A kormányzó hintója hamarosan elindult Sztavrila úrnő vidéki birtoka, Orgil felé. Meglehetősen különös volt a kocsi zárt fülkéjében az utazás, hiszen a három földi ember, Mario, Dariosz és Sztavrila értették egymást, Emma viszont a nyelvi akadályok miatt csak az olasz fiúval tudott kommunikálni. Ez eleinte nagyon zavarta, és ha nem a végtelenül kedves úrnő mellett ült volna, akkor pont olyan feszélyezve érezte volna magát, mint azon az estén, amikor bebocsáttatást kért a Kormányzói Palotába. De Sztavrila néha átölelte a vállát, Mario pedig lefordította neki, hogy ilyenkor mit mondott ez az édes nő, úgyhogy igazán jó hangulatban várta a megérkezést.
Az olasz fiú megérdeklődte a mellette ülő Dariosztól – természetesen angolul –, hogy nagyjából mennyi időt vesz igénybe az utazás, mire a kormányzó így felelt:
– Alig több, mint egy óra. Mármint a földi emlékeim szerinti időérzékem alapján. Jut eszembe, Latum mestert hamarosan rá fogom vezetni, hogy találjon már fel valamiféle időmérő szerkezetet, mert kezd elegem lenni abból, hogy Osmosisban kizárólag a főtéri templom tornyán lévő napórához lehet igazodni.
– Mindenesetre ez az egy óra sokkal kevesebb, mint amennyire számítottam – jegyezte meg Mario.
– Ez kizárólag ennek a szurdoknak köszönhető, amelyiken éppen most haladunk keresztül – húzta el a sötétítőfüggönyt Dariosz az ablaka elől. – Ha meg kellene kerülnünk ezt a sziklás hegyvonulatot, akkor nagyjából négyszer ennyi időt venne igénybe az utazás.
– Igazán elhúzhatnánk a függönyöket – vélekedett Sztavrila. – Mindjárt alkonyodik, és többnyire nyugatnak haladunk, semmi ok nincs rá, hogy elfedjük az ablakokat ezekkel a rusnya színű förmedvényekkel.
– Milyen igazad van! – csatlakozott az ötlethez a kormányzó, és a maga oldalán máris félrerántotta a görög nő által förmedvényeknek nevezett bársonyszöveteket. – Mostanában legfőképp a Palota és az Aréna között utaztam ezzel a hintóval, és rendszerint délidőben, úgyhogy szinte rutinná vált a lefüggönyzés az elviselhetetlen hőségben.
Mario és Emma is végrehajtották a maguk oldalán a műveletet, és megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy immár szabadabban jár a levegő a kocsi belsejében. Aztán a lány előrehajolt, és kicsit félénken kérdezte meg a kedvesétől:
– Ti mostan voltaképp milyen nyelven beszégettek? Mán csak azér kérdezem, mer ez ugyi nem lehet meori, aztat te nem érted. Ugyanúgy, ahogy én se. De akkó meg micsoda?
Mario előzőleg túl sok bort fogyasztott a lugasban ahhoz, hogy ennek a faggatózásnak különösebb jelentőséget tulajdonítson, így hát nagyvonalúan legyintett egyet, és norling nyelven így válaszolt:
– Majd egyszer elmesélem, kicsit se foglalkozz most vele, édes szerelmem! Na de mutatok én neked valamit! Vagy inkább valakit! – Azzal előrehajolt, kidugta a fejét a kocsi középső ablakán, és jobbra-balra tekintgetve keresett egy bizonyos illetőt a szemével. Amikor megtalálta, gyorsan rámutatott:
– Látod azt a fickót? Ő lesz a tolmács. Aki majd közted és az öreg néni között lefordítja, amit kell. De nem ám csak tolmács! Akkora harcos, hogy a kormányzó már tavaly kitüntette valami érdemrenddel, aminek most nem fog eszembe jutni a neve, ám ez nem is fontos. A lényeg az, hogy a fickó irtózatosan veszélyes! Aki csak megkísérel belekötni, az ott hal meg nyomban, mert ez leüti egy szó nélkül!
Emma alaposan szemügyre vette a hintó mellett lovagló testőrök között feszítő harcost, ám a kedvesével ellentétben úgy látta, hogy a fickó leginkább irtózatosan ronda, de hát nem tudhatta, hogy Mario kifejezetten azt kérte Dariosztól, nehogy valami jóképű vitézt osszon be erre a feladatra, mert akkor ő eret vág magán a halpiacon, és belecsorgatja a vérét Zurab hallevesébe. Aztán persze jót nevettek, mert a kormányzó megérdeklődte, hogy ezt a műveletet milyen eszközzel tervezi végrehajtani.
Az utazás hamarosan véget ért, a hintó a kísérettel együtt befutott az Orgil-birtok főépülete elé. A kormányzói testőrség tagjai lepattantak a lovaikról, körbeszaladták az épületet, egyesek odabenn is szétnéztek, és amikor mindent rendben találtak, a parancsnok fennhangon kijelentette:
– Az épület biztonságos! A kormányzó úr kiléphet!
Mind a négyen megkönnyebbülve szálltak ki a hintóból. Sztavrila utasításokkal látta el a már ott tüsténkedő intézőjét, aztán kedvesen invitálta a vendégeit az épületbe. Plusz még a rusnya arcú katonát is, és hamarosan létrejöhetett a nagy találkozás. Egy hangulatos filagórában Emma és az öreg néni egymásra talált, és a nem túl esztétikus külsejű testőr-tolmács segítségével máris a gyógynövényekről folyt a lelkes értekezés.
Közben az udvarház emeletén a szolgák lefektették az egyik vendégszobában Mario úrfit, mert az olasz fiú egy ilyen nehéz nap után már nem kívánt a társasági életben részt venni. Így hát Dariosz és Sztavrila hamarosan kettesben maradt az aulában.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte Orgil úrnője, és odalépett a különféle italokkal felszerelt asztalka elé.
– Naná! Szerintem a mai események igencsak megkívánják a fogyasztást – vágta rá azonnal Dariosz. – De nem szeretnék egyedül italozgatni. Ha te is velem tartasz, akkor persze más a helyzet.
Sztavrila nem szólt semmit, csak elővett két poharat, és mindkettőt teletöltötte.
– Orgil a férjed volt, ugye? Róla kapta a nevét a birtok, ha jól sejtem – kérdezte óvatosan a kormányzó, de ezzel máris sikerült kivívnia a vendéglátója haragját:
– Naná, majd az erdőkerülő nevéről! Hogy tudsz ekkora baromságot kérdezni?
– Egyszerűen csak csevegni akartam, bocsáss meg.
– Orgil egy főnemes volt, Osmosis szigetének jelentős embere. Hogy vagy képes kormányzóként ekko…?
A görög nő azért hallgatott el, mert ekkor Dariosz már mögötte állt, és hátulról magához ölelte, gondosan vigyázva arra, hogy intimebb testtájakat ne érintsen. Aztán csöndesen vigasztalni kezdte:
– Jól van, nyugodj meg. Érzem, hogy feszült vagy, és meg is értem. De már nincs semmi baj, itthon vagy. Kimerítő nap volt, szó se róla, de hát majd csak túl leszünk ezen is.
Sztavrila mozdulatlanul állt. Akárhogy is vívódott magában, nem szándékozott viszonozni a férfi érintéseit. Így aztán kibontakoztak az ölelésből, és leültek a pamlagra. Sztavrila vigyázott rá, hogy ne túl közel egymáshoz. Ám a hangulata korántsem volt kiegyensúlyozott:
– Téged nem borzaszt el ez az egész, ami itt történik? – kérdezte feldúltan.
– Túl sok minden borzaszt el, hogy tudjam, konkrétan mire gondolsz – felelte Dariosz.
– Ne legyél már ilyen kimért és értetlen! – fakadt ki Sztavrila. – Velem ne a diplomácia nyelvén beszélj! Pontosan tudhatod, hogy mi borított ki. Ott voltál. Téged nem ijeszt meg, ami ma történt?
– Én nem az ijedelem szót használnám minderre, sokkal inkább az elgondolkodtató kifejezést – felelte Dariosz.
– Én már egyáltalán nem érzem magam biztonságban – folytatta szinte sírós hangon Sztavrila. – Hihetetlenül ijesztő azt megélni, hogy valakiknek a játékszere vagyok. A túsza. A foglya egy hülye játékban. Amiből kezdek semmit sem érteni.
– Azt gondolom, hogy először is a pozitív fejleményeit kell szemügyre vennünk ennek az egész történetnek – szögezte le Dariosz. – Ma is közelebb jutottunk az igazsághoz. Valamit megtudhattunk. Egy mozaikdarabka megint a helyére került. Most már biztosak lehetünk benne, hogy semmi sem történik velünk véletlenül.
– Hát ez aztán baromi nagy segítség! – kiáltott fel gúnyosan Sztavrila, aztán egy hajtásra kiitta a poharát. – Csak még idegenebbnek érzem magam ezen a világon, amióta találkoztam veletek. A nem is emberi lényről már nem is beszélve!
Ugyan távol ültek egymástól, de most Sztavrila feltette a lábait a pamlagra. Dariosz kapott az alkalmon, és először csak óvatosan simogatta végig a nő lábszárát, aztán a lábfejét kezdte masszírozni.
– Csodaszép – mondta ki akaratlanul is, mire a vendéglátója csodálkozva kérdezte:
– Micsoda?
– A lábad – felelte Dariosz, anélkül, hogy felpillantott volna. – Tudod, engem már a földi életemben is nagyon vonzottak a szép női lábak. És most, hogy a tiéd a kezeim közt lehet, igen csekély mértékben érdekelnek Osmosis Köztársaság nyűgjei, Szubotáj skálája az androidokról, de még a szimpatikus magyar fickó színházművészeti emlékei is. Most csak az számít, hogy veled lehetek, és legalább erre az éjszakára elfelejthetünk mindent, és úgy lehetünk együtt, mint amikor megismerkedtünk.
Sztavrila úgy érezte, átszakadt benne is valamiféle gát, és már őt sem érdekli a holnap, csak a most és az itt. Beleült a kormányzó ölébe, ledobta a ruháit, és amikor a férfi a szájába vette a mellbimbóját, már nem foglalkoztatták semmiféle következmények.
