A Kormányzói Hivatal helyiségében Mario még mindig nem nyugodott meg egészen. Hiába példálózott a két földi embertársa a legkülönbözőbb esetekkel, őt láthatóan továbbra is nyomasztották a szorosban történtek, ezen belül is persze a saját szerepe.
– Tudjátok, amikor átkerültem Evilágba, jó darabig meg voltam róla győződve, hogy ez csak valami furcsa, nagyon realisztikus videójáték lehet – vallotta be az olasz fiú. – Ugyan, mi mást gondolhattam volna? Tisztán emlékszem, ahogy bandukoltam egy földúton, és miközben elragadtatva bámultam az előttem elterülő tájat, elkezdtem magamban beszélni. Már úgy értem, hogy jó hangosan, pedig akkor még teljesen egyedül voltam. De szentül hittem, hogy azok a fehér köpenyes fickók, akik nem sokkal korábban felhelyezték rám az érzékelőket, nyilván hallják minden szavamat. Úgyhogy elkezdtem fennhangon dicsérni a teljesen valósághű élményt.
– Megbocsáss, de voltaképpen kikről is beszélsz most? – szólt közbe a halántékát vakargatva Attila, mire a társa rögtön alaposan leteremtette:
– Te hol jártál agyilag az első találkozásunk idején? Már akkor is elmesélte, hogy az egyetemen ráraktak a fejére mindenféle érzékelőket, és közben az volt a mese, hogy a játékfüggősége okán vizsgálgatják.
– Aha, dereng már valami – bólogatott a magyar, nem túl nagy meggyőződéssel, aztán szabadkozva hozzátette: – Ezt már biztosan azután mesélte, hogy Dariosz kiöntött nekünk vagy három hektoliter bort, kizárólag a szíveslátás jegyében.
Mariót más esetekben kifejezetten szórakoztatta, amikor a két anagur törzsfő egymással évődik, de most inkább visszatért a saját elbeszéléséhez:
– Szóval, amikor beértem az első városba, akkor lett kissé szürreális a dolog, mert egy büdös szót sem értettem abból, amit a körülöttem lévő emberek beszéltek. Azt hittem, hogy a fehér köpenyes fickók valamit elrontottak a paraméterezés során, így aztán elkezdtem kiabálni az ég felé, hogy hahó, állítsák át a nyelvet olaszra, vagy legalább angolra, úgy lesz is valami értelme a kísérletnek.
– Ha nem tévedek, a gyilkolás volt a témánk, amikor belekezdtél ebbe a történetbe – szólt közbe Szubotáj. – Csak nem azt akarod mondani, hogy azért támadtak rád először Evilágon, mert általuk érthetetlen nyelven kiáltoztál az ég felé?
– Szó sincs róla – ingatta a fejét az olasz fiú. – Csak azt szerettem volna leírni, hogyan jutottam el addig a félelemig, amikor már gyakorlatilag biztos lehettem benne, hogy ezen a furcsa helyen ölnöm kell, ha nem akarok meghalni. Mert ugyan egy idő után már egyáltalán nem bírtam felfogni, hol a fenében lehetek, de azt tudtam, hogy ez nem lehet valamiféle videójáték, mert mindent éreztem. A szagokat, az ízeket, a napsugarak melengető simogatását az arcomon, a jeges víz vagy éppen a tűz érintését, aztán a fájdalmat, amikor megütöttek, egyáltalán mindent! Csakis akkor nyugodtam meg, amikor először vágtak belém egy tőrt, és ugyan fájt, de csak egy pillanatig, és aztán döbbenten vettem észre, hogy igazából semmiféle sérülést nem okozott nekem ez az incidens. Ekkor éreztem reményt arra nézvést, hogy talán mégsem kell itt gyilkolnom a magam védelmében.
– Hát, mi nem voltunk ilyen szerencsések – jegyezte meg Attila. – Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy már rövid távon sem tudjuk megúszni a dolgot.
– Te például hogy dolgoztad ezt fel lelkileg? – kérdezte Mario. – Nem tudom, mennyire vagy vallásos, egyáltalán az vagy-e, és mi a véleményed a nyolcadik parancsolatról, de én…, de nekem… szóval…
A magyar felemelkedett a székéről, odaült az olasz fiú mellé, és átkarolta a vállát:
– Nekem sem volt könnyű. Szerintem én pont úgy voltam ezzel a dilemmával, amikor átkerültem Evilágba, mint most te. Valakit íjjal leteríteni? Kardélre hányni? Elvenni az életét? Hát micsoda dolog az?… De aztán rájöttem, hogy ebben a világban, ha nem te szúrod le őt, akkor ő szúr le téged. Nem bonyolult a szereposztás. És a saját életed védelmében, amely sokkal ősibb parancs még a „Ne ölj!”-nél is, pillanatok alatt vissza tudsz vedleni a humanista énedből az evolúciós énedbe. Vagy életben maradsz, vagy gyilkolsz. Vagy elveszed mások életét, vagy a tied vész el. Harmadik lehetőség nincs. A kettő között nincs semmiféle átmenet.
– Elég hidegen és cinikusan hangzik – állapította meg Mario.
– Lehet, de ez a valóság – szögezte le Attila. – Tudod, a kezdeti időkben sokszor próbáltam magamat azzal nyugtatni, hogy ez is csak egy szerep, és bár sokkal valóságosabb, mint eddig bármelyik alakításom, de mégiscsak egy szerep. Ez van, momentán ezt kell eljátszani. Ráadásul klasszisokkal élethűbben, mint azt eddig bármelyik színdarabban vagy filmben előadtam. Hidd el, idővel neked is megnyugvást okoz majd, hogy…
Egyelőre nem derülhetett ki, hogy Attila szerint mi okoz majd megnyugvást az olasz fiúnak, mert ebben a pillanatban belépett a helyiségbe Dariosz, és meglehetősen feldúltan azt közölte:
– Sztavrila már a délután folyamán elhagyta a Palota épületét, és hazautazott a birtokára.
Különös csend támadt, amelyet csakhamar Szubotáj tört meg:
– Badarság, mi?
– Jaj, hagyd már a hülyeségedet! – legyintett Dariosz, és láthatóan elég fáradtan rogyott bele a székébe. – Ő is tudja, hogy ellenem irányult a merénylet, és nyilvánvalóan nem érezte magát biztonságban a Kormányzói Palota falai között, ahol jelenleg én is tartózkodom.
– Aztán mitől tartott? – incselkedett tovább a tatár. – Tán csak nem attól, hogy felrobbantják az épületet egy olyan világban, ahol még nem is ismerik az erre alkalmas anyagokat?
