Mario nagyon különös dolgot vett észre magán. Minél jobban közeledett a szőlőhegy felé, annál inkább szétáradt a testében egyfajta békés megnyugvásba oltott reményteli várakozás. Ilyennek képzelte el azt, amikor egy tengerész hosszú hónapok hányattatásai után végre megpillantja a szülővárosának kikötőjét.
Késő délután volt már, amikor megérkezett a Kozara-birtokra. A család épp az estebédjét fogyasztotta a lugasban, de csöppet sem érezték tolakodónak Mario váratlan látogatását, mindnyájan őszinte örömmel üdvözölték, és nyomban helyet kínáltak neki a kerti asztalnál. Nyinya néni besietett a házba egy ötödik tányérért, Kozara bácsi egy újabb demizsonért indult a pince felé, Zizi pedig lelkesen hajtogatta:
– De örülök, hogy látlak, kordés ember! Rég jártál errefelé. Már hiányoztál.
– Te is hiányoztál nekem – mondta ki az olasz fiú a kegyes hazugságot. – Hát mi újság felétek? Mi minden történt, amióta nem találkoztunk?
– Tyapátyunk tyőlőt, meg tyinyátuny muttyot – felelte Tutyi.
Mario arca kissé elkomorult. Úgy érezte, ha eme rövid közlemény alapján kellene vizsgáznia egy statáriális bíróság előtt, amely testület arra lenne kíváncsi, hogy mi történt a szőlőhegyen az elmúlt időszakban, akkor pár perc múlva már a kivégzőosztag előtt állna.
Szerencsére Gunnerud herceg a segítségére sietett:
– Azt mondta Tutyi, hogy kapáltunk szőlőt, meg csináltunk mustot is – fordította le jóságosan. – De a kettő között még sok dolog történt, mert a must nem ám a kapálásból lesz, hanem meg kell taposni a szőlőt, és akkor a leve…
– Ne fáradj, Zizikém, nagyon jól tudom, hogy mi ennek a menete – intette le Mario.
– Tényleg? Hát akkor te is nagyon okos vagy, ugye? – lelkendezett az inkognitóban lévő herceg.
Mario mélyen elgondolkodott. Legszívesebben azt válaszolta volna, hogy nem, Zizikém, én a világ legnagyobb barma vagyok. Meg Evilágé is. Hagytam, hogy átverjen az a nő, akit mindenkinél jobban szerettem. És már azt sem tudom, melyik világot gyűlölöm jobban. Azt, amelyikre már alig emlékszem, és amelyik fényévnyi távolságra van innen, és ahol olasz srácként pontosan tudtam, hogyan készül a bor, vagy pedig azt, ahol azt képzeltem, megtaláltam életem szerelmét, boldogságát és értelmét, de már olyan idegen vagyok benne, mint egy élettelen műhold, amelyet téves paraméterek alapján lőttek fel az űrbe, és arra van ítélve, hogy a világ végezetéig keringjen a nagy, fekete semmiben.
Gyászos merengéséből Nyinya néni zökkentette vissza a valóságba. Tányért tett elé, amelyet aztán telemert illatozó húsos kásával, és Mario úgy érezte, finomabbat tán még sosem evett. Hálás pillantásokat vetett a háziasszonyra, és közben megint úrrá lett rajta az a különös vonzódás, amelyet gyakran érzett Nyinya néni közelében, de mindig elhessegette magától, pedig nem valamiféle bűnös, buja vonzalom volt ez, sokkal inkább egyfajta békés, megnyugtató, minden sejtet átható szeretet.
Vacsora után, amikor a gyerekek bevonultak a házba, Kozara bácsi és a felesége szinte egyszerre tették szóvá, hogy úgy látják, a vendégük módfelett kedélytelen.
– Én nem akarok vájkálni, mert nem szokásom – szögezte le komótos hanghordozással az öreg borász. – Mindenki maga tudja a maga dolgát. Szóval, öcsémuram, ha úgy gondolod, hogy semmi közünk hozzá, akkor csak ints. De én úgy látom, hogy mintha nem volna minden teljesen rendben.
– Szívügyek? – kérdezett rá nemes egyszerűséggel Nyinya néni, és a válaszul érkező hatalmas sóhaj nyomán már nem is volt több szava, csak együttérzően bólintott.
Kozara bácsi felemelte az asztal mellől a demizsont, és teletöltötte a poharakat.
– Ezen nem segíthet senki, csak az idő meg a bor – szögezte le. – De inkább az időre bízd magad, fiam, ugyanis ha mindig a bortól vársz segítséget, akkor a végén nagy bajban leszel. A nemes ital nagyon barátságos az első napokon, de ahogy telnek a kvinták, esetleg úgy rád csimpaszkodhatik, hogy nehéz lesz levakarni. És utána már nem segít a helyzeten, hanem éppenséggel sokat ront.
– Egész biztos, hogy már nem lehet helyrehozni? – érdeklődött meleg hangon Nyinya néni.
Mario nem felelt. Letette a poharat, és felemelte a fejét. Nem tudta, mitől kerekedett hirtelen rossz előérzete, de azt mindennél biztosabban érezte, hogy valami nincs rendben.
Kicsit sem értette. A madarak ugyanúgy csiviteltek, a lemenő nap békésen aranyozta be a lugas árnyat adó leveleit, az ég alja ugyanúgy vöröslött, ahogy mindig is tette estefelé. Csakhogy valami mégis volt a levegőben.
Nyinya nénire nézett. És ekkor ijedt csak meg igazán. A derék asszony hajszálra ugyanolyan tüneteket mutatott, mint ő. A távolba meredt, az arca fakóvá vált, szemöldökét összevonta, az orrlyukai enyhén kitágultak… és egyáltalán, az egész lényéből áradt a felismerés, hogy valami rossz dolog van készülőben.
Kocsizörgés hallatszott az út felől.
– Vidd a gyerekeket a kettes pincébe – szólalt meg fojtott, de ellentmondást nem tűrő hangon Nyinya néni, és a férje már pattant is fel az asztaltól, semmit nem kérdezett, pont úgy, ahogy a vulkánkitörés előtt sem.
Most már nagyhangú férfiemberek dajdajozása is átszűrődött a kerten, és jól ki lehetett venni, hogy megálltak a kapu előtt.
Mario ráfogott a kardja markolatára, de hirtelen a kézfején érezte Nyinya néni tenyerének érintését:
– Menj, védd meg a gyerekeket!
Valamiért ez olyan erős parancs volt, hogy Mariónak eszébe sem jutott vitatkozni.
A kedélyes társaság eközben ellepte a Kozara-birtok bejáratát. Nyinya néni ment elébük.
– Jó estét, asszonynéném! – kedélyeskedett egy cipófejű legény. – Bort venni jöttünk a hegyre. Vannak-e eladó hordóitok?
– Nincsenek – jelentette ki határozottan Nyinya néni.
– Hej, de hamar rávágtad, néném! – próbált rá a kapura a cipófejű, hogy mennyit enged a befelé nyomásra, de a háziasszony merevül ellenállt. – Jó árat fizetnénk! Nem bánnád meg!
– Nálunk nincs semmi eladó – szögezte le most már igen mogorván a háziasszony. – Bármit is akartok venni, tovább kell mennetek.
– De mi nem megyünk – vigyorodott el a cipófejű, aztán intett a cimboráinak, azok meg mind leugráltak a szekérről. Csak a buta szamár maradt ott, meg a szekér bakján üldögélő kocsis, egy szikár, bőrmellényes férfi, aki sunyi tekintettel a környéket pásztázta.
Öten lökték be a kaput a támadók, és úgy nyomultak be a kertbe, mint akik sosem voltak hozzászokva, hogy bárki is ellentmondjon nekik. Az egyfolytában hátráló Nyinya nénit egyszerűen fellökték, de az asszony hamar talpra állt, majd megragadta a ház falához támasztott vasvillát, és a szerszámot döfésre tartva eredt az épület bejárata felé igyekvő különítmény nyomába.
A betörőhorda eddigre már a tornácig jutott, de ott szembetalálták magukat Marióval, aki fenyegetően megsuhogtatta a kardját.
– Nézzétek már ezt a tejfelesszájút! – vigyorodott el a cipófejű, és kinyújtott kardjával Marióra mutatott: – Takarodj az utunkból, különben levágunk!
Az ötfős horda eközben legyezőszerűen szétterült, hogy egyszerre ronthassanak rá az ellenállást tanúsító fiúra.
Mario örömmel fedezte fel, hogy kezd újra villámgyorsan járni az agya, mert pillanatok alatt számtalan eshetőséget volt képes elemezni. Ezek közül a legfenyegetőbb az volt, hogy a betörők különítményének jobb szélén fejszét lengető férfi igencsak közel került ahhoz a kerti ösvényhez, amely egy borospincéhez vezet. Ugyan Mariónak közel sem volt akkora helyismerete, hogy tudja, vajon az-e a kettes pince, amelyet Nyinya néni emlegetett, de úgy gondolta, nem érdemes kockáztatni. Váratlan elhatározással megfutamodást színlelt, és elinalt a kérdéses pincelejárat felé.
Ez a pincelejárat embermagasságban emelkedett ki a földből, és bár csupán alig volt szélesebb, mint a homlokzatán szereplő tölgyfaajtó, de tökéletesen alkalmas volt egy hadicselre. Mario túlszaladt az ajtón, és befordult a lejáró terméskövekkel és gyeptéglákkal fedett építménye mellett, ám a takarásban megtorpant.
A számítása fényesen bevált. A nyomába eredő gonosztevők vad üdvrivalgással követték, ennek pedig az lett a következménye, hogy az elöl haladó betörő az építmény sarkánál lefordulva egyenesen beleszaladt Mario kardjába.
Az olasz fiú felemelte a jobb lábát, talpát az immár vért köpve térdre rogyó lator mellkasára illesztette, és nemes egyszerűséggel lerúgta a kardjáról. Ez a művelet azonban nem sikerült olyan gyorsra, hogy hősünk ki tudja védeni a következő támadást. A leszúrt haramia mögött érkező cipófejű ugyanis vad csatakiáltással mélyesztette bele kardjának pengéjét Mario hasába.
„Ki hitte volna, hogy ma még ennyit fogok taposni egy borász birtokán, de nem szőlőt?” – futott át az olasz fiú agyán, miközben ezúttal a bal lábát húzta fel, és gyakorlatilag letaposta magáról a cipófejűt, a kardjával együtt. Aztán pedig újra megsuhogtatta a saját fegyverét, mintha mi sem történt volna.
A maradék négy betörő elhűlve bámulta a jelenetet, kivéve a leghátul állót, akit ebben a pillanatban ért utol Nyinya néni, és késlekedés nélkül mártotta bele a vasvillát a hátába, de olyan elemi erővel, hogy a villa mind a négy ága kikandikált a haramia mellkasán. Az irtózatos halálhörgésre a másik három is hátrafordult, és ez a cipófejű részéről volt a legnagyobb hiba, mert csakhamar kiderült, hogy ez lesz az utolsó látvány, amit Evilágon megtapasztalhatott, Mario ugyanis egy jól irányzott suhintással lecsapta a fejét.
Most már kissé pesszimistábbnak tűnt a maradék három betolakodó, legfőképp azért, mert eddigre feljött a pincéből Kozara bácsi is, és olyan elszántan szorongatta egy igen élesnek látszó kapa nyelét, mintha legalábbis Osmosis valamely arénájában kellene farkasszemet néznie egy vadállattal.
