Osmosis – 351. fejezet

Dariosz magabiztos arccal érkezett vissza a Golub 2 pilótafülkéjébe, miután Oleszja felhúzta őt az acélsodrony segítségével a Vörös Szigony nevezetű hadihajó fedélzetéről. Hamarosan pedig becsukódott a vadászgép fülkéjének ajtaja, és a digitális álcázásban leledző jármű folytatta útját nyugat felé.

– Hát, ha ez a beszédem nem sarkallja az egyházi katonákat jó hozzáállásra, akkor semmi – jelentette ki a kormányzó, miután becsatolta magát a vadászgép jobb oldali ülésébe. – Mindenesetre én megtettem, ami tőlem telt, Raudona nem mondhatja rám, hogy elszabotáltam a feladatot.

– Jó hozzáállásra? – hökkent meg a szóhasználaton a szőke lány. – Nem lehet, hogy túlzottan optimista vagy ezzel a bagázzsal kapcsolatban?

– Mire célzol? – kérdezett vissza a kormányzó, miközben nagy műgonddal húzta le a védőkesztyűt minden egyes ujjáról. – Remélem, nem kötekedni akarsz, mert akkor igen nehéz éjszakának nézünk elébe.

– Én csak csodálkozom – vonta meg a vállát Oleszja. – Ne hidd, hogy fogalmam sincs róla, kifélék ezek az úgynevezett egyházi katonák. Ugyan milyen értelemben várható tőlük jó hozzáállás?

– Például abban az értelemben, hogy nem állnak át rögtön az ellenség oldalára – vágta rá Dariosz, aztán gyanakodva fordította oldalra a fejét: – Mondd csak, honnan tudod, hogy milyen emberek Osmosis egyházának katonái?

– Legyen elég annyi, hogy az elmúlt öt évben jó pár olyan küldetésben vettem részt Raudona vezetésével, ahol pont ezeket az asszonyverő, nagypofájú, erőszakos senkiháziakat kellett megregulázni – felelte a lány.

Dariosz elgondolkodva meredt maga elé:

– Nagyon furcsa arról értesülni, hogy te már akkor is ott repkedtél a szigetem fölött, amikor én javában kormányzó voltam, de semmit sem tudtam rólad.

– Te sokáig arról a nőről sem tudtál, aki odalenn élt, ugyanabban a városban, mint te, és csak hosszú évek után sikerült összejönnöd vele – jegyezte meg epésen Oleszja.

Erre persze kínos csönd telepedett a pilótafülkére, amit egy nagy sóhaj után Dariosz tört meg:

– Ki kellene próbálnunk egyszer egy olyan beszélgetést, ahol egyáltalán nem kerül szóba Sztavrila – javasolta, aztán incselkedve hozzátette: – Vajon milyen lehet egy olyasféle csevej? Én már nagyon kíváncsi vagyok rá.

– Nem ejtettem ki a nevét – mentegetőzött szelíd bűnbánattal a szőke lány, és közben ostorozta magát, amiért már megint nem gondolkodott időben, és eljárt a szája.

– Nem a nevére vagyok allergiás, hanem az egész lényére – mutatott rá a kormányzó. – De mindegy, borítsunk fátylat erre a kis közjátékra. Ezt elősegítendő javaslok egy új témát. Pontosabban szólva térjünk vissza az egyházi katonák ügyére. Raudona beavatott téged, hogy voltaképpen mi lesz a szerepe Uvon padre bukott különítményének?

– Arra gondolsz, hogy semmiképp sem élhetik túl a holnapi napot?

– Ez ebben a formában nem igaz. Legalábbis nem erre tettem nekik ígéretet az imént a Vörös Szigony fedélzetén, és nem fogom megszegni a szavam, még Raudona két szép szeméért sem.

– De hát ők lesznek a tesztcsapat! Ők támadnak majd először az orzók hadseregére. Általuk fogjuk felmérni, hogy milyen állapotban vannak a betolakodók alakulatai.

– Na és? Miért vagy olyan biztos benne, hogy egytől egyig a fűbe harapnak majd?

– Nem vagyok benne biztos, csak abban, hogy mindegyik ezt érdemelné, egytől egyig.

– Lehetséges, de akkor is kegyelmet fog kapni tőlem, aki túléli az első napot. Ugyanis, mint említettem, nem szokásom megszegni az adott szavamat. Egyébként meg igencsak furcsa lány vagy te, meg kell állapítsam – fordult oldalra újra Dariosz. – Egy szende szőkeség különleges metszésű, ártatlan szemekkel, a klasszikus szobrokra emlékeztető nemes arcéllel, egy szemérmes kis gyönyörűség, közben meg odabenn egy vérszomjas nősténytigris lakozik.

Oleszja zavarba jött, kicsit tán el is pirult, de azért gyorsan tisztázta:

– Akármilyennek is látsz, attól én még katona vagyok. – Aztán már mérsékeltebb keménységgel tette hozzá: – Azt meg, hogy egy szemérmes kis ártatlanság vagyok, vagy inkább egy vérszomjas nősténytigris, majd meglátod.

– Nem lehetne ebből is egy kicsi, meg abból is egy kicsi? – folytatta az évődést Dariosz.

– Az ausztrál pasik így szeretik? – mosolyodott el a lány, aztán belenyúlt a plasztikus kijelzőbe, és így szólt: – Na, most már nem hallhatja senki, hogy miről beszélgetünk, úgyhogy ha van még valami, amit el akarsz mesélni a szememről, az arcélemről vagy egyéb alkatrészeimről, akkor essünk túl rajta, mert miután odaérünk a célterület fölé, csakis a feladatomra fogok koncentrálni.

A kormányzó erre úgy lefagyott, mintha ráborítottak volna egy vödör jeges vizet. Eddig bele sem gondolt, hogy kettejükön kívül más is fültanúja lehet az évődésüknek. A franc egye meg ezt a hülye huszonharmadik századot, de legfőképp a technikáját!

– Na mi az? – nevetett fel Oleszja. – Miért kukultál meg? Elfelejtetted, hogy most nem a Kormányzói Palota egyik intim lakosztályában vagyunk?

– Lehetünk mi bárhol – legyintett keserűen Dariosz. – Hol egy palotaőr kopog ránk, hol meg egy vörös démon hallgatózik, meg ki tudja, még ki mindenki.

– Tán csak nem azt akarod belém beszélni, hogy el vagyunk átkozva? – kacagott a lány. – Ha jól tudom, te nagyon jóban vagy az egy igaz Istennel, igazán beszélhetnél vele, hogy vegye le rólunk a rontást.

– Most arra célzol, hogy kénytelenek leszünk felrepülni a Zvezdára, hogy megtörténhessen végre az, amire már…?

– A Zvezdára? – vágott közbe a lány, és most már nem is kacagott, inkább hahotázott. – Ahol minden helyiség be van kamerázva? Neeem, egyáltalán nem erre céloztam.

– Hála az égnek – nyugtázta Dariosz. – Nem vagyok benne biztos, hogy nekem ott menne a dolog. Tudod, a súlytalanság, meg minden… Tényleg, te csináltad már súlytalanság állapotában?

Oleszja arca látványosan elfelhősödött. Már egyáltalán nem volt kedve nevetni, de nem is válaszolt. Újra belenyúlt a plasztikus kijelzőbe, és közben szinte hivatalos hangon közölte:

– Újra visszakapcsolom a rendszerbe a pilótafülkét. Hamarosan egymás mellé érkezik a két Golub, és Szubotáj biztosan nagyon furcsállná, ha nem tudna velünk kommunikálni.

Fél perc sem telt bele, és már kötelékben repült a két vadászgép. Igaz, ez nem tartott sokáig, mert már igencsak közel volt Neridea szigetének keleti partja. A pilóták tehát sok szerencsét kívánva elbúcsúztak egymástól, Oleszja pedig lelassította, majd délnek fordította a Golub 2-t.

A következő órák majdhogynem unalmasan teltek. A szőke lány elszántan és nagy szakértelemmel pusztított el minden hajót, amelyek a számára kijelölt kikötőkben horgonyoztak, és persze Dariosznak sem volt már kedve semmiféle pajkos évődéshez. Az éjszaka közepén azonban váratlan közjáték vitt változatosságot a küldetés monotonitásába. Ugyanis egyszer csak Szubotáj hangja harsant fel a fedélzeti hangszórókból:

– Művelet megszakítva! Művelet megszakítva! – ordította, és egyszerre volt kétségbeesett és felajzott.

– Mi történt? – érdeklődött nyomban Oleszja.

– Jegyzőkönyvnek is diktálok, nyomatékosan kérem eltárolni – közölte Szubotáj izgatott hangon. – A látómezőmben piros-fehér csíkozású vitorlával felszerelt hajó. Ismétlem: piros-fehér csíkozású vitorlával felszerelt hajó.

– Nem nagyon értelek – mondta Oleszja. – Gondolod, hogy Evilágban ismeretlen a piros vagy a fehér szín? Netán a csíkozás?

Szubotáj kizökkenthetetlenül folytatta:

– A hajó vitorlájának bal alsó szélében Zvezda 121 felirat, cirill betűkkel, arab számokkal. Mellette jól kivehető és teljes mértékben azonosítható a Roszkozmosz emblémája.

Egy időre megint csönd telepedett a Golub 2 pilótafülkéjére, de ez kicsit más volt, mint az ezt megelőző nagy hallgatások. Oleszja arca legalábbis most volt a leggondterheltebb.

A szótlanságnak ezúttal Raudona hangja vetett véget:

– Szubotájt a szökött hajó követésére és megfigyelésére küldtem ki, át kell venned a megmaradt kikötőket az észak-nyugati szektorban – utasította Oleszját. – Átküldtem a szükséges paramétereket.

– Értettem – nyugtázta a szőke lány, és már irányba is állította a vadászgépet.

Dariosz csak nagy sokára mert közbekotyogni:

– Most ez mit jelent? Miért engedik elmenekülni azt a hajót, miért nem semmisítik meg ugyanúgy, mint a többit? Nem arról volt szó, hogy egyetlen orzó sem lóghat meg erről a szigetről?

– Igazat adok Szubotájnak – jelentette ki Oleszja. – Én sem gyújtottam volna fel azt a hajót.

– Miért nem?

– Szigorúan tilos minden olyan nyom vagy bizonyíték megsemmisítése, amelyik elvezethet egy földi emberhez, akinek egy idegen bolygón veszett nyoma.

– Akkor most miért vagy ilyen ideges? Nem örülnöd kellene inkább, hogy megvan a bizonyíték, amit annyira kerestetek a tatár barátoddal?

A szőke lány megint lekapcsolta a pilótafülkét a hálózatról, aztán odafordult az ausztrálhoz:

– Azért vagyok ideges, mert kicsit összezavarodtam. Ugyanis épp most tudatosult bennem, hogy Nihuc vezérezredes nemrég a képembe hazudott. Eddig azt hittem, ezek az androidok azért vannak velünk, hogy segítsenek, nem pedig azért, hogy félrevezessenek minket, de nagyon úgy tűnik, hogy tévedtem. És ez nem valami felemelő érzés. Nem igazán fokozza a biztonságérzetemet.

– Hogyhogy a képedbe hazudott? – kérdezte nagyot nyelve Dariosz.

– Nem sokkal indulás előtt futottam vele össze a Kormányzói Palotában. Félrevontam, és megkértem arra, amit javasoltál. Nevezetesen, hogy kutassa már fel az adatbázisában az Égi Jellel kapcsolatos emlékeit.

– És mit mondott, mennyi ideig látta?

– Voltaképpen azt nem árulta el, de a közleménye enélkül is elég egyértelmű volt. Azt mondta, Tiago halott. Elégett. Nekem meg nem volt több kérdésem, ez a három szó pont elegendő volt.

– Végül is lehet, hogy nem hazudott – próbálta mentegetni a metamorfot Dariosz. – A francia fickó ugyan halálra égett az űrliftben, de attól még maga a szerkezet megérkezett a bolygó felszínére, az ernyőkkel együtt. Arra járó orzó kalózok megtalálták, kihalászták a szép, csíkos anyagot, és varrtak belőle vitorlát.

– Hangzatos elmélet – ismerte el Oleszja –, csakhogy van benne egy logikai bukfenc. Ugyanis ha akkora hő keletkezett az űrlift belsejében, ami elégette Tiagót, akkor ott esély sem volt arra, hogy az ejtőernyők kinyíljanak. Nemhogy egy vitorlára való, de egy tenyérnyi sem maradt volna belőlük.

Dariosz eltöprengett, aztán így szólt:

– Szóval lehet, hogy a francia mégis él… Akkor viszont nem értem, miféle szerepe lehet a Tervben. Hát ha mindez így van, akkor ez a Tiago nevű fickó toronymagasan a leghülyébb, aki életben maradt a Zvezda fedélzetén annak idején!

– Miért mondod ezt?

– Még kérdezed? Hát ha el akart rejtőzni Evilágban, márpedig minden jel erre utal, akkor mi a bánatért varratott hajóvitorlát egy olyan anyagból, amelyiken ott virítanak mindenféle cirill betűk meg arab számok?

– Azokat Tiago nem láthatta – magyarázta a szőke lány. – Ezek a jelzések csak a Golub szélvédőjén keresztül vehetők észre éjjellátó funkcióban.

– Ezek olyasmik, mint például a foszforeszkáló, vagy fluoreszkáló izék? – kérdezte a kormányzó. – Vagy mint a bankban azok az ultraviola fénnyel működő kis berendezések, amikkel a bankjegyek valódiságát ellenőrzik?

– Nagyjából igen – hagyta rá Oleszja, mert bár félig sem értette, miről hablatyol ez a huszonegyedik századi ausztrál, de mivel már közeledtek az első megmaradt észak-nyugati kikötőhöz, jobbnak látta, ha nem most helyezik tudományos alapokra a beszélgetést. – És most visszakapcsolom magunkat a hálózatra. Te pedig próbálj egy kicsit csöndben maradni, hadd utáljam némán azt az álszent vezérezredest. Ha te is kérdésekkel bombázol a hadművelet közben, akkor még a végén elhibázok valamit, mert már így is épp eléggé fáradt vagyok. Muszáj koncentrálnom.

Dariosz nagyot sóhajtott, és bár lett volna még egy nagyon fontos mondanivalója, úgy döntött, hogy azt meghagyja későbbre. Úgy sejtette, ebből nagy gubanc lehet még, de bízott benne, hogy képes lesz majd kimagyarázni.