem lehet, hogy réges–régen, még gyerekkorában rendőr szeretett volna lenni, atyám?
– No, ha arról értesítesz folyvást, hogy rendre a fejedbe látok, akkor most tájékoztatlak, hogy ez fordítva is megtörtént.
– Csak nem hibáztam rá…?
– Majdnem. Ugyanis nem rendőr szerettem volna lenni, hanem egészen pontosan nyomozó.
– Mit mondjak, nem igazán rokon terület az egyházi hivatással.
– Valóban nem, de be kell vallanom, hogy már kicsi gyerekként is szerettem a rejtvényeket. A nyomozói munka pedig lényegében nem más, mint apró mozaikokból összerakni a történetet, a logika útját követve. Az ilyesmi mostanában sem idegen tőlem, és egyházi hivatásom során is rendre hasznát veszem.
– No, és most mi legyen a következő nyomozati cselekményünk? – érdeklődött mosolyogva Gergő.
– Elmondom, mit ötlöttem ki – hajolt közelebb Imre atya. – Én odamegyek a pulthoz, és megtudakolom apósodtól, ki ez a jövevény, merthogy azelőtt még sosem láttam a faluban. Te pedig eközben ülj oda az asztalához, és tegyél úgy, mintha rettentően érdekelne a mondandója. Aztán meglátjuk, mire jutunk. De sietnünk kell, közeleg a záróra.
